"Beismertem, hogy tehetetlen vagyok az alkohollal szemben - hogy életem irányíthatatlanná vált" - Anonim Alkoholisták 12 lépés programja 1. lépés

Csaba vagyok és alkoholista. Körülbelül tíz évvel ezelőtt tettem meg az AA 12 lépését, és azóta is töretlen támogatója vagyok a lépés-munkának. Tapasztalatom szerint ez a leghatékonyabb módja a lelki fejlődésnek és így a felépülésnek. Azóta többen is kérték szponzori segítségemet a saját lépéseik megtételéhez. Megosztom veletek, hogy hogyan tettem meg a tizenkét lépést. Ugyanakkor nem csak a részletes lépés-leírásokat teszem közzé, hanem adok hozzá segédleteket is, amelyek szerintem megkönnyíthetik a munkát azok számára, akiknek jelenleg éppen nincs szponzora, de szeretnének a lépéseken dolgozni.

2020.09.17 Hogyan mondjam el neked

De hogyan is tettem meg ezt a lépés? Hát, nem egy pillanat alatt, az biztos!

Sok apró lépés során jutottam el oda, hogy beláttam teljes tehetetlenségemet mind az alkohollal, mind életem irányításával kapcsolatban. Sokan talán még úgy gondolják, hogy ha abbahagyják az ivást, akkor majd visszanyerik az irányítást az életük felett. Nos, én ezt nem gondolom. Az AA programja ilyet nem is ígér. Még szerencse. Amikor én akartam irányítani, mindig ivás lett a vége.

No, de nézzük most az első lépés megtételének folyamatát, amely nálam körülbelül így zajlott:

  1. Véglegesen elfogadtam, hogy nincs hatalmam az alkohol fölött.

  2. Elfogadtam, hogy nincs hatalmam mások fölött.

  3. Feladtam a reményt, hogy egyszer még szociális ivó lehetek.

  4. Hajlandóvá váltam arra, hogy változtassak a gondolkodásmódomon.

  5. Tudatosult bennem, hogy az életem ritkán alakul úgy, ahogy elterveztem.

  6. Ráébredtem arra, hogy még a saját életemet sem irányíthatom.

  7. Tudatosult bennem, hogy a múlton nem tudok változtatni.

  8. Tudatosult bennem, hogy a jövő nem olyan lesz, amilyennek gondolom.

  9. Elfogadhatóvá vált számomra, hogy a jelen pillanat mindig olyan, amilyen.

Az ajánlott (kötelező) olvasmány a következő:

  • Anonim Alkoholisták: a 41. oldalig
  • Tizenkét lépés és Tizenkét hagyomány: 15-25. oldal

 

Véglegesen elfogadtam, hogy nincs hatalmam az alkohol fölött. 

 

Remélem elolvastátok már az ajánlott irodalmakat! Nos, az Anonim Alkoholisták (Nagykönyv) Van megoldás (2. fejezet) írja:

"A valódi alkoholista:

  • Ha egyszer nekilát inni, teljesen elveszíti uralmát az ital fölött.

  • Amikor iszik, abszurd, hihetetlen és tragikus dolgokat művel.

  • Másképp reagál az alkoholra, mint a „normális” ember.

  • Bármilyen kevés alkoholt fogyaszt, akkor (testében és lelkében) történik valami, ami lehetetlenné teszi számára, hogy megálljon."

Ezen leírás alapján be kellett látnom, hogy én valódi alkoholista vagyok...

A 23. oldalon a 4. bekezdésben ezt írja: "Tény az, hogy a legtöbb alkoholista, még nem tisztázott okokból, elveszíti döntési képességét az ivással kapcsolatban. Úgynevezett akaratereje gyakorlatilag megszűnik létezni. Védtelen az első pohárral szemben."

