„Péter vagyok, alkoholista, 26 éve nem iszom”

Gimnáziumi osztálytársak voltunk Péterrel. Szép, lányos arcú, magányos fiú volt. Mindig hosszú kabátban, lovagló csizmában járt, a tekintete révetegen kóborolt valahol másutt. Nem nagyon láttuk józanul. Miután leérettségiztünk, elterjedt a halálhíre. Talán meg is halt kicsit. „Péter vagyok, alkoholista, 26 éve nem iszom” – így szólal meg hétről hétre abban az Anonim Alkoholisták-csoportban, amelyet másodmagával alapított.

2019.09.05 Mihalicz Csilla

Úgy tudtuk rólad a gimnáziumi években, hogy zűrös családod van.

Tényleg? Annyira nem volt zűrös. Apám hétköznap távol dolgozott, az első magyar autópályánál volt építésvezető, kiváló a szakmájában, annyira, hogy gyakran álltak a házunk előtt fekete Volgák. Találmányai is voltak, köztük két olyan, hogy a házunkat is fölépítettük abból, amit értük kapott. Hétvégére megjött, és tudtuk, hogy pihenésre van szüksége: hozott magának egy demizson bort, megitta és elaludt. Ha nem aludt, akkor rejtvényt fejtett. Nem érdekeltük egyáltalán. Ha jó jegyet hoztunk, örült, de semmilyen szinten nem volt otthon nevelés. Anyám részéről sem, ő az állami gazdaságban volt pénzügyi előadó. A nagymamám gondoskodott rólunk.

Elhanyagoltnak érezted magad?

Akkor nem. Amikor sok évvel később nevelőszülői tanfolyamra jártam, sokat beszéltek elhanyagoló szülőkről, elhanyagolt gyerekekről, és magunkra ismertem. Állandóan dolgoztak. Azzal, hogy megkaptuk a ruhát és az ennivalót, letudtak mindent. Én pedig pocsékul éreztem magam, még akkor is, amikor elmentünk valami SZOT-üdülőbe.

Mikor kezdtél inni?

Az egyik gimnáziumi osztálytársam, Gabi vitt magával a kocsmába. Emlékszem, hogy akkor gondoltam először, hogy nem is olyan félelmetes az élet, amikor megittuk együtt az első fél rumot, aztán a másodikat. Lellén, a Pipacs étterem mellett úgy éreztem, mégis csak oké minden. Onnét kezdve mindennap ittam. Végigkínlódtam a sulit. Azt mondják, az alkoholizmus a szeretethiány betegsége - én szeretethiányban nőttem föl. Volt a nagymamám, de ő olyan ember volt, hogy amikor macskákat kellett elásni, akkor őt hívták a faluban, mert másnak nem volt hozzá szíve. Tőle tanultam a szeretetet.

Milyen a viszonyod a nővéreddel?

Évente kétszer találkozunk, nem sokat mondunk egymásnak.

A szüleid mit szóltak ahhoz, hogy alkoholista vagy?

Semmit. Az volt a felfogásuk, hogy „amíg fiatal vagy, addig élj!”, és nekik az volt az élet, hogy elmegyek és beb…ok mindennap. Csak annyit vártak el, hogy leérettségizzek. Amit tőlük kellett volna megtanulnom, azt nálam idősebb ivócimboráktól tanultam meg. De ők meg elsősorban azt akarták, hogy csajozzak. Se fizikailag, se máshogy nem álltam rá készen, kedvem se volt hozzá, de azért csináltam. Végre valaki mondott valamit. A szüleim annyira nem értettek a neveléshez, hogy amikor nyári melóra lehetett menni, anyám elintézte, hogy vadászatokra járhassak hajtani. Nekem, az állatbolondnak kellett botokkal szétvernem a sebesült fácánok fejét. A pia jó volt erre is, hogy elfelejtsem a dolgokat.

Érettségi után eltűntél. Mi lett veled?

Elkezdtem lovazni. Halálos rettegésben voltam azoktól a k…va lovaktól egész életemben. Behoztak vagy negyvenet, akiken még sosem volt nyereg. Mint a rodeós filmekben, mindegyikünk fölült egyre. Majd’ meghaltam a félelemtől. Amikor megkönnyebbültem, hogy egy megvolt, akkor várt rám még a többi. Mindennap rettegve mentem dolgozni. Persze nem kellett sok hozzá, hogy kialakuljon a reggeli menetrend: alapozás a Fűzfában. Hajnali 5-kor már be voltam rúgva. A jó része a versenyzés volt, a díjugratást bírtam. Kiglancolt csizma, fehér nadrág, zöld zakó…

Piásan nem lehet versenyezni!

