„Igenis kimondható, hogy baj, ha apa, anya sokat iszik!”

Az alkoholhasználati zavarokkal küzdők évekig, évtizedekig vívják a küzdelmeiket a démonaikkal – miközben körülöttük gyermekek cseperednek. Nem csak azért érdemelnének ők is több figyelmet, mert fokozottan veszélyeztetettek, hiszen problémamegoldó mintává válhat az ivás – sokkal többről van szó. Hogy miről, arra egy videofilm pályázat kiírói is kíváncsiak voltak. Van történeted az alkoholról? kérdezték középiskolásoktól. A Magyar Máltai Szeretetszolgálat Fogadó Pszichoszociális Szolgálata ma osztotta ki a beérkezett rövidfilmek készítőinek a jutalmakat. Két zsűritaggal, Nagy Kata filmrendezővel és Szák Zsófia szociális munkással arról beszélgettünk, milyen történetekkel találkoztak a filmekben.

2020.08.26 Mihalicz Csilla

Szák Zsófia: Én éppen ebből a témából írtam a szakdolgozatomat. Még egyetemistaként voltam intézménylátogatáson a Nyírő Gyula Kórház Addiktológiai Osztályán, és megkérdeztem, van-e gyerekek számára is hozzátartozói csoport. Az osztály vezetője, Dr. Petke Zsolt mondta, hogy éppen indul egy csoport egy másik szervezetnél. Ott jöttem rá, hogy ezzel a témakörrel nekem is feladatom van. Meglepetten tapasztaltam, hogy Magyarországon kevés a szakirodalom, és kutatások sincsenek az alkoholisták gyerekeiről. Érdekelt a téma, kutatni kezdtem és később a szakdolgozatomat is ebből írtam.

Hogyan ismerted fel, hogy neked ezzel a témával dolgod van?

SzZs.: Akkor már jártam pszichológushoz, és azt gondoltam, a szociális munkához is nagyon fontos az önismeret. A csoportban a gyerek szerepéből néztem rá a helyzetemre. Ez indította el, hogy kicsit konkrétabban gondolkozzam el a családi érintettségemen.

Volt olyan szakasza az életednek, amikor az ivást, mint valami megoldókulcsot átvetted? „Lehajtok egy felest, és mindjárt jobb lesz!”

SzZs.: Persze, volt ilyen, de ennél több is - része volt a mindennapjainknak.

Mit tapasztaltál, általában mi visz el valakit egy ilyen csoportba?

SzZs.: Az, hogy a szülőnek szeretnének segíteni, egyáltalán, valamit kezdeni a helyzettel. Aztán egy ilyen csoportban az első tanulság, ami megfogalmazódik, az, hogy először magammal kell valamit kezdenem, és az vagy hatással van a helyzetre, vagy nem. Sok függ attól, hogy mi minden történik az adott családban: vannak olyan helyzetek, amikor a családtagnak van szüksége segítségre.

Aztán benne ragadtál a szakdolgozatod témájában?

SzZs.: A csoportot Kormos Piroska vezette másodmagával, és amikor legközelebb képzést hirdettek, szólt, én pedig mentem. Szakdolgozatírás közben sok minden kiderült. Volt kezdeményezés arra, hogy önsegítő csoportokat szervezzenek alkoholisták tinédzserkorú gyerekeinek, de ez Magyarországon nem volt sikeres. Aztán az első képzésen említette Piroska, hogy videofilm pályázatot írnak ki, és ha van kedvem, szívesen bevonna a projektbe.

Hogyan lehet alkoholisták gyerekeit megtalálni és megszólítani?

SzZs.: Ennek a filmpályázatnak épp az a fő üzenete, hogy lehet erről beszélni. Kimondható, hogy baj, ha apa, anya sokat iszik!

Milyenek lettek a filmek?

