A pofon

Manapság gyakori vitatéma a pofon. Sok szülő panaszkodik arról, hogy fizikai erőszak nélkül, pofon nélkül nincs eszköz a kezében, tehetetlen a saját gyerekével szemben. Sokan vallják azt, hogy a gyereknek igenis kell néha egy-egy „atyai” pofon ahhoz, hogy tudja, hol a helye, és meddig mehet el. A szülők egy másik csoportja úgy érzi, hogy már akár a kiabálás is életre szóló sebeket okoz a gyerekben, nem beszélve a fizikai bántalmazásról. Nem csak a szülők körében vitatott a téma, pedagógusok, és más gyerekekkel foglalkozó szakemberek között is, tévéműsorokban is beleszaladhatunk egy-egy ezzel foglalkozó vitába.

2019.02.13 Sebestyén Eszter

Sajnos még most sem érzik a felnőtt emberek, a szülők egy része, mi a gond a nevelési célzatú gyerekveréssel. Sokat gondolkodom azon, vajon mi kéne ahhoz, hogy felfogja és átérezze minden szülő annak a fájdalomnak a súlyát, amelyet a gyerekekben okoz a verés? Hány félresiklott élet, hány tönkrement szülő-gyerek kapcsolat, hány végtelen szomorúságra ítélt sors, hány áthidalhatatlan generációs szakadék és széthullott család kell még ahhoz, hogy végre komolyan vegyük a szülői felelősségünket, vagyis komolyan vegyük a gyerekeinket? Hány elhagyatott és kiszolgáltatott gyereknek kell még magányban és félelemben felnőnie, hogy észrevegyük végre, a gyereknevelés és a szülői felelősség valójában miről szól? Hány magányos és agyonsebzett generációnak kell még felnőnie ahhoz, hogy belássuk már végre, a hatalommal és a gyerek kiszolgáltatottságával való visszaélésnek SOHA nincs jó vége, és soha nem kifizetődő?

A gyerekvállalás messze nem arról szól, hogy aljas módszerekkel, erőfölényünkkel visszaélve „jó embereket” faragjunk gyerekeinkből. De még csak arról sem, hogy leverjük rajtuk saját frusztrációinkat, vagy továbbadjuk azokat a sebeket, amiktől mi is szenvedünk.

Nem hiszek a nevelés célzatú verésben, nem hiszek abban, hogy a cél szentesítené az eszközt, és így lehet jó embereket faragni a gyerekekből. Mélységes meggyőződéssel hiszek viszont abban, hogy kivétel nélkül minden gyerek azt érdemli, hogy határait tiszteletben tartva, méltóságérzetét sértetlenül megőrizve nőhessen fel. A hierarchikus családmodell évtizedeken keresztül életben maradt, annak ellenére, hogy óriási távolságot okozott szülők és gyerekeik közé. „Belefért” a verés, a megalázás, mint nevelési módszer. Mostanában már sokan saját bőrükön érzik ennek a tekintélyelvűségnek a hátrányait, és megpróbálják másképp. Talán épp ezért is olyan mélységesen megdöbbentő, hogy a fizikai bántalmazás még mindig ennyire nincs tiltólistán a felnőttek gondolkodásában.

A család nem egy hierarchikusan felépített rendszer, ahol bárki is többet ér a másiknál, bárki több tiszteletet érdemel, pusztán azért, mert hamarabb született. Senkinek az igényei, szükségletei nem lehetnek hosszú távon előtérben a család többi tagjának érzelmi elnyomásának árán. A gyereknevelésnek nem az alá-fölé rendelt viszonyokról kellene szólnia, hanem sokkal inkább úgy, mint egy „egy csapatban evezést”. Ahol mindannyian együtt evezünk, ki-ki a saját képességeinek, életkorának, erejének megfelelően. Van csapatkapitány, hogy tartson az a hajó valamerre, hogy ne uralkodjon el a káosz. A csapatkapitánynak azonban nem az a feladata, hogy a kisebbeket ütve-verve, megszégyenítve, degradálva megtanítsa úgy evezni, ahogy ő tud. Így a hajózás kimenetele az lesz, hogy akit bántanak, szörnyen érzi magát, és számolja a napokat, hogy mikor hagyhatja már el végre azt az átkozott hajót. Az örömteli együttműködés helyett pedig csendben fortyogó gyűlölet lesz az alaphangulat, befogadhatatlan és emészthetetlen feszültség, a hajó pedig összevissza fog menni, semerre sem tartva. A jó csapatkapitány nem magát fényezi, és a többieket alázza, hanem mindenkinek megtalálja a képességeinek megfelelő feladatot, szükség, elakadás esetén nem üt-vág, hanem segít. A jó csapatkapitánnyal a társai örömmel működnek együtt, hiszen mindenkinek az a legjobb.  A jó csapatkapitányt tisztelik a társai, bíznak benne, mert kiérdemelte azt, hiszen ő is tisztelettel bánik a társaival. Egy családban, ahol „egy csapatban eveznek”, a gyerek tiszteletet kap, méltóságát megőrizheti, személyiségét ismerik, értékelik, megvalósulhat a gyereknevelés igazi célja. Ami nem más, mint az, hogy a gyerek az lehessen, akinek született. Élhesse a saját életét, érezhesse a saját érzéseit, járhassa a saját útját. Személyisége teljesedhessen ki annak egyedi megismételhetetlenségében.