Dehogynem. Mindent lehetett piásan. Ha valami nem ment, akkor még többet kellett inni. Attól lettek tervek, bátorság, felejtés, összeborultunk a szesztestvérekkel és sírva vigadtunk.

Apáddal mi is történt pontosan?

Fölakasztotta magát. Én vágtam le a kötélről.

Tudom, hogy sosincs egy ok, de szerinted miért tette?

Annyit írt, hogy „mindenért magamat okolom”. De nem tudtuk, hogy miért. Alkoholista volt és munkaholista. Összeomlott nála a rendszer. Amikor meghalt és rendezgettük a dolgokat, előkerültek az eldugott kétdecis üvegek.

Anyukáddal beszélgettetek erről?

Nem.

Hogyhogy te találtad meg?

Előtte nagyon berúgott. Bezárta az ajtót belülről, egy kis ablak volt nyitva, azon csak én fértem be. Épp megjött anyám, mondtam, maradjon kint és bementem. Anyámmal már előtte pár évvel történt valami: eltévedt az erdőben és bolyongott 4-5 órán keresztül, elhagyta a táskáját, iratait, és megőrült a félelemtől. Soha többé nem lett már olyan, mint régen. Mintha be lett volna rúgva, de nem ivott. Sose tudtuk, hogy amit mond, az tényleg megtörtént-e. Aztán amikor apám is meghalt, behívtak katonának, és ott kellett hagynom anyámat a nagyanyámmal.

A katonaságnál is ittál?

Persze, denaturált szeszt. Öntöttünk hozzá fantát, és amikor elkezdett ülepedni, az alján maradt valami takonyszerű lötty, és ami fölötte volt, azt meg lehetett inni. De jó volt a tükör ablaktisztító és a kék derby arcszesz is.

Arra sosem gondoltál, hogy az agysejtjeidet pusztítod?

Az volt a cél, hogy beledögöljek. Láncdohányos is lettem, és időnként arra gondoltam, ezt csak nem lehet már túl sokáig bírni! És lehetett.

Honnan volt pénzed a piára?

Nem is tudom. A katonaságnál sokat ultiztam és nyertem.

A lovardába mentél vissza utána dolgozni?

Nem, onnan már kirúgtak a pia miatt. Voltam kölcsönzős, fácánkeltető, vasutas, kocsirendező, esztergályos…

Az, hogy le kellene szokni, meg sem fordult a fejedben?

Nem, inkább az, hogyan lehetne még többet inni, úgy, hogy ne kelljen érte mondjuk bevakolni egy házat.

Csajok nem voltak körülötted? Nagyon jóképű fiú voltál.

Kinek kell egy ilyen?!

Barátod volt?

Még azok is elfordultak tőlem, akik korábban tanítgattak. Ők nem azt akarták, hogy igyak, hanem, hogy csajozzak, és a Deep Purple-t szeressem, meg a Uriah Heep-et, ne a Neotont. De én a Neotont szerettem, csak nem mertem fölvállalni. Az első sokk az volt, amikor már a tehenekhez se vettek föl pásztornak. Akkor fogtam anyám néhány vázáját, képeit, kimentem az M7-esre és fölstoppoltam Pestre. Megjelentem egy csajnál, akivel korábban együtt ittunk.

Anyádnak mit mondtál?

Semmit. Ott hagytam, mint Szent Pál az oláhokat - így szokták mondani mifelénk. Reggel, mikor fölébredtem, vázák összetörve, festmények szétszaggatva. Na, mondom, jól nézünk ki! Aztán elvettem a lányt feleségül.

Főnyeremény lehettél. Miért ment hozzád?

Neki evési, nekem meg ivási problémáim voltak, úgyhogy jól megértettük egymást. Ő volt a legjobb barátom. Tőle van az első fiam, aki most 28 éves. Kriszta kísért el az első AA-gyűlésre, 26 éve, június 19-én.

