"Nekünk is az a legfontosabb, hogy szakszerűen, tűpontosan úgy avatkozzunk be, ahogyan kell." - Beszélgetés a Kontroll nélkül című filmről 2. rész

A néző torkát egyre súlyosabban fojtogatja valami nagyon összetett érzés: szánalom, féltés és félelem. Nézi tehetetlenül egy kislány egyre szélsőségesebb vergődését és tombolását a filmvásznon. A felnőttek, akik segíteni szeretnének neki, sorra dőlnek ki mellőle, és adják föl. Így marad végképp magára önkontroll és kontroll nélkül. Pedig még csak kilenc éves. Uray Gergely gyermekvédelmi szakemberrel beszélgettünk arról, miféle csapdák leselkednek azokra, akik segítőként foglalkoznak családjukból kiemelt gyerekekkel. És arról, hogyan lehet egy problémára tűpontosan célozni.

2019.11.09 Mihalicz Csilla

A filmbeli Benniből hiányzik az a fajta belátóképesség, hogy ha már talált olyan felnőttet, aki őt elfogadja, akkor az adott pillanatban tudjon az indulatainak parancsolni, annak érdekében, hogy benne maradhasson a kapcsolatban, és ne sodorja magát egyre rosszabb helyzetekbe. Ez az „önsorsrontás” tipikus?

Igen. Ilyen "belátóképességet", önreflexiót nem egy kilenc, de sokszor még egy tizenhat éves gyerektől sem várhatunk el. Az, hogy ő ezekben a helyzetekben rosszul reagál, egyenesen következik a sérüléseiből.

Tehát a gyerek „betegsége” pusztán olyan érzelem-szabályozási probléma, amely a traumáiból fakad?

Valószínű, hogy az indulat-kezelési problémái a családi viszonyokból eredeztethetők, és ezek kezeléséhez nem kapott más mintát. Az az eszközkészlet, amit a családjából hoz, őt erre predesztinálják. A mintákat nagyon nehéz felülírni, hiába a gyermek-pszichoterápia, nehéz ezeknek a gyerekeknek a sorsán fordítani. Nem ismerik a kódokat ahhoz a viselkedéshez, amelyet a középosztálybeli normák szerint a gyerekeknek üzembiztosan hozniuk kellene. De hogyan is hozhatnák, ha ők teljesen más normák közt nevelkedtek? Lehet olyan illúziónk, hogy ha a gyerek jól viselkedik, akkor neki is jó lesz, meg nