Egy kedves apából lesz egy kedves, de saját magát lényegesen határozottabban felvállaló férfi

Naivan az agresszióról kezdtem beszélgetni Gulyás Vince harcművészeti coachcsal. Végül jóval messzebbre jutottunk. Belső erő. Közelebb lépni félelmeinkhez. A saját utunk megtalálása apaként. Ezekre a kérdéseinkre találhatunk választ a dojo-ban beszélgetve és harcolva.

2018.12.20 Szabó Előd

Honnan jött az ötlet, hogy az apukáknak csinálj „Belső erő” tréninget?

Férfiként sok szempontból nehéz megtalálni a helyünket a világban. Ezzel én is küzdöttem. Van egy csomó ősrégi társadalmi szokás, elvárás, ami régen érvényes volt, ma pedig már nem az. Közben ezzel – elnézést a kifejezésért – kicsit ki is heréljük magunkat.

Mondanál nekem néhány példát, hogy mire gondolsz?

Mindannyian agresszívak vagyunk néha, de nem tudjuk megélni, mert bunkósággal, negatív dolgokkal azonosítjuk. Fogalmunk nincs, hogy milyen helyzetekbe állhatunk bele vagy sem. Félreértés ne essék, nem vagyok a fizikai agresszió híve! Kiszámíthatatlan és könnyen válhat fatálissá. Nem túl romantikus, felemelő dolog. Pont ezért nem tudunk vele semmit sem kezdeni. Én is keresem a saját megoldásaimat ezekben a kérdésekben. Hogyan tudok egyszerre lágy és kemény lenni? Hogyan tudok érzékeny lenni, mégis határozott? Hogyan tudok mindent megélni, mégis értéket teremteni?

A weboldalatokon azt írod, hogy az agresszió egy energia, és próbáljuk meg azt felhasználni.

Így van! A kérdés az, hogy ki ural kit. Az agresszió elhatalmasodik rajtunk? Vagy legyűrjük az agressziónkat, de közben belül szétrág minket? Vagy megismerjük, és elkezdjük azt használni!? Ez a megismerés nagyon izgalmas. Helyzetek végtelen sokaságát lehet egy edzőteremben előállítani a harművészeti coaching során. Találkozunk azzal, hogy mi lakik bennünk! Vagy azzal, hogy mi lakik másban? Ezek a dolgok néha ijesztőek! Hatalmas pajzsokba öltözve kapják az ütéseket, rúgásokat, akik érszt vesznek ezen a programon. Semmi veszélyt nem jelentenek a valóságban számunkra, de mégis ott dolgozik velünk szemben valaki, akinek még a szagán is érezni lehet, hogy most minden kiad magából. Végtelen félelmetes tud lenni eleinte! Elkezdjük ezt érezni a gyomrunkban. Elkezdjük felismerni, hogy most valami történik. Így több esélyem van arra is, hogy kontrolláljam. Az ösztönös késztetéseinket elkezdjük felülírni. Amitől félek, bizonyos helyzetekben már nem elmenekülök tőle, hanem közelebb lépek hozzá. Csináljunk egy demót erre, ha benne vagy!

Oké.

Vegyük azt a helyzetet, hogy megpróbálsz egy nagy pofont lekeverni nekem.

Igaziból?

Persze, mehet. (Pofon elől hátralép.) Akkor azt tehetem, hogy ellépek, elmenekülök előle. Csak abban a pillanatban, amikor elmenekültem, te jössz tovább, és addig pofozol, amíg neki nem megyek a saroknak. A másik lehetőség, hogy amint jön a pofon (gyorsan kivédi), akkor beleteszem a kezem. De itt nagyon erős ez a pofon, itt a legerősebb. A harmadik lehetőségem (ütés közben közel lép, és a vállamnál fogja fel az ütést), hogy amikor jön a pofon, akkor megyek veled szembe, közel mentünk egymáshoz, és ilyenkor már te is érzed, hogy meg kell gondolni, mi történik a továbbiakban, mert egyértelműen kifejeztem a szándékomat, hogy ebben is benne vagyok. Ha ezt a táncot akarod járni, járhatjuk ezt a táncot, de az nem lesz jó senkinek. Ha nem vagyok ezekhez a helyzetekhez szokva, akkor megpróbálok ellépni, azok meg jönnek utánam. A második esetben konfrontálódom vele olyan módon, ami neked is fáj, de nekem is fáj. A harmadik lehetőség pedig, hogy megakasztom ott, ahol még nincsen semmi.

Ehhez nagyon készenlétben kell lenni.

Igen, épp ezért mondom, hogy ez nem a fizikai erőről szól. Nem szabad összekeverni a harcművészeti coachingot a reális önvédelmi helyzetekkel. Attól, hogy valakinek kifinomult technikája van, még egyáltalán nem biztos, hogy egy valós küzdelmi helyzetben abból bármit hasznosítani tud. Ha valaki az utcán élt, és már az édesapja is veszélyt jelentett rá, egészen más mentalitással, a veszteségek másféle felvállalásával fog belelépni egy helyzetbe. Ilyenkor nagyon keveset ér a technika. Ugyanis legtöbbünkben iszonyatos fékek működnek. Féltjük magunkat, féltjük a másik embert, egyszerűen fogalmazva: féltjük az életet, mert jelent számunkra valamit. Akinek ez sokkal kevesebbet jelent, vagy éppen semmit, mert nem nagyon van veszítenivalója, azt technikával nem nagyon lehet megfogni. Abban viszont hiszek, hogy érhet bennünket gyakorlás közben olyan élmény, aminek mentén el tudunk gondolkodni, el tudunk indulni egy másfajta úton, mint eddig.

A Férfiak Klubjával készített korábbi interjúnk alapján az apákat akkor kezdi el az érdekelni a belső erő, a férfiasság kérdése, amikor elválnak. Mintha későn ébrednénk. Neked mi a tapasztalatod erről?

Nagyon ritka, hogy azzal jönnek, hogy „optimális a kapcsolatunk, és szeretnék ebből valami még jobbat kihozni. Akkor jönnek hozzánk, ha valami megbicsaklik. A férfiak például olyan miatt jönnek, hogy „szeretnék motorozni, de nem engedi az asszony”. Kis dolognak tűnik, de sok minden kinőhet belőle. Szeretném kipróbálni magam. Vannak álmaim, vannak céljaim, de nagyon nehéz, mert már én sem merem, meg otthon sem támogatják. Vagy pont a másik, hogy megmondják, mit csináljak. „Tessék elmenni, sportolni! Tessék elmenni, mozogni!” Az a közös ezekben, hogy nem vagyok a magam ura, nincs már olyan terület az életemben, ahol tényleg azt csinálom, amit akarok. Ez egyébként férfiakra és nőkre is jellemző lehet. Valójában számomra ennek az eredője az, hogy nem tudom, ki vagyok. Nem tudom, hogy mi hajt. Vagy nem merek elindulni arrafelé.

Ha hoz egy ilyen dilemmát a jelentkező, akkor hogyan folytatódik utána a közös munkátok?

Megpróbálunk ebből minden coachingfolyamatban valamilyen igazi célt faragni. Egy víziót. Valamit, amiért érdemes megmozdulni. Erre azért van szükség, mert maga az út fizikailag és lelkileg is nehéz. A jelenlegi helyzetet hallgatva, elkezdek azon gondolkodni, hogy ezt hogyan, milyen beállításban lehet a legjobban elkezdeni megélni a dojóban. A fizikai aktivitás meg a beszélgetés kéz a kézben jár, mindkettő fontos része ennek. Nemcsak ülünk és beszélgetünk, hanem a harcművészetek eszköztárából valamilyen módon kipróbálunk, modellezünk, kísérletezünk vele.

  12 kép

Forrás: Gulyás Vince

Helyzetek végtelen sokaságát lehet egy edzőteremben előállítani harművészeti coaching során.

Milyen átalakuláson megy keresztül egy apa, aki részt vesz egy ilyen tréningen?

Egy kedves, otthon nagyon profi apából lesz egy ugyanilyen kedves, ugyanilyen érzékeny, de saját magát lényegesen határozottabban felvállaló férfi. Kicsit többet fog eljárni otthonról, de amikor otthon van, akkor nagyon otthon van. A szó minden értelmében. És az átalakulás az, hogy tud lágy és érzékeny lenni úgy is, hogy közben végtelenül egyértelmű, és nagyon határozott, amikor kell.  

Nemrég Magyarországon járt Chuck Norris, és mesélt a gyermekeknek szóló Kickstart Kids nevű programjáról, ahol a harcművészet segítségével igyekeznek talán hasonló módon formálni a személyiséget. Mikor és hogyan kell szerinted ezt a munkát elkezdeni a gyerekekkel?