Az Anonim Alkoholistákhoz azt lehet elvinni, aki le akar szokni.

Eljutottam arra a szintre, amit úgy mondanak, hogy az ital már átengedte a fájdalmat. Már nem tudtam annyit inni, hogy ne legyek rosszul.

Mit ittál?

Vodkát, körtepálinkát. Kiszámoltam, hogy azt egyszerűbb kezelni. Kevesebb a szenvedés-része - nyolc üveg bort marha nehéz meginni. Kiokosodtam, hogy a reszketős lábammal hogy tudok a legrövidebb úton a legolcsóbb helyről piát szerezni, úgy, hogy lehetőleg ki is legyen nyitva. Mert ha nem tudom letekerni a kupakot, akkor ott döglök meg. Volt a csoportunkban, aki diótörővel járt, azzal le lehetett szedni. Mindnyájan nagyon ki voltunk képezve arra, hogy be tudjunk rúgni pénz és jártányi erő nélkül.

Hogy lehet pénz nélkül berúgni?

Meg kell találni azt, akinek éppen van, és hasonló, mint mi, mert ő tudja, hogy milyen pocsék, ha nincs pia. Vagy ki kell találni valami hazugságot, hogy most éppen mire kell a pénz. Mindig meg lehet találni azokat a helyeket, ahol adnak hitelt. Az alkoholista jó adós, mert ha még tud dolgozni, első dolga megadni az adósságát, hogy kapjon máskor is.

Nagyon sokat köszönhetsz a feleségednek, hogy így elviselt. Nagyon kemény volt veled?

Nem. Rábíztam magam, és fölfogta, hogy nem tudom abbahagyni. Hozta a piát akkor is, amikor már csak abból állt az életem, hogy félóránként megittam egy felest. Mondtam, hogy megdöglök, ha nem segít, és elhitte. Hordta a vodkát, míg meg nem találtuk a csoportot, és akkor elkísért.

Hogyan találtad meg az AA-t?

Olyan szinten volt az önbecsülésem, hogy állatorvoshoz mentem, segítséget kérni. És segített. Tőle hallottam először az Anonim Alkoholistákról.

De mitől fordult át, hogy addig el akartad pusztítani magad, aztán meg már nem.

Nem sikerült meghalni. Akkor kilogikáztam a maradék cseppnyi eszemmel, hogy ha nem tudok megdögleni, akkor valahogy élni kell. Viszont így élni sem tudok. Az orvosoktól vártam a megváltást. Anyagilag jól éltünk, mondjuk én abból annyit részesedtem, hogy kaptam kaját és piát. Kriszta betett a legjobb helyre, a Kútvölgyi úti kórházba. Többször is megtörtént, hogy pár nap után kiengedtek, és fél óra múlva már ugyanott tartottam, mint előtte.

Olyankor azt hitted, majd most már sikerülni fog, hogy csak keveset iszol?

Persze. Senki nem mondta, hogy ne igyak semmit. Az AA-ban hallottam először.

Mi fogott ott meg?

Nem tudom. Bementem, és többet nem kellett innom. Illetve 10 éve egyszer, mikor nagyon jól ment, teljesen tudatában annak, hogy mit teszek, öt napig ittam. Ez a visszaesés megerősített abban, hogy jó úton járok, amikor nem iszom.

A sóvárgással mit lehetett tenni?

Az első gyűlésen elmúlt. Soha többé nem kívántam a piát.

Ez hogy létezik? Mi történt ott?

Átverekedtük magunkat egy olyan füstfellegen, amelyben alig láttam valamit. Ott ültünk harmincan és mindenki dohányzott. Valaki elém tolt egy pohár vizet. Olyan szinten remegtem, hogy nem bírtam fölemelni, de jó érzés volt, hogy valamit kapok. Az volt a legjobb az egészben, hogy odaillőnek éreztem magam. Nem értettem, hogy mit beszélnek, lehetetlenség volt, hogy meg tudjak szólalni, folyt a nyálam, egyedül már nem tudtam menni… Később azt mondták, én vagyok az AA egyik csodája, hogy egyáltalán életben maradtam. Azt hittem, majd mondani kell valamit, és már előre tele volt a hócipőm azzal, hogy majd mit találjak ki. De nem kellett. Azt mondták: „jó helyen vagy!” És éreztem, hogy jó helyen vagyok. Nem kérdezték, hogyan ittam. Hozzánk is, ha bejön valaki, nem kérdezzük, meg, mert azt tudjuk, hogyan lopott, csalt, hazudott a piáért. Meg azt is, hogy mennyi bánata volt. Mindenkinek sok volt.