Alkohol-érzékeny, allergiás alkohol-beteg vagyok, mert ez mind igaz rám. Ha az alkohol nevű drog (vegyszer) kerül a szervezetembe:

  1. Azonnal és jelentősen jobban érzem magam.

  2. Még többet akarok inni.

Ezek alapján el kell fogadnom, hogy nincs hatalmam az alkohol fölött. El kell fogadnom, hogy nem tudom irányítani az ivászataimat. El kell fogadnom, hogy tehetetlen vagyok, ha a szervezetembe alkohol kerül!

Elfogadni az elfogadhatatlant! – ez a kegyelem legnagyobb forrása.

 

Elfogadtam, hogy nincs hatalmam mások felett

 

Az első lépés azt mondja, hogy nem csak az alkoholt nem tudom irányítani, hanem az életemet sem. Szponzorommal és társaimmal beszélgetve rájöttem, hogy életem nem csak az alkohol miatt volt irányíthatatlan, hanem a dolgaim nagyon sokszor alakultak másként, mint ahogy azt én szerettem volna – az ivástól függetlenül is.

Mielőtt a saját életem irányíthatatlanságával kezdtem volna foglalkozni, beláttam, hogy sok minden mást, és sok mindenki mást sem tudok irányítani. Például viszonyom az embertársaimmal nem volt felhőtlen, mivel komoly elvárásaim voltak feléjük. Elvártam például hogy „helyesen” cselekedjenek, hogy meg lehessen bennük bízni, hogy őszinték legyenek velem, és hasonlók. Aztán amikor nem teljesedtek be az elvárásaim, akkor csalódottá váltam, frusztrált lettem és rosszul éreztem magam. Ettől persze ivásvágyam lett.

Be kellett hát látnom, hogy mások gondolatait, érzelmeit, cselekedeteit, viselkedését nem tudom irányítani. Legjobb, ha nem is törekszem rá. Az AA gyűléseken hallottam azt is, hogy ne mások lépéseit csináljam, hanem a magamét. Ez egy „ön-ző program” – mondták. Ez rólam szól, magammal kell foglalkoznom, a saját lelki fejlődésemet kell a gondolkodásom középpontjába állítanom. Le kell szoknom arról, hogy mások ügyeibe beleüssem az orrom, hogy másokra reagáljak, hogy mások felett ítélkezzek.

El is kezdtem gyakorolni ezt az elengedő-elfogadó gondolkodásmódot. Például amikor frusztrált voltam valaki miatt, aki nem azt csinálta, amit én elvártam volna tőle, akkor egyre többször tudtam megkérdezni magamtól:

  • Biztos, hogy neki azt kellett volna csinálnia, amit én elvártam tőle?

  • Biztos, hogy nem úgy csinálta jól, ahogy csinálta?

  • Biztos, hogy én tudom jól, hogy neki mit kéne csinálnia?

  • Biztos, hogy én tudom jól, hogy kinek mi a jó?

  • Biztos, hogy ő rossz?

  • Biztos, hogy én tudom jól, hogy ki a jó és ki a rossz?

  • Lehet, hogy ő csinálta jól?

  • Lehet, hogy ő jó?

Feladtam a reményt, hogy egyszer még szociális ivó lehetek

 

"Lelkünk legmélyén el kell ismernünk, hogy alkoholisták vagyunk. Ez az első lépés a gyógyulás felé. El kell vetni azt a tévhitet, hogy olyanok vagyunk, vagy nemsokára olyanok lehetünk, mint mások. Mi, alkoholisták, elvesztettük képességünket a mértékletes ivásra. Tudjuk, hogy egyetlen valódi alkoholista sem nyeri vissza ezt a képességet." – Nagykönyv, 29. oldal.

A fenti idézettől kissé eltérően én nem "elveszítettem" a normális ivás képességét, hanem soha nem is ittam normálisan. De ez már a múlt, nem fogok nektek a múltbeli ivási szokásaimról mesélni. Nem gondolom, hogy az ivással kapcsolatos emlékek bárkit is visszatartanának az ivástól. A visszaesést szerintem nem az "utolsó részegségre való emlékezés" akadályozhatja meg, hanem a lépések végigcsinálása.

