Legyen-e az apabüszkeségnek napja?

Egy internetes kutatás szerint a megkérdezett apukák fele szeretné, ha lenne apák napja. Hasonló arányban érzik úgy, hogy megfelelően kiveszik a részüket a háztartási teendőkből, és szívesen otthon maradnának a gyerekkel, ha a család anyagi jóléte ezt megengedné. Úgy látszik ebből, hogy az apukák egyre inkább részt vállalnak a gyereknevelésben, és erre büszkék. Mellé téve azt az adatot, hogy a házasságok több mint a fele válással végződik, és ezeknek körülbelül a 70 százalékát a nők kezdeményezik, van min eltűnődni, mi is a baj a férfiakkal.

2018.10.31 Mihalicz Csilla

Először azon morfondíroztam el, mi a csudának akarnak apák napját az apukák (az egyik felük)? Napja általában a hátrányos helyzetű, védendő, kipusztulóban levő, a többség által fenyegetett fajoknak, csoportoknak van. A madaraknak, fáknak, továbbá az Anyáknak – nagybetűvel, akiket az év 364 napján hagynak robotolni, és azon az egyen kapnak érte virágot és szép műsort. Meg a Földnek, amely egyszer majd leráz magáról minket, embereket, ha még sokáig húzkodjuk a bajuszát. Most az apukák is szeretnének virágot és szép műsort, valamint annak elismerését, hogy ők is sokat robotolnak a családért. Én ez utóbbiban egyáltalán nem is kételkedem.

Csak halkan jegyzem meg, kíváncsi leszek, mit szól az apukák másik fele, ha az apák napja gyakorlattá válik, ahová fél négyre oda kell érni, előtte meghallgatni az idősebb férfikollégák vicces megjegyzéseit, elkéredzkedni a munkából, nyelni egyet, látva a főnök befelhősödő homlokát – merthogy Magyarországon élünk és nem Svédországban –, találni parkolóhelyet több száz méterre az ovitól. Azután az ovis székbe zsugorodva végignézni sok „más gyerekének” az aranyos kis műsorát, mire az ő egyetlen kicsikéje is sorra kerül. Nincs kétségem, az apai büszkeség érzése mindent megér, a férfiak többsége jól fogja venni az akadályokat – az a fele is, amelyik nem akart apák napját, de ezután már muszáj lesz neki fürödni a tisztességben, különben megnézheti magát. Ha másban nem, a videózásban a többség megtalálja a maga szórakozását.

De messze nem az apák napja izgat, inkább azért kezdtem bele e cikk megírásába, mert régóta figyelem, hogyan gondolkodnak a saját apaságukról a férfiak, és hogyan vélekednek róla a nők. Az SOS Gyermekfalvak online felmérése ehhez szolgált egy kevés adalékkal. A kutatásban ezer, 0–18 éves korú gyereket nevelő apát kérdeztek meg országszerte. Az volt a fő szempont, mennyire elégedettek a gyerekükkel töltött idővel, milyen gyerekneveléssel kapcsolatos feladatokban vesznek leginkább részt. Az SOS Gyermekfalvak elismerik az apák gyermeknevelési erőfeszítéseit, hiszen például egyedülálló férfiak jelentkezését is várják nevelőszülőnek.

Egyébként miért is ne tudnának a férfiak épp olyan jól gyereket nevelni, mint a nők? Ha a két nem biológiai és fizikai adottságai különböznek is – ennek leginkább az első időszakban van jelentősége: a szoptatás és az anya-gyermek szimbiózis időszakában. De ha az anya valamiért hiányzik, az apa gondoskodása alatt is ép felnőtté cseperedik a gyerek. A lényeg, hogy valakinek a biztonságos közelsége kialakítsa benne a kötődés képességét. Az már társadalmi konstrukció – a nemek közti feladatmegosztás évezredek alatt kialakult rendje –, hogy bizonyos életkorig az anyák gondoskodnak az idő nagyobb hányadában a gyerekekről. Ez nem jelenti azt, hogy ez csak így lehet, erre csak ők képesek, mégis, e kutatásban is a megkérdezettek 31 százaléka szerint „a gyereknek az anyja mellett a helye az első években”. Miért? Mert „így szoktuk csinálni”. Magyarország konzervatív ország, mint tudjuk.