Még mindig nem értem, hogyan történt, hogy többé nem ittál?

Úgy zajlott, hogy valaki feltette a kezét és azt mondta: „Feri vagyok, alkoholista, 12 napja nem iszom.”. Erre mindenki megtapsolta. Csak néztem. Hogy 12 napja nem inni!? Ez igen! … A végén azt mondták, menjek másnap is.

Akartad, hogy azt mondhasd, 2 napja nem ittál, és téged is megtapsoljanak?

Igen. De nem a taps miatt. Arra vártam, hogy odamegyek, azt mondom, „második napja nem ittam”, és erre majd azt mondják: „ez marha jó, akkor most csináld azt, hogy….” Mindig vártam, hogy majd megmondják, mi az, amitől lehet nem inni. Így elteltek hetek, hónapok, évek. Azt mondta egyszer az egyik társunk: „te, elég három gyűlésre eljönni, hogy soha többé ne igyál! Csak az a baj, hogy nem lehet tudni, melyik az a három.” Úgyhogy jártam és csináltam a 12 lépést. Az éppen azt a célt szolgálja, hogy én, Péter, az alkoholista, próbáljam meg úgy érezni magam a bőrömben, hogy ne kelljen felvennem a poharat. Hogy belássam, tehetetlen vagyok emberekkel, helyzetekkel, érzelmekkel és az alkohollal szemben. Hogy higgyek abban, hogy az AA segíteni tud. És lehetőleg találjak valami istenszerűséget.

Találtál?

Mondhatjuk. Nem tudom… Néha erősebben hiszek, néha kevésbé. De az elején bőven elég volt, hogy hittem a csoport erejében. Van, aki a kilincsben hisz, amit lenyomott, mikor először belépett az AA ajtaján. Mindegy, a lényeg, hogy ne gondoljam, hogy én vagyok a jóisten. Higgyem, hogy van fölöttem valaki, aki segít.

Mindegy az is, hogy akik ott ülnek a csoportban, milyen emberek, tudod-e szeretni őket?

Mi mind „különös módon” szeretjük egymást. Ez elég. Ha hozzám odajön akár a legellenszenvesebb alkoholista, a tőlem telhető legnagyobb türelemmel és szeretettel fogok neki segíteni.

Attól, hogy visszamentél a második gyűlésre is, elkezdett az életed rendbe jönni?

Még nem. Csak fizikailag. Már tudtam menni, beszélni.

Mindenki az elvonási tünetektől retteg. Neked milyen volt az első pár nap?

Akkor még azt mondták az AA-ban: bármit megtehetsz, ami másnak nem árt, hogy ne kelljen piálnod. 46 kávét ittam meg naponta - pár hétre átvette a pia helyét. Még több cigit szívtam, rászoktam a kólára, és beszedtem 21 andaxint naponta. Míg egyszer gyűlés után ballagtunk haza, és elmondtam Kate-nek, hogy mit szedek. Ő volt az, aki behozta Amerikából az AA-t. „Kicsi fiam, mi itt az AA-ban nem szedünk gyógyszert”, mondta. Úgyhogy attól kezdve nem szedtem. Ilyen ereje van az AA-nak! Aztán előbb-utóbb a többi pótszer is elmaradt.

Nem is voltál rosszul?

Dehogynem. De annál rosszabbul nem lehettem, mint ahogyan előtte voltam.

Meddig jártál oda?

Most is járok. Egy idő után én lettem a zsíroskenyér-felelős, annyira családias volt az egész. Ott voltam már gyűlés előtt egy órával. Ha valaki el akarta volna venni tőlem a villamoson a kenyeret, megöltem volna. Mert ezt a testvéreimnek viszem. Később lett egy feleségem is onnan.

Hogyan lett „saját” csoportod?

Jártam hosszú évekig, mindennap. De aztán lett egy nagyon jó melóm, borzasztó sokat kerestem, munkaholista lettem, és kezdtem nem járni gyűlésre. Egyre zűrösebb lett az életem: elváltam, újra nősültem, és elkezdtem játékgépezni. Több százezret beletoltam egy-egy este. Tudtam, hogy gáz, hogy ennyit dolgozom, és akartam nagyon sokat nyerni, hogy ne kelljen annyit dolgozni. Aztán egyszer körülnéztem, arra gondoltam, épp úgy kiabálnak, hogy záróra, mint amikor még inni jártam a kocsmába. Most akkor mi van? Benne van a gépben 300 ezer forintom, most bezár a kocsma, ki sem bírom szedni. Lenéztem a hamutartóra, amit teleraktam dobozokkal, csikkekkel, a hajamból dőlt a kocsmaszag. Arra gondoltam, igaz, hogy nem iszom, de éppúgy kinyírom magam. És akkor abbahagytam azt is. Azt már megtanultam a piálásból, hogy nincs olyan, hogy csak kétezerért játszom. Mi a végletek emberei vagyunk, örökre elveszítettük a középúton járást. Tudtam, hogy a csoport nélkül nem fog menni, de nem éreztem már köztük a szeretetet. Beszéltem Évával, aki ugyanígy érzett, és ketten meghirdettük, hogy lehet hozzánk jönni. A NosztalgiAA gyűléseken 17-en vagyunk, abból heten vannak, akik nálunk józanodtak ki és már 4-5 éve nem isznak - nekünk köszönhetik az életüket. Mi pedig azoknak, akik mielőttünk járnak a józanodásban! Nem tartjuk bajnak, ha balhék vannak az AA-ban, mert olyankor kiválik, aki elégedetlen, és csinál egy másik csoportot. Így terjedünk.

A cigizést hogyan hagytad abba?

Hallottam egy vicces mondatot: a cigit akkor lehet abbahagyni, amikor eljön az ideje. Gondolkoztam, hogy ez vajon mit jelent, és oda jutottam, hogy amikor egyszer kibírom délig, akkor jött el az ideje. És egyszer kibírtam délig. De talán évek is elteltek addig. Ebben is az AA segített: tudom, hogy nem lehet egyszer sem rágyújtani, mert két nap múlva megint négy dobozzal szívnék.

Nagyon vigyáznak rád valahol. Szoktál ezen gondolkodni?

Igen. Amikor a MÁV-nál dolgoztam, volt olyan, hogy másnap nem emlékeztem, hogy szolgálatban voltam-e előző nap. Úgy akasztgattam a tehervagonokat, alattuk bujkálva, hogy öntudatlan voltam. Akkor gondoltam arra, hogy engem nagyon szerethet az Isten. Meg amikor a Művelt Nép Könyvterjesztőnél IFÁ-ztam. Ott volt a kezem ügyében a vodka, és amikor megálltam egy piros lámpánál, és éreztem, hogy dőlnek rám és elnyelnek a magas házak, akkor megittam 4-5 kortyot, és amikor lekúszott a melegség, lehetett megint tovább menni. Egyszer egy orvos azt mondta: „ha újra inni fog, a sejtjei emlékeznek majd, tudni fogják, hogy mi a dolguk, annak érdekében, hogy még többet kapjanak. Maga soha nem fog többé úgy inni, mint egy normális ember.” Akkor még nem jártam az AA-ba, de ez szöget ütött a fejembe. Egyszer, mikor pár napja nem ittam, talán valami elvonó után lehetett, fogtam egy üveg vodkát, odaálltam a tükör elé, és néztem magam: viszonylag értelmes tekintet, a hajam is állt valahogy, úgy néztem ki, mint, mondjuk, egy ember. Akkor megittam a fél liter vodka felét, és vártam, mikor kezdenek a sejtjeim emlékezni. Néztem a tükörképemet, és láttam a félelmet megjelenni a szememben. A hajam már nem állt úgy, és elkezdett gyöngyözni az a hideg, aprószemű verejték… Már nem egy ember nézett szemközt velem, hanem egy rögeszmés, akin már látszott, hogy más vágya nincs, mint hogy az a fél üveg vodka kitartson addig, míg be nem tudja szerezni a következőt. Emlékeztem, hogy akkor leszek biztonságban, ha piám van.

De ez a felismerés akkor még nem segített?