Az AA gyűlésekre járva azt figyeltem meg, hogy legtöbbször azok esnek vissza, akik azt gondolják, hogy mivel már egy ideje nem ittak, most már normálisan is tudnának inni. Pedig nem.

Számomra a normális ivással kapcsolatos "remény feladása" úgy ment könnyebben, hogy a gyűléseken azt figyeltem, hogy mennyivel jobban érzik magukat azok, akik már nem azzal foglalkoznak, hogy hogyan tudnák elkerülni a lerészegedést, hanem azok, akik már nem is akarnak inni. „Tarts a győztesekkel!” – hallottam a gyűléseken. Elhatároztam hát, hogy a „száraz” társak helyett a „józanodó” AA-sokat fogom követni. Az ő megosztásaikra kezdtem koncentrálni. És számomra egyértelműen kiderült, hogy annál jobban érzi magát valaki, minél előrébb jár a 12 lépéses programban.

 

Hajlandóvá váltam arra, hogy változtassak a gondolkodásmódomon

"Kevesen próbálják az AA-programot őszintén alkalmazni, ha nem érték el saját mélypontjukat. [...] Ha feltárul előttünk helyzetünk végzetes volta, ekkor, és csakis ekkor válunk olyan elfogulatlanná és nyíltszívűvé, amilyen csak egy haldokló lehet. Ekkor készen állunk bármit megtenni, ami megszabadíthat e könyörtelen megszállottságtól." – 12 Lépés és 12 Hagyomány, 24. oldal.

Miután elértem a mélypontomat, készen álltam bármit megtenni.

Szponzorom mindig ilyeneket mondott: "Ha nem fejlődsz, inni fogsz!", "Változz, különben meghalsz!"

A gyűléseken ilyeneket hallottam: "Ha a problémám 1 méter, abból 10 centi az alkohol, a többi "én" vagyok.", "Taníthatóvá válni!" (mondja a szlogen), „Föl kell számolni az énközpontúságot.” (írja a Nagykönyv)

Ráébredtem, hogy eddig mindig azt hittem, hogy az az igazság, amit én gondolok. Márpedig ha a problémáim nagyrészt a gondolkodásmódomból fakadnak, akkor el kell engednem azt a törekvést, hogy mindig nekem legyen igazam, és hagynom kell, hogy a program dolgozzon rajtam. Hiszen milyen beépített programjaim voltak? Arra jutottam, hogy ez volt a legfontosabb tudatalatti mintázatom"Szarul vagy? Igyál!" - mindig ez zakatolt a fejemben. És 30 éven keresztül ezt programoztam magamnak, ezt a programot erősítettem.

Az AA programja viszont reményt adott arra, hogy "kiprogramozza" belőlem ezt az életveszélyes gondolkodásmódot. Ezért elköteleztem magam a program mellett. Ma már alkohol nélkül is jól érzem magam.

 

Tudatosult bennem, hogy az életem ritkán alakul úgy, ahogy elterveztem.

Régóta ismertem a mondást, hogy "Ember tervez, Isten végez." De sose vettem komolyan. Mindig hittem a tervek megvalósulásában. De sosem csináltam igazi leltárt a régi terveim megvalósulásáról. Így utólag visszatekintve azt kell mondanom, hogy az életem csak nagyon ritkán alakult úgy, ahogy előre elterveztem. Elvégeztem egy egyetemet, de pár év után, már nem abban a szakmában dolgoztam. Megházasodtam, és örök hűséget fogadtam, mégis válás lett a vége. Azt gondoltam, hogy idősebb koromra a szülővárosom díszpolgára leszek, de mára már nem csak abból a városból költöztem el, hanem az országból is.