A szülői szerepek felfogásában végbement nagy változásokra utal ugyanakkor, hogy – e kutatás szerint – minden második apa szívesen otthon maradna a kisgyerekkel, de ezt sokszor anyagi okok miatt nem teheti meg. A válaszadók 14 százaléka volt is valamilyen gyermekgondozási támogatáson otthon a gyerekkel (tgyáson, gyeden vagy gyesen), és szívük szerint ennél jóval többen töltenének hosszabb időt a gyerekkel.

Tekintsük mindezt felütésnek, és tegyünk ezen adatok mellé egy olyan jelenséget, amely – szubjektív megfigyelésem szerint – kezd elharapózni: a nők ma már elég nagy számban gondolják, hogy ha úgy alakul, akár apa nélkül is nevelnének gyereket, futó kapcsolatból, családos férfitól, vagy innen-onnan beszerezve a „hozzávalót”.

Miközben – nekem úgy tűnik –, előlépett egy olyan apageneráció, amelynek fontos a család, félve hozzáteszem, talán még inkább, mint sok, az emancipációban élen járó nő számára. Olyanokra gondolok, akik szerint például a terhességéről való döntés joga egyedül a nőé (hisz az ő teste). Sok nőt nem túlzottan érdekel, hogy az apaság a férfi számára is jelent valamit, akkor is, ha nem akar apává lenni. Lehet az trauma egy férfinak, hogy van valahol egy gyereke, akit nem akart, de miután mégis a világra jött, ő – biológiailag – apa lett. Nem gondolhat többé magára úgy, mint akinek nincs köze a nem kívánt gyerekhez, viszont esélyt sem kap arra, hogy valahogyan viszonyuljon hozzá. Sem a gyerek arra, hogy ne legyen eltagadva az életéből a vér szerinti apja.

Megint csak ki kell tennem gondolati útjelző karókat: nem számítom ide azokat a férfiakat, akik minden felelősségérzet nélkül szórják a magvaikat a világban, és azokat a nőket sem, akik emiatt szenvednek. Csak jelzem: mintha a nők (egy része) visszaélne azzal a biológiailag előnyös helyzetével, amelyet a reprodukcióban ajándékba kapott. És amely persze máshonnan nézve végtelenül kiszolgáltatottá teszi, de erről most itt nem ejtünk több szót.

Sok gyerek születik laza elköteleződésen alapuló házasságban, élettársi kapcsolatban – „jobb híján együtt maradtunk, és hátha a gyerektől majd jobb lesz” alapon. Aztán amikor megjelennek az első komolyabb párkapcsolati nehézségek, általában a nők azok, akik kijelentik: fog ez menni egyedül is, vagy majd egyszer más férfival. Hiszen van bölcsi, munkahely, bébiszitter, barátnő, mindent meg lehet oldani. Az apát is. (Útjelző karó: nem ejtünk szót arról a masszív jelenségről, amikor a férfi lelép egy fiatalabbért, soványabbért, sikeresebbért.)

Mintha eltűnőben volna a kapcsolatokból a türelem. Sok nőből pedig a párkapcsolati egymásrautaltság érzése, és a családi fészek védelméért érzett elkötelezettség. A „családi fészek” elavult, konzervatív fogalommá vált, amelyet egy emancipált nő könnyedén elutasít, ha „már nem tudunk együtt fejlődni”, „a kapcsolatunkból kiveszett a szenvedély”, stb. Régen ez azért nem volt válóok, mert a család gazdasági egységként működött, a társ és a gyerekek pedig szétszálazhatatlan egységként. Tudta minden asszony, ha szabadulni akar az egyiktől, elveszíti a másikat is. Inkább eltűrték tehát még a zsarnokoskodó férjet is, mintsem elhagyni kényszerüljenek a gyerekeiket, és egzisztenciális űrbe kerüljenek.