A gyermek megszületésének pillanatától kezdve. Él bennem egy mondás: „egy gyerek tanításának nem a legjobb módja a mintán keresztüli tanítás, hanem az egyetlen módja”. Bárki bármit mond, képvisel, ha nem az sugárzik belőle, akkor túrót sem ér az egész. A gyerekem azt tanulja meg, amit én valójában élek. Határozottnak mutatom magam, de nem vagyok az? Igaznak és becsületesnek mutatom magam, de nem vagyok az? Akkor ő is azt tanulja meg, hogy érdemes sunyinak lenni a világban. Az önfejlesztést már csak azért sem érdemes apaként megúszni, mert nem csupán magunkért csináljuk, hanem ezt adjuk tovább. Olyan elképesztő mennyiségű hatás fogja érni a gyerekeinket már egészen kicsi koruktól, amelyek arról szólnak, hogy ne önmaguk legyenek, hanem engedelmes, „bólogató Jánosok”. Az a kommunikáció feléjük, hogy „gyerekek, teljesedjetek ki, úgyhogy most mindenki vegye elő a könyvét, nyissa ki a hatodik oldalon, de ne mozogjon és ne járkáljon annyit”. Szóval nulla napos kortól kezdve érdemes ezt csinálni. Nem a nevelés céljával, hanem a kapcsolódás igényével. Én nem nevelni akarom a fiamat, hanem nagyon élvezem a vele töltött időt. Szeretem megélni minden egyes mozzanatot, ami köztünk zajlik. És nem azon gondolkodom, hogy mit tanítsak neki, hanem éljük az életünket.

A gyerekek kapcsán óhatatlanul felmerül az óvodai, iskolai erőösszemérés kérdése. Winkler Márta (a hazai alternatív pedagógiai mozgalom elindítója) egy végtelenül békés néni, de ő például megengedi a gyerekeknek, hogy szabályok mellett birkózzanak egyet egy szőnyegen. Mit gondolsz erről?

Ugyanezt. A gyerekeknek valamilyen módon ezt meg kell tanulniuk. Azt fontosnak tartom, hogy szabályokat kell felállítani, legyen transzparens. Sokkal jobban járunk, hogyha ezt felnőttként látjuk és kísérni tudjuk, mint hogyha ez megtörténik valahogy, valahol, felügyelet nélkül. Nagyon fontos az is, hogy ahol a gyerekek küzdősporttal foglalkoznak, ott kialakul egy egyértelmű sorrend közöttük. Van, akit le tudok győzni, van, aki legyőz engem. Helyem van a világban. Ezen tudok változtatni, de azért dolgozni kell. Sunnyogva nem fog menni.

Nézzünk egy másik példát. Egész életemben a legkisebb voltam az osztályban. Mindig is tudtam, hogy én nem ezen a pályán focizok, hanem más eszközöket kell találnom magamnak.

Azt semmilyen körülmények között nem tartom okénak, hogy az egyik gyerek odalép egy másikhoz, és lekever neki, vagy belekényszeríti egy bármilyen fizikai helyzetbe. Azt meg kell állítani. Innentől kezdve ez egy másik történet, hogy hol tudom megmutatni azt, miben vagyok igazán jó, vagy hogyan tudom más módon elkerülni ezeket a helyzeteket. Nem a gyerekek dolga egy iskolában, hogy ezt megoldják, hanem kell egy olyan mechanizmus, ahol ezzel tudnak mit kezdeni. De egy lurkónak legalább odáig el kell jutnia, nyilván a szülei és az őt körülvevő felnőttek segítségével, hogy észrevegye és merjen szólni, hogyha bántják. Mert az a legnagyobb baj, hogy ez sem szokott megtörténni. És emiatt nem ússzuk meg, hogy ezzel valamilyen módon ne foglalkozzunk.

Hogyan foglalnád össze az apákkal, férfiakkal való munkád tapasztalatait. Mi lehet olyan gyakorlati lépés, ami segíthet egy lelkes olvasónknak a belső erejét megtalálni?

Mindenkinek kutya kötelessége megkeresni azt az ösvényt, ami az övé. Azt az utat, amiért ő itt van a világon. Senki nem tudja, hogy meddig tart az ittléte. Márciusban volt egy szívműtétem, és amikor toltak a műtő felé, akkor éreztem: a fene tudja, hogy ezen a folyosón visszajövök-e vagy sem. De minden rendben van, mert vannak emberek, akiket szeretek. Tudom, hogy ők is szeretnek, és ez nagyon jó érzés. Azt értettem meg a világból, hogy a vége az nagyon magányos. Ott egyedül vagyunk, a nagy útra majd egyedül kell rálépni, és ott nem számít az, hogy mit értem el az életben. Hogy mim van, mekkora autóm, milyen házam, milyen rangom, milyen elismertségem, egyebek. Egyedül az számít, hogy vagyok, voltam, szerettek, szerethetek.

Nekem néhány éve egy onkológiai vizsgálat után volt hasonló felismerésem, csak ellenkező előjellel. Ott gondoltam át, hogy nem az én utam, amin járok.

Nem tűzhetünk ki annál többet magunk elé, mint hogy a saját utunkat járjuk. Ennél kevesebbet viszont nem is érdemes.

ITT olvashatsz többet a Belső erő coachingról.

Címlapfotó forrása: Gulyás Vince

Neked is kérdésed van gyermekeddel, diákoddal, társaiddal kapcsolatosan?

Keress minket bizalommal!

Tovább a szakértőkhöz!