Hogyan tartsuk zölden az emlékezés mezejét? Minnesota-modell Magyarországon

Magyarországon körülbelül 800 ezerre becsülik az alkoholbetegek számát, rajtuk kívül körülbelül kétmillió ember számít „problémás ivónak”. Évente átlagosan 70-80 szenvedélybeteg hagyja el a fővárosi Nyírő Gyula Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézet (OPAI) Minnesota Részlegét úgy, hogy a kórházi körülmények között töltött nyolc hét alatt komoly inspirációt kapott arra, hogy szermentesen éljen. Ők csupán cseppek a tengerben, és csak remélni lehet, hogy rajta maradnak az úton. Fazekas Zsolttal, a részleg addiktológiai konzultánsával beszélgettünk a módszer eredményességéről.

2018.06.01 Mihalicz Csilla

A Minnesota Részleg 15 fős befogadói korlátja azt jelenti, hogy várólistát vezetnek?

Azt nem mondhatnám. Az ősz és a tél nálunk a főszezon, aztán tavaszra sokan csodálatos módon „meggyógyulnak”. De éves átlagot nézve látszik, hogy jó a kihasználtság.

Miben különbözik a részleg az OPAI Addiktológiai Osztályától?

Sok mindenben. A fő különbség a kötött nyolchetes bent tartózkodás, és a kicsit magasabb bekerülési küszöb. A betegeink motiváltabbak, megalapozottabb betegségtudattal rendelkeznek, általában túl vannak már pár kísérleten, és a terápia menete igen jól felépített. Nyolchetes turnusokban működünk, tb által finanszírozott kórházi keretek között. A Minnesota-modell az Anonim Alkoholisták (AA) 12 lépését tekinti a felépülés zálogának, és hogy a betegeket elindítsuk az úton, a harmadik héttől ki kell járniuk anonim önsegítő csoportokba. Hétvégeken hazamennek, a hetedik héten pedig haza is költöznek – ez az adaptációs hét – amelynek tapasztalatait a nyolcadik héten kiértékeljük, ez egyúttal a terápiából való kivezetés és a lezárás hete. A Minnesota-módszer alapja az, hogy olyan szakmai csapat foglalkozik a betegekkel, elsősorban csoportosan, amelyben minden vonatkozó szakterület szakembere jelen van: pszichológus, orvos, szociális munkás, addiktológiai konzultáns, saját élményű önkéntes. Fontos alapelvünk, hogy kialakult alkoholizmus esetén nem hiszünk a moderált, illetve az úgynevezett szociális ivás lehetőségében, csak a teljes absztinenciában.

Ki nem kerülhet be?

Például az, akinek a pszichés állapota nem engedi meg. A szerhasználati zavar nagyban megnehezíti a pszichiátriai betegségek felismerését, hiszen a tüneteket eltakarja, vagy éppen felerősíti a szer. Márpedig például egy skizofrén vagy akár egy pszichotikus betegre esetleg rosszul hatnak a 12 lépéses program egyes állomásai. Az, hogy mi az anonim alkoholisták céljaival dolgozunk, nem jelenti azt, hogy aki elakad benne, annál ne lenne a módszer eredményes. A terápiának épp az a célja, hogy megtanítsuk a betegeknek a 12 lépéses csoportokhoz való csatlakozás előnyeit.

Említette, hogy a Minnesota-modell nem hisz a moderált ivás lehetőségében olyankor, ha már valaki egyszer kontrollt veszített. Pedig számos példa van arra, hogy valaki fiatalként kicsapongó életet élt, aztán jó útra tér.

Persze, mindenkinek van ilyen rokona, barátja, meg történetei 90 éves nagyapókról, akik egész életükben szívták a bagót, itták a kupica pálinkákat, és végelgyengülésben haltak meg. Nem vonom kétségbe ezeknek az igazságtartalmát, de ha az arányokat megnézzük, nem ez a jellemző. Van olyan, hogy valaki egy nehéz életperiódusában problémásan használja az alkoholt, de ha a problémája megoldódik, normalizálódik a szerhasználat is. Az ilyen embert nem nevezném alkoholistának.

Hanem kit?

Akinek már voltak komoly veszteségei az alkohol miatt, egzisztenciális vagy emberi kapcsolatok szintjén. Intő jel, ha valaki az ivása után gyakran bűntudatot érez, általában többet iszik, mint amennyit eredetileg szeretett volna, illetve gyakrabban. Akinek még nincsenek komoly elhajlásai, az nem fog tudni azonosulni ennek a programnak az üzeneteivel, és nem feltétlenül van itt a helye.

Sokan állítják, hogy nem tudnak közösségben feloldódni, működni, azért nem való nekik az AA lépései szerinti csoportos józanodás…

Az alkoholbeteg sok téves hiedelmet táplál magában, ez is ilyen. Aztán amikor belép a közösségbe, azt tapasztalja, hogy a közösség, a sorstársak mégiscsak tudnak segíteni. Az is közkeletű önbecsapás, hogy bizonyos érzelmi állapotokat nem tudunk másképp elviselni, csak az alkohol segítségével. Ezt a hiedelmet romboljuk le a terápiában, ráadásul nem úgy, hogy a rossz érzéseket akarnánk megszüntetni. Nem az az üzenet, hogy „ha nem fogsz alkoholizálni, boldog leszel”, hanem az, hogy „vannak az életben problémák, amelyeket csak úgy tudsz megoldani, ha nem iszol. És képes vagy rá!”