Nem állítom, hogy ez jó volt. Nem szeretném a bántalmazó, basáskodó, fizetést eltapsoló, tespedő, játékfüggő, kocsmázó apákat védelmembe venni. De mintha mostanában túltologatnánk a biciklit ezzel az emancipációval, mi, nők. Mintha úgy gondolnánk – abban a hamis biztonságérzetben ringatózva, hogy „a férfi majd lelép, és küldi a gyerektartást –, hogy egyedül sokkal könnyebb lesz felnevelni a gyerekeket és megtalálni életünk szerelmét”. De mi van, ha a férfi nem lép le, hanem büszke az apaságára, és egyenlő arányban szeretné kivenni a részét a gyerekek neveléséből? Akkor is jobb döntés válni, mint megpróbálni megjavítani a családi motort: a kapcsolatot? Biztos, hogy a megromlásáért a férfi a fő felelős? Biztos, hogy akkor tévedtünk, amikor őt választottuk, és nem most, mikor leváltani, elküldeni készülünk, anélkül, hogy próbára tennénk őt, képes-e változni, és magunkat, képesek vagyunk-e még szeretni?

Sok házasságban, amely most éppen a válás felé tart, nincs különösebben nagy baj, „csak” a hétköznapok: a nézetkülönbségek, a százfelé szakadás, az elgyötörtség, a begubózás, az elhidegülés, a megbecsülés hiánya, az egymás bírálása, két beszólogatás közt a megtelepedett némaság. A párterapeuták erre azt mondják: „fifti-fifti” a felelősség, és ha megvannak az alapok, helyre lehet hozni a kapcsolatot, csak nagyon-nagyon sok tudatosságot, energiát kell beletenni. Beszélgetni, kettesben lenni, ünnepi alkalmakat teremteni, megtalálni a másikban a vonzót, amiért valaha beleszerettünk, és megadni, amire mi magunk is a legjobban éhezünk: a megbecsülést és az odafigyelést. Másodszor fölépíteni egy kapcsolatot sokkal nehezebb. Különösen, ha úgy érezzük, végérvényesen eltűnt a másik varázsa. Vagy, hogy nem is volt meg igazán. Gyakran egyszerűbb pótszerekben örömöt keresni, barátnőknek, anyának panaszkodni, folyamatosan elvárásokat szegezni a másiknak, és cserébe morzsákat adni. Ezek anélkül erodálják a kapcsolatot, hogy kiderülne, van-e komolyabb válság a háttérben. Aztán amikor egy másik ember mohó szeme tükrében ismét gyönyörűnek, kívánatosnak, szeretnivalónak látjuk magunkat, felcsillan egy új élet reménye, és mellette elhanyagolhatónak érezzük a veszteséget. A gyerek(ek)nek majd lesz másik apja(juk), csak el ne eresszük a boldogság kék madarát. Egyszer élünk!

A válások 70 százalékát a nők kezdeményezik. Nem vagyok benne biztos, hogy ez akkor is így volna, ha attól kellene tartaniuk, hogy a férjük részt kér a gyerekek további neveléséből, és ennek a bíróság is helyt ad. Pedig azok az apák, akik végigizgulják a szülést, fölkelnek éjszaka a gyerekhez, etetik, pelenkázzák, játszótérre hordják, biciklizni tanítják, fociznak, bújócskáznak, főznek vele (a kutatás szerint ezekre büszkék az apák), akik sportolni, zenélni viszik, kikérdezik a szorzótáblát, szülői értekezletre járnak, részt vesznek a napi logisztikában, azt hiszem, foggal-körömmel fognak harcolni a gyerekeikért. Nem gondolják majd, hogy ők nem lesznek képesek nevelni. És a bíróságok sem fogják ezt gondolni, amikor majd a gyermekelhelyezésről dönteni kell.