Akkor nem tudtam még az alapdolgokat: hogy csak az első pohárral ne igyam meg, nem kell előre terveznem, hogy majd szilveszterkor meg a születésnapomon mi lesz. Csak ma estig! A 12 lépésnek része az is, hogy mélyreható és bátor erkölcsi leltárt készítünk magunkról. Figyelek magamra, hogy ezek szerint éljek, és ha valamit elszúrok, akkor azt azonnal jóvátegyem. Ne kelljen úgy élnem, hogy hetekig rágódom azon, hogy valakit megbántottam. Ha tízkor megbántottam, 10 perc múlva odamegyek és tisztázom vele a dolgokat.

És ezt teszed?

Aha.

Otthon is?

Mindig otthon a legnehezebb.

A jóvátétel része, hogy mentős vagy?

Valahogy igen. Különösen, mikor égettekhez megyek. Azt mondtam, hogy anyám hogyan halt meg?

Nem.

Kigyulladt rajta a ruha mikor a nyitott cserépkályhánál melegedett. Egyedül volt, kirohant az utcára. Megnéztem a kórházban. Akkoriban már a mélyponton voltam, már átengedte a fájdalmat a pia. 10 nap után halt meg. Úgyhogy amikor tűzesethez megyek, képben vagyok, próbálok vigyázni rájuk. Általában is nagyon szeretem az idősebb mamákat. Még amelyik büdös, azt is. Amikor beültetem a tolikocsiba, nem szoktam őket otthagyni. Ezek már demensek általában, a szocotthonból visszük be őket. Szoktam hozzájuk beszélni, és néha azt látom, hogy az a teljesen kifejezéstelen izé összeáll egy emberi arccá és rám mosolyog. Tán még a karomat is megsimítja. Vesekezelésre is hordtam betegeket, akiknek kétnaponta tisztítják a vérüket. Kilenc személyes kisbusszal hordtam őket, hétszáz kilométeres köröket tettem meg velük, naponta háromszor fordultam - mire mindet begyűjtöttem és hazaszállítottam, nagyon elfáradtam. Nem érdemes megszeretni őket, mert hamar meghalnak.

Az, hogy ne igyál, napi küzdelem?

Nem. Az élet, az napi küzdelem.

Ha isznak előtted, kívánod?

Nem.

Más egyéb függőség?

Kapcsolati, a mostani feleségemmel. Az van.

Olyat nem mondasz, hogy most már egész életedben nem fogsz inni?

Nem. De így gondolom. Pia szempontjából stabilnak érzem magam.

Úgy érzem, a szüleidnek még nem tudtál megbocsátani.

De igen. Azt hiszem. Amikor elkezdtem járni az AA-ba, a 12 lépés egyike az, hogy sorra vesszük mindazokat, akiknek kárára voltunk, és készek vagyunk jóvátételt nyújtani. A 9. pont szerint közvetlen jóvátételre törekszünk, akikkel erre lehetőség nyílik. Én a szüleimnek kárára voltam, nagy szégyeneket okoztam, rossz hírem volt a faluban, magára hagytam anyámat, amikor már egyedül élt és magatehetetlen volt. Sokat ártottam nekik, de ők is nekem. Három éve írtam nekik egy levelet és elkapartam a sírnál. Abban leírtam, hogy miket csináltam, és hogy bánom ezeket. Azt hittem, hogy így már minden oké. Most ősszel megint elkezdtem csinálni a 12 lépést, és megint eljutottam a 9. ponthoz. Megnyugvást kellett volna éreznem, de nem tudtam. Újra elmentem a kisfiammal a sírhoz. Életemben először vettem három szegfűt, lesöprögettem a sírt, és lényegesen jobban helyre tudtam tenni a dolgot, mint addig. Nincs harag. Ezt tudták adni a legjobb szándékkal. Erre voltak képesek. Ott volt velem ez a kis töpörtyű, és arra gondoltam, hogy ő nem ezt fogja tőlem kapni. Nagyon fontos, hogy ő sosem látta az apját részegen, és nem is fogja! Az lesz az én jóvátételem, hogy ő szeretetben és becsületben fog felnőni, és rám mindig számíthat. Azt hiszem, rendben van ez a dolog is.

Címlapkép: istock / KatarzynaBialasiewicz

Neked is kérdésed van gyermekeddel, diákoddal, társaiddal kapcsolatosan?

Keress minket bizalommal!

Tovább a szakértőkhöz!