Nagy Kata:

A filmek fantasztikusan jól sikerültek. Az nem volt meglepő, hogy a technikával magabiztosan bánik ez a generáció, az viszont új élmény volt számunkra, hogy ilyen mély, hiteles és megindító alkotások születtek. Csodálatos, hogy tizenévesek, akik körül a kortárs csoportok úgy működnek, hogy az a menő, aki hétvégeken leissza magát, és ébredés után rögtön rágyújt, mernek véleményt formálni. Ezért több díjat is kiosztottunk, mint amennyit eredetileg terveztünk. A pályázat elindításakor az volt az elképzelésünk, hogy elmegyünk iskolákba, és személyesen is motiváljuk a diákokat. Már felvettük a kapcsolatot tanárokkal, amikor a Covid19 járvány miatt beköszöntött az online oktatás korszaka. Így ez elmaradt, pedig a kamaszoknál különösen fontos a személyes megszólítás, nagyon érzékenyek arra, hogy ki hogyan beszél hozzájuk.

Mi volt a benyomásotok, személyes indíttatásból születtek a filmek, vagy azért, mert megtetszett a feladat?

NK.: A többség a saját élményeit fogalmazta meg - ha nem is feltétlenül közvetlen megélést, de baráthoz, hozzátartozóhoz kapcsolódó élményt. Kértük, hogy a film ne legyen több néhány percnél, hiszen a fiatalok 1-3 perc közötti videókat néznek szívesen. Különösen nagy érdem, ha valaki ilyen tömörségben meg tudta fogalmazni az élményét. Bármilyen műfajban lehetett pályázni: fikciós, dokumentum, áldokumentum, kreatív dokumentum, animáció, interjú, riport – nem volt megkötés a forma, és ez jól működött, mert sokkal személyesebb alkotások születtek. Volt olyan alkotó, aki dalban mondta el egy gitárral a kezében a történetét, és volt aki sokszereplős csavaros dramaturgiájú sztorit írt, és volt aki lenyűgöző színészi jelenléttel mesélte el az alkoholfüggőség különböző stációit, ráadásul egy nagyon erős monológot írt hozzá.

Miért az alkohol ártalmaival foglalkoztok?

NK.: Amikor fiatalok szenvedélybetegsége kerül szóba, azonnal a drog kezd villogni a fejekben. Holott az alkohollal kezdődik a probléma, általában erre tud ráépülni az összes többi függőség. Könnyebb hozzájutni és elfogadottabb: teljesen rendben van, ha egy buliban tönkreiszom magam, az nincs rendben, ha nem iszom.

A filmeket készítő fiatalok ezt meg is fogalmazzák?

NK.: Kevésbé van benne ez, inkább a kritika, hogy mennyi mindennek árt: szétszedi a gondolataidat, a szervezetedet, a kapcsolataidat. A legtöbb filmben ott van következményként a nagyon durva magány – a piás ember nem képes kapcsolódni másokhoz és önmagához. Meglepő volt számunkra, hogy ezt ők mennyire éretten látják.

Pedig általában a szociális ivással kezdődik: együtt vagyunk, jó kedvünk van, és attól még lazábbak leszünk, hogy iszunk. Eleinte még az alkohol erősíti a közösséghez tartozást, csak később magányosít el, nem?

NK.: Igen, de érdekes módon a filmek készítői a felszabadultság érzését és a bulihangulatot nem kapcsolták az alkoholhoz.

SzZs: Készült egy animációs film is, abban épp azt fogalmazta meg a készítője, hogy a mértékek között milyen különbségek vannak a következmények összefüggésében: ha túlzásba viszed, szétzilálja az életedet, míg, ha mértékkel fogyasztod, akkor lehet, hogy egyszerűen csak jobb lesz tőle a sült hús.

Vannak akár művészi szintű alkotások is?

SzZs.: Van egészen elvont belső monológ, van olyan is, aki az alkohollal kapcsolatos tényeket próbálja megfogalmazni, és van egészen professzionális, pontosan megfogalmazott alkotás is. Azt a fontos, hogy ezek a fiatalok elgondolkodtak a problémáról, van véleményük, ki akarták mondani, és formába öntötték.