Szomorúak azok a szélsőséges esetek, amikor a gyerekek megszerzése vagy inkább kisajátítása érdekében (akár a másik iránti bosszútól vezérelve) egymásnak esnek a párok, mert valamit mondani kell a totális győzelem érdekében, azon túl, hogy „elhidegültünk”. Mert ez még nem ok arra, hogy inkább az anya gondoskodjon a gyerekekről, mint az apa. A legdurvább az, amikor abúzus-vádak kerülnek elő, amelyek bizonyítási eljárása alapjaiban roncsolja szét a gyermeklelket. (Útjelző karó: nem beszélek azokról az esetekről, amikor a traumát elszenvedett gyerek egyértelműen jelzi, hogy abúzus érte. Hanem arról, amikor egyszer csak a válási procedúrában előkerül a „molesztálás-nyuszi” a kalapból.)

E cikk szerzője elvált, két gyerekkel, ilyen alapokról osztja az észt. Legfőbb mondanivalóm pedig az, hogy nézzünk a saját valódi motivációnk mélyére, mielőtt az első lépést megtesszük a család szétszakítása mentén. Egyrészt, mert a boldogság kék madarát csak keveseknek sikerül egy második, harmadik házassággal befogni. Sokan inkább csak egy kis házi galambot őrizgetnek otthon, akit nagyon sok munkával sikerült megszelídíteni. Másrészt azért, mert talán felnőtt, kikupálódott egy olyan apanemzedék, amely nem szeretne hétvégi apuka lenni, kéthetente, és megküzd a gyerekeiért. Bizony mondom, legyen apabüszkeség napja, és a férfiak igyekezzenek méltók lenni az üzenethez, amit a jeles nap hordoz, a nők pedig értékeljék, amit setesután, ügyetlenül és nyilván sokkal rosszabbul, mint mi, megtesznek a gyerekeikért.

Mire büszkék az apák?

(szemelvények az SOS Gyermekfalvak friss felméréséből)

Saját bevallásuk szerint a háztartásbeli feladatok közül legtöbben a bevásárlást végzik a legszívesebben (85 százalék), ezt követi a főzés és a rendrakás (60 százalék), de a mosogatást és a takarítást is minden második apa szívesen végzi.

A gyerekkel kapcsolatos teendők közül leginkább a fürdetést (87 százalék), valamint a kisgyerekkel való sétálást (81 százalék) szeretik az apák, de sok férfinak az altatás (75 százalék) és a pelenkázás is (66 százalék) kedvelt tevékenység. A gyerekkel való sportolást az apák 61 százaléka szereti, az öltöztetésben pedig 58 százalékuk vesz részt szívesen.

Az SOS kíváncsi volt arra is, mi az a természetből adódó női feladat, amit ha tehetnék, a férfiak is átvállalnának – ezeknek a javaslatoknak a komolyságát nem vizsgálták. Az apák 28 százaléka a várandóság átvállalásával tehermentesítené az anyákat, ha lehetne, 23 százalék a szoptatást, 20 százalék a szülést is bevállalná. A megkérdezettek fele nyilatkozott úgy, hogy sem a várandóságból, sem a szülésből, sem a szoptatásból nem szeretne részt vállalni.

Az apák meghatározó szerepét a családban mutatja az is, hogy a megkérdezett férfiak 62 százaléka a saját apját tartotta a férfimintának, akire gyerekként felnézett. A nagyapák is fontosak ugyanakkor a fiúgyerekek életében, az apák 32 százalékánál ők is hozzájárultak a követendő férfi mintához a kisfiúk szemében, a megkérdezettek öt százalékánál pedig a tanárok is betöltötték ezt a funkciót. A válaszadók 17 százaléka vallotta, hogy megfelelő férfiminta nélkül nőtt fel.

 

Címlapfotó forrása: istock / AleksandarNakic

Neked is kérdésed van gyermekeddel, diákoddal, társaiddal kapcsolatosan?

Keress minket bizalommal!

Tovább a szakértőkhöz!