Gyakori ellenérv az AA-csoportok működésével szemben, hogy benne tart a betegségtudatban.

Ez nem baj, hiszen mi épp azt hangsúlyozzuk, hogy a szenvedélybetegség gyógyíthatatlan. Ugyanakkor tünetmentessé lehet válni, ha az illető foglalkozik a betegségével. Akár a cukorbeteg, aki inzulint ad magának. Az alkoholizmus az érzelmek betegsége, és az anonim gyűlések jó fórumai annak, hogy a józanságra törekvő ember rendszeresen tudjon foglalkozni magával. Fontos zölden tartani az emlékezet mezejét, máskülönben egy idő után megtörténik a visszarendeződés. Ez nem azt jelenti, hogy reggel ezzel a gondolattal kell kelni és este ezzel feküdni, de helyet kell adni a mindennapokban az ezzel való foglalkozásnak.

A nyolc hét tb által finanszírozott kórházi körülmények közt történő józanodás nyilván kevés az alkoholista életforma teljes átalakítására, de azért nem is kevés idő. Mire elég?

Azt szoktuk mondani, elég arra, hogy valaki odaálljon a startkőhöz, és el tudja indítani a változást. Sokan úgy gondolkodnak, hogy „én vagyok a rossz, és egy új embert kell magam helyett fölépíteni”. Pedig nem erről van szó. Minden alkoholistának vannak jó oldalai, eredményei, kapcsolatai, sokan alapvetően megbecsült emberek a munkájukban. A szerhasználattal van a fő probléma, azt kellene valahogy elhagyni. Illetve arra is elég lehet a nyolc hét, hogy a betegeinkben kinyíljon egy új látószög. Sok ember nem képes arra rálátni, hogy szorong vagy szomorú, de ha ezt felismeri, akkor azt is el tudja képzelni, hogy az alkoholon kívül más eszközzel is lehet a negatív érzelmeket kezelni.

Tegyük fel, hogy valakinek sikerül az életmód-változtatás: lesz párkapcsolata, jó munkája, és három év múlva egy társaságban arra gondol: „tényleg, miért ne írhatnék meg egy pohár bort?” Vissza fog esni?

Már az egy pohárka is visszaesésnek számít, és ha az a kérdés hogy biztosan romlani fog-e az állapota, akkor a válaszom: igen, pillanatok alatt ugyanott találja magát, csak lelkileg sokkal rosszabb állapotban, amiatt, hogy úgy érzi, kudarcot vallott.

Az AA 12 pontból az egyik legnehezebb az önmagunknak való megbocsájtás. Nagyon gyakori, hogy valaki nem látja reálisan a saját szerepét abban, hogy összeomlott az élete, hanem a környezetét hibáztatja: „a feleségem a szemét, mert kirúgott, folyton szidott, meg akart változtatni…” Persze az is nagyon rossz lenne, ha egyszerre szembe kellene néznie azzal, hogy „micsoda ócska alak vagyok”. Hogyan lehet ebben segítőként lavírozni?

Egy felépülési programot nem lehet fülig érő mosollyal végigcsinálni. Biztos, hogy lesznek fájdalmas szembesülések. Ezen is a közösség tud a legjobban segíteni, hiszen ezek a dilemmák mindenkiben ott vannak. Mások tapasztalatai abban is sokat segítenek, amikor már nem egy kapcsolat helyreállításával érdemes foglalkozni, inkább a veszteség elkönyvelésével és feldolgozásával. A nehéz kérdésekkel nem érdemes egyedül birkózni, ha nem muszáj.

A Minnesota Részlegben nincs egyéni pszichoterápia – nem is hiányzik?

A csoportban folyó munka azt jelenti, hogy mindenki elkezd dolgozni a saját függőségével, és azon keresztül olyan megoldási stratégiákat tanul meg óhatatlanul, amelyeket az élet egyéb területein is tud alkalmazni. Ezért sokaknak azt szoktam javasolni, hogy ha csak nincs akut problémája, ne szaladgáljon egyéb segítség után, hanem kezdjen el élni, vinni a józan életét, és csak akkor forduljon szakemberhez, ha elakad. Először nehéz elképzelni, hogy a betegség át tud alakulni, és a személyiségfejlődés motorjává tud lenni, de aki eljár az AA-közösségbe, ott találkozni fog olyan felépülőkkel, akik a betegségükről úgy beszélnek, hogy azt már nem cserélnék el semmiért, mert sokat tanultak magukról általa. Amit valaki a felépülésen keresztül megtanul önmagáról, azt először a józanság megtartása érdekében gyakorolja, de arra is jó lesz, hogy normálisabb kapcsolatokat tudjon kialakítani és játszmamentesen tudjon kommunikálni. Ez önmagában is életminőség-változást jelent.