 

Ezzel szemben egy olyan gyerek, akit a szülei vernek, a verés fájdalmát évekig, évtizedekig cipeli magával. Teljesen mindegy, hogy melyik testrész az, ahol fájdalmat okoz neki a szülője, teljesen mindegy, hogy a ruha takarja-e vagy sem, a méltóságérzetébe, a biztonságérzetébe óriási lábnyomokkal beletipornak, a lelkén durván átgázolnak. Jóval több ez a megalázásnál. A fizikai bántalmazás megaláz, lekicsinyít, határt sért, csípő, maró, égő fájdalmat okoz a testben és a lélekben. A gyerek testének, ugyanúgy, mint a személyiségének van egy határa. Ami az övé, amivel normál esetben ő kellene, hogy rendelkezzen. Ezt a határt teljesen figyelmen kívül hagyja, és végtelenül megsérti az ütés, és mindenfajta fájdalomokozás.

A verés a gyerek bizalmát megtöri, a szülő-gyerek kapcsolatot eltorzítja, a gyereket alattvalói helyzetbe hozza. A gyerek önbecsülését apró darabokra szaggatja. A szülő a gyerek bizalmát eljátssza. Sokan hisznek sajnos még ma is a hierarchikus és tekintélyelvű nevelésben, akik meggyőződéssel állítják, hogy a gyerek így megtanulja tisztelni a szüleit, megtanulja, „ki az úr a háznál”. A valóságban azonban a szülő minden olyan helyzetben aláássa a saját tiszteletét és tekintélyét, amikor a gyerekkel méltatlanul bánik, és a saját tehetetlensége olyan szinten uralkodik el rajta, hogy emiatt „kell” bántania a saját gyerekét. A gyerekben véletlenül sem a tisztelet erősödik ezekben a helyzetekben, ők a tehetetlenséget látják a szülőn, bármilyen módon, bármekkora fölénnyel próbálják is azt álcázni.

 

A gyerekek fizikai bántalmazása nem más, mint a szülőn eluralkodott tehetetlenségérzés. A szülő gyengesége. Képtelen a gyerekét megérteni, érzéseit átérezni, képtelen a saját negatív érzéseivel mit kezdeni, képtelen a frusztrációját kezelni. Sokan gondolhatják, hogyha fizikailag erőfölénybe kerülnek, ha a hatalmukat fitogtatják, akkor takargathatják saját maguk, és gyerekük elől is a tehetetlenségből eredő frusztrációikat, és erősnek fognak tűnni. A gyerek ebben a helyzetben azt látja, hogy a felnőtt fizikailag erősebb és hatalmasabb nála. De ettől függetlenül tökéletesen átlátják, hogy a felnőtt valójában teljesen kiszolgáltatott a saját dühének, teljesen elveszíti a kontrollt, amitől még csak véletlenül sem a tisztelete és megbecsülése fog erősödni.

Számtalan jószándékú szülővel előfordulhat, hogy egyszer ő is elveszíti a kontrollt, és esetleg ráüt egyet a gyerekére. Hogy ez milyen hatással lesz a kapcsolatukra vonatkozóan, az ilyenkor, mint mindig, a szülőn múlik.

Nem mindegy, hogy a szülő hogyan gondolkodik a saját cselekedetéről. Vannak, akik mélységesen megbánják, átérzik a gyerek kiszolgáltatottságát és fájdalmát, belátják, hogy hibáztak, bocsánatot kérnek tőle. A szülő így nem játssza el a gyerek bizalmát, nem rombolja a gyerek önbecsülését. A gyerekét nem fosztja meg a biztonságérzettől, visszaadja mindkettejük méltóságát. A gyereknek ezáltal azt üzeni, hogy ő jó bánásmódot érdemel. Ő hibázott, a hiba tehát nem a gyerek készülékében van.

 

Hibázás nélkül gyereket nevelni lehetetlen. A hibázást egy erős kötelékeken alapuló szülő-gyerek viszony elbírja. De ehhez be kellene látni, hogy a gyereknek bármilyen fajta fájdalom okozása hiba, és nem egy módszer, különösen nem szülői feladat. Mikor fogunk már ott tartani, hogy a gyerekek veréséről nem kacarászva beszélgetünk, hanem felfogjuk, hogy minden pofon, minden ütés, minden szavakkal verés HIBA, és nem módszer? Mikor fogunk ott tartani, hogy bármilyen szakértő buzdít a gyerekeink bántására, a szülőben tomboló óvó-védő ösztönök erősen tiltakoznak ez ellen? Ugyanis akárki akármit javasol, a saját gyerekem határainak és méltóságának a tiszteletben tartása a minimum kellene, hogy legyen.

Egy egész generációt menthetnénk így meg, ha ezt végre belátnánk.

 

Címlapfotó forrása: istock / StockPlanets

Neked is kérdésed van gyermekeddel, diákoddal, társaiddal kapcsolatosan?

Keress minket bizalommal!

Tovább a szakértőkhöz!