NK.: Nem is akárhogyan. Például az animációs filmmel rengeteg meló lehetett, elképesztően sok kézi rajzot kellett hozzá készíteni. A fikciós filmek pedig azért a kedvenceim, mert ott átjön az érzés, hogy a készítőjének megrendítő volt a barátját magatehetetlenül látni fetrengeni a Duna-parton. Erős érzésekből születtek a filmek, és nem üres művészkedésből. Mindketten sokat dolgozunk kamaszokkal, és komolyan vesszük őket bármilyen fájdalmukban vagy örömükben. A filmekhez is így álltunk hozzá. Egy percig sem gondoltam, hogy valaki csak úgy, belső motiváció nélkül foglalkozott azzal, hogy kitaláljon és összerakjon egy filmet.

Kata, te miért kezdtél foglalkozni ezzel a témával?

NK.: Nekem is van személyes érintettségem. Már gyerekkoromban is tudtam, hogy az alkohol probléma. Nálunk a férfitársadalom a kocsmában élte az életét, majd hazajött, megverte az asszonyt és a gyerekeket, aztán ment minden tovább. Úgyhogy nekem az agresszióból is volt részem, leginkább közvetve: a két bátyám és az anyám kapott, én, az „aranyos kislány”, általában megúsztam. De azért, amikor viszik a tesódat a kavicsosra megverni, az kicsit olyan, mintha téged is vernének. Ahogy elkerültem otthonról, látszólag elfelejtettem az egészet. Betértem én is bulikba, ahol mindig volt alkohol, és én is ittam. Viszont soha nem jutottam el arra a szintre, hogy a kontrollt elveszítsem, úgyhogy én voltam az, aki a részeg barátait kísérgette haza. Hamar rájöttem, hogy teljesen fölösleges piára költenem. Amikor megszületett a gyerekem, akkor kezdett igazán zavarni, hogy ha a baráti társaságomban elindul 6-kor egy vacsora, 9-kor már senki nincs magánál. Én pedig ott vagyok a gyerekemmel, szeretnék kapcsolódni a társasághoz, de nem megy. Akkor szembesültem azzal megint, akárcsak gyerekkoromban, hogy ez nincs rendben.

A máltaiak programjával hogyan találkoztál?

NK.: Elmentem egy konferenciára, amelynek „Elfeledett gyerekek” volt a címe, és alkoholista szülők gyerekeinek a problémáiról szólt. Ott találkoztunk Zsófival, beszélgettünk, és rájöttünk, hogy tudunk együtt dolgozni. Szólt, hogy Kormos Piroska tart workshopot, arra elmentem, és nagyon tetszett a megközelítése. Magyarországon sokszor tapasztalom a felelősség másra hárítását: ez miatta van, ő azért iszik, ő ezért bántja, satöbbi. Itt pedig arról beszélgettünk, hogy kinek mi a saját felelőssége a történetben. Szerintem ezt a kérdést már kisiskolában is érdemes lenne beleszőni az oktatásba, hogy a gyerekeknek megtanítsuk a felelősségvállalást.

A pályázatot a máltaiak találták ki, vagy a ti ötletetek volt?

NK.: Ez a máltaiak egy nagyobb pályázatának a része, tőlünk csak a megvalósításhoz kértek segítséget. Úgy jöttem a képbe, hogy egy kb. 15 perces vitaindító kisfilmet szeretnék készíteni kamaszoknak, amivel bekopogtatunk majd az iskolákba, és beszélgetünk az alkoholfogyasztásról. Ehhez kaptunk a máltaiaktól kontaktokat. Egész estés dokumentumfilmet is tervezünk, amihez szintén a Fogadó közvetítésével keresünk szereplőket. Olyan családot, amelynek függő tagja elindult a felépülés útján. Az ő erőfeszítéseiket, a család változó dinamikáját kísérnénk egy ideig. Van is egy család, amelynek tagjai évekig jártak a Fogadóba, és még mindig rögös az út előttük. Velük is tavasszal szakadt meg az együttműködés a pandémia miatt. A kisebb filmet el tudjuk készíteni, és azzal - kvázi, mint egy trailerrel - próbálunk támogatót találni a nagyobbhoz. Kreatív dokumentumfilm lesz, tehát nem csak annyi, hogy valaki elmeséli, hogy függő volt, de már jól van, hanem beágyazzuk egy olyan dramaturgiába, amely izgalmas lehet a fiataloknak. Olyan sikertörténetet akarunk felmutatni, amelyben azt is követni lehet, milyen segítséget kap a felépülő: hová fordulhatok, ha úgy érzem, elakadt az életem, mert évek óta csak iszom, szívok, szúrok, bulizok, és megszületett bennem a döntés, hogy ezt már nem akarom tovább. Nehezen vállalják el az emberek, hogy egy filmben beszéljenek erről, de bízom benne, hogy előbb-utóbb találunk valakit.

Van az a fajta alkoholizmus, amely szép lassan eszi meg az életet. Amikor minden arról szól, hogy mikor lehet már inni – este és hétvégén -, amikor úgy megyünk nyaralni, hogy tele van sörrel az autó csomagtartója, amikor a társas együttlét idején arról szól a beszélgetés, hol ittunk, mennyit, és hogyan csaptuk szét magunkat. De mindez nem akadályozza a munkát, nincs családon belüli erőszak, legfeljebb verbálisan, és nincs az a felismerés sem, hogy ez életminőségnek kevés. A magyar társadalom hatalmas része él így. Mit gondoltok, mikor jön el az a bizonyos döntés, amit említettél, Kata, hogy „ezt már nem akarom tovább”?

NK.: Amikor leszázalékolják, mert már beteg. Vagy soha, és a nyugdíjazás után lesz igazán gond.

Az ilyen típusú alkoholizmus – amely egyébként hihetetlen megértéssel találkozik a társadalomban – egy stáció vagy fenntartható alkoholfogyasztási kultúra?

NK.: Sokaknál azt látom, hogy adott stáció, és nem is áll meg itt a dolog. Van, aki tud minőségi életet élni, van pénze, energiája, kapacitása, hogy kezelje a következményeket, mert funkcionál az élete. Azonban aki alacsonyabb szinten, a Maslow piramis alján küzd, annál csak idő kérdése, hogy mikor robban szét a szervezete, az idegrendszere, a kapcsolatai. Szoros kapcsolatban vagyok és voltam ilyen emberekkel, akikről beszélsz. Az történik, hogy egy idő után nem tudok hozzájuk kapcsolódni, mert az ő alternatív valóságuk máshol van.

SzZs.: Amikor a kutatást csináltam, az érdekelt legjobban, hogy mi van azokkal a gyerekekkel, akik nem kerülnek be a gyerekvédelmi ellátórendszer látókörébe, mert nincs látványos probléma. „Csak” az van, hogy otthon ülnek és nézik, ahogy apa vagy anya megiszik néhány üveg bort vagy sört, és egyszer csak bekövetkezik egy olyan állapotváltozás, amitől az a gyerek a szülőnek egy teljesen más arcát látja. És az a másik arc megbízhatatlan és kiszámíthatatlan. Az ilyen család nem kelt feltűnést. Azok a gyerekek viszont érzékelik az állapotváltozást, akik egy háztartásban élnek alkoholista szüleikkel, és mindennek a súlyos következményeit - jó esetben - felnőtt korukban fel tudják dolgozni.

Mit tud ebben segíteni egy filmpályázat?

SzZs.: Nyilván jó hatással van, ha bármiképpen is meg tudom fogalmazni a problémámat. A pszichológiában szublimációnak nevezik, amikor a belső negatív folyamatokat műalkotásban dolgozzuk ki magunkból.

Ezáltal kívülre tudunk kerülni?

SzZs.: Azt nem tudom, de az biztos, hogy konstruktív irányban mozdulunk el.

NK.: Hasonlít kicsit az álommunkához is. Az alkotói folyamat pillanatai megragadnak az emlékezetben, és kihívást jelentő élethelyzetekben van mihez nyúlni, már nem csak a nehéz emlékek vannak.