Hogyan mérhető a módszer eredményessége?

Nehezen. Eleinte az egy évig józanul maradókat próbáltuk utánkövetni e-mailben, de a válaszadási hajlandóság nagyon alacsony volt. Minden évben van minnesotás találkozónk, amelyre sokan eljönnek, ott próbálkoztunk kérdőívek kitöltésével. De ez nem annyira mérvadó, hiszen akik a találkozóinkra eljönnek, ők vélhetően sikeresebbek a leszokásban. Leginkább arra támaszkodhatunk, hogy bekerüléskor és a terápia végén is felveszünk egy-egy kérdőívet, melyben a pszichés állapotukra, az érzéseikre kérdezünk rá. Az esetek jelentős részében pozitív irányú a változás, csökken a szorongás és a depresszív állapot. De hogy azután benne tud-e maradni a közösségben az illető vagy elkezdődik a visszarendeződés, azt nem tudhatjuk. Általában 60 százalékos eredményeket szokott mutatni ez a modell.

Sokat szidjuk a társadalmi környezetet, azért, hogy túlzottan toleráns, meg azért is, hogy kevéssé segítőkész. Mi lenne a követendő stratégia?

A legaggasztóbb az, hogy mennyire nem jutnak el a betegek a kezelésig. A mi programunkban az elmúlt öt évben körülbelül 300 ember vett részt. Leginkább abban lehetne segíteni a betegeket, hogy kérjenek támogatást a leszokáshoz. Mindnyájan arról számoltak be, hogy akkor indult el valamiféle változás bennük az elhatározás irányába, amikor elérték a saját mélypontjukat – vagyis amikor a szerhasználat következményei utolérték őket. Ez mindenkinél másképp néz ki: van, akinek az a mélypont, hogy az utcára kerül, másnak a munkája vagy a családja elvesztése. A lényeg, hogy valaminek történnie kell ahhoz, hogy valaki belássa: problémája van az alkohollal. Nehezíti a belátást, ha a környezet „falaz” a szenvedélybetegnek: szerez igazolást, kimagyarázza a vétkeit, kifizeti a büntetését, stb. Ezzel benne tartja a beteget a rossz gyakorlatban. Az sem vezet célra, ha úgy próbálják őt segíteni, hogy azt érezheti, a környezetének fontosabb az ő gyógyulása, mint neki magának.

Akkor hogyan lehet jól segíteni?

Ez mindig nagyon egyéni. Egy párkapcsolatban, ahol nincs gyerek, lehet azt mondani: „nekem ebből elég volt, viszontlátásra!” A gyerekemnek már nem biztos, hogy képes leszek ezt mondani, de nem is kell feltétlenül szélsőségekben gondolkodni. A lényeg, hogy húzzunk határokat, és ahhoz következetesen tartsuk magunkat. Legyen következménye a tetteknek! Összességében: ne a szerhasználatot támogassuk, hanem a józanodást! Ezekkel a problémákkal valamennyi hozzátartozó szembesül, megint csak a közösség erejére hívom fel a figyelmet: vannak hozzátartozói csoportok is, amelyekben ezeket a dilemmákat meg lehet beszélni.

A 12 lépésben az utolsó előtti így szól: „Ima és meditáció útján elmélyíteni tudatos kapcsolatunkat a saját felfogásunk szerinti Istennel, felismerni velünk kapcsolatos akaratát” Sokan úgy érzik, ezt a spirituális szintet nehezen tudják elfogadni.

Sok szenvedélybetegre jellemző, hogy az életnek minden részletét irányítani szeretné, mindent kiszámíthatóvá tenne, mert a szorongást a kontroll érzése oldja a legjobban. Nyilván lehetetlen az életben mindent pontról pontra előre látni, hiszen egy csomó dolog tőlünk függetlenül alakul, akár elfogadjuk, akár nem. Aki erre nagyon ráfeszül, annál állandósul a szorongás, a kudarcélmény amiatt, hogy ez meg az sem sikerült, és ezekre a keserűségekre már nagyon jól lehet inni és drogozni. A másik út, hogy elfogadom azt, amire nem tudok hatni, és ráhagyatkozom az életre – én így fordítanám le a magam számára a 11. pontot. A spiritualitás megkerülhetetlen része az életnek. Lehet vele nem foglalkozni, de attól még hat. A nálunk töltött nyolc hétnek az már nagy eredménye lehet e téren, hogy valaki képes azt mondani: a világ nélkülem is működik, nem kell nekem irányítani. Próbálok arra hatni, amire tényleg képes vagyok, abban viszont a lehető legjobban teljesíteni. És kicsit bízni abban, hogy talán nem fog minden a legrosszabbul alakulni, a befektetett energia valahol megtérül.

Nyírő Gyula Országos Pszichológiai és addiktológiai Intézet Minnesota Részleg

 

Címlapfotó forrása: Bellai László

Neked is kérdésed van gyermekeddel, diákoddal, társaiddal kapcsolatosan?

Keress minket bizalommal!

Tovább a szakértőkhöz!