Másokat ismerve, másokkal beszélgetve, mások megosztásait hallgatva, mások posztjait olvasgatva ugyanez az érzésem. Az élet ritkán alakul úgy, ahogy az emberek eltervezik. Azt hiszem, hogy az egó a nagy tervező. Az egó szeretné előre tudni a jövőt, ezért terveket sző. És nagyon frusztrált tud lenni, ha nem valósulnak meg a tervei.

Sokáig abban hittem, hogy az életemet nekem kell irányítanom. Ez is az egó volt. Az egóm azt is hitte, hogy mások életét is neki kell irányítania, ha azt akarja, hogy a tervei úgy valósuljanak meg, ahogy elképzelte. De hát elég nehéz mások életét irányítani, ha még a saját életemet sem lehetséges. Ez állandóan feszültséghez, frusztrációhoz, szenvedéshez vezetett. És persze iváshoz. Hiszen a szenvedésre az ivás volt az egyetlen "hatékony" eszközöm.

Ma már tudom, hogy az életem nem csak az alkohol miatt volt irányíthatatlan, hanem az én-központú gondolkodásom miatt is. És ahogy sosem fogom tudni az alkoholt irányítani, ugyanúgy sosem fogom tudni az életem történéseit irányítani. Nem ringathatom magam abban a hitben, hogy mivel már nem iszom, most már minden úgy lesz, ahogy én akarom. Mert nem lesz úgy. És akkor frusztrált leszek. És akkor még eszembe juthat az is, hogy inni kéne. De ezt már nem szeretném. Ezért megnyugszom abban, hogy nem én vagyok a "nagy tervező", nem én vagyok a "nagy irányító". És ez így jó!

Felmerülhet a kérdés, hogy mostanában szoktam-e terveket csinálni? Természetesen: a naptáramba beírom az elvégzendő feladataimat, hogy nehogy elfelejtsem azokat.

 

Ráébredtem arra, hogy még a saját életemet sem irányíthatom.

Miután tudatosult bennem, hogy az életem szinte sosem úgy alakul, ahogy elterveztem, egyre inkább megerősödött bennem az "Ember tervez, Isten végez" érzése. Egyre többször kezdtem azt gondolni, hogy léteznek "Felsőbb Erők". Hogy az, amit én tervezek, vagy gondolok, nem olyan fontos. Hogy ezen tervek és gondolatok csak az egó törekvései, hogy több legyen másoknál.

Amikor frusztrált voltam valami miatt, ami nem úgy sikerült, ahogy elterveztem, egyre többször tudtam megkérdezni magamtól:

  • Biztos, hogy úgy lett volna jó, ahogy én elterveztem?

  • Biztos, hogy nem jó úgy, ahogy lett?

  • Biztos, hogy én tudom jól, hogy mi a jó és mi a rossz?

  • Lehet, hogy jó úgy is, ahogy van?

  • Mi a jó abban, ahogy van?

Rájöttem arra, hogy a jó és a rossz megítéléséhez annyi mindent kéne tudnom, és ehhez én annyira kevés vagyok, hogy jobb, ha felhagyok azzal a törekvéssel, hogy irányítsam a saját magam, vagy akár mások életét. Ez mindenkinek jobb így!

 

Tudatosult bennem, hogy a múlt történésein nem tudok változtatni.

Ami történt megtörtént. Nem lehet rajta változtatni. A múlt elmúlt. De következményei vannak a múltban történteknek. A memóriám őrzi ezeket a következményeket. A memóriám nem a történéseket őrzi meg. Nem lehet mindenre emlékezni. A memóriám azt jegyzi meg, hogy mit gondolok a múltban történt dolgokról, hogy milyen érzelmek kapcsolódnak hozzájuk, és milyen érzéseket keltettek akkor. Köztudott (legalábbis én pszichológiából így tanultam), hogy a nagyobb érzelmi töltésű dolgok jobban bevésődnek. Sajnos a negatív érzelmi töltésűek ráadásul egy kicsit erősebben, mint a pozitívak.

Amikor visszaemlékezem a múlt történéseire, főként a történésekhez kapcsolódó érzések idéződnek fel. Ezért óvatosnak kell lennem, mindahányszor a múlton rágódom. Tudnom kell, hogy ezek csak érzések, ezek csak kósza gondolatok, egyáltalán nem a tények. Ahány ember, annyiféleképpen emlékszik ugyanarra a dologra. A rendőrségi nyomozók biztos jókat tudnának erről mesélni.

Ha viszont a múlt emlékeihez kapcsolódó érzések az én agyamban jönnek létre, akkor talán én - vagy egy Felsőbb Erő - tudna is alakítani ezeken az érzéseken. Például amikor neheztelek magamra, vagy másokra a múltban történtek miatt, akkor ez a neheztelés fel is oldható. De ez majd csak a 4. lépés tárgya lesz.

Addig is tudom, hogy amit a múltról gondolok, az egyáltalán nem a valóság. Egyetlen valóság van, és az a jelen pillanat.

 

Tudatosult bennem, hogy a jövő nem olyan lesz, amilyennek gondolom

Miről szól számomra a jövő? Tervek, vágyak, elképzelések, elvárások.

Azt már beláttam, hogy az élet sosem úgy alakul, ahogy eltervezem, ahogy az egóm (a "nagy tervező") eltervezi. Néha már azt is kezdem látni, hogy ez talán nem is baj.

A vágyaim is csak részben teljesültek eddig, tehát valószínűleg a jövőben is lesznek kielégületlen vágyakozásaim. Egészen addig, amíg fel nem ismerem, hogy a lelki békémhez nem szükségesek azok a dolgok, amik után vágyakozom.

Elképzeléseim - mondjuk arról, hogy milyen lesz a világ a jövőben -, teljesen lényegtelenek. Semmi fontossággal nem bírnak, hiszen a világ úgysem olyan lesz, amilyennek én most elképzelem.

Elvárásaim - ha még lennének - viszont szinte biztos, hogy nem teljesülnének. Ez viszont frusztrációt okozna, azért jobb, ha már most leteszek arról, hogy elvárásokat fogalmazzak meg a jövővel, a világ jövőbeni alakulásával, mások jövőbeni viselkedésével kapcsolatban. Jobb, ha CSAK A MAI NAPpal foglalkozom.

 

Elfogadhatóvá vált számomra, hogy a jelen pillanat mindig olyan, amilyen.

Talán nem kell túlmagyaráznom, hogy a stressz, a frusztráció, a lelki szenvedés mennyire veszélyes rám nézve a visszaesés szempontjából. Amióta elfogadom a jelen pillanatot olyannak, amilyen, rengeteg felesleges feszültségtől szabadultam meg. Nem kínoznak már az olyan kérdések, hogy:

  • Miért éppen én?

  • Miért kell ez nekem?

  • Miért kellett ennek így történnie?

  • Miért van ez így?

  • Miért nem úgy van, ahogy én terveztem?

  • Miért nem úgy van, ahogy én akartam?

  • Miért ilyen ő?

  • Miért csinálja ezt?

  • Miért nem csinálja azt, amit kellene?

Egyébként is, a "miért"-tel kezdődő kérdések:

  1. Egy kicsit mindig a valóságot kérdőjelezik meg, tehát félrevezetőek.

  2. A megválaszolásukhoz a világ minden tudásának birtokában kellene lennünk, tehát értelmetlenek.

A lelki fejlődésem szempontjából a "hogyan"-nal kezdődő kérdések bizonyultak sokkal hasznosabbnak, például:

  • Hogyan tudom a mai napból a legjobbat kihozni?

  • Hogyan tudom ma a lelki fejlődésemet elősegíteni?

  • Hogyan tudom ma a legjobban segíteni embertársaimat?

  • Hogyan tudom ma a legtöbbet adni a világnak?

 

Címlapkép: istock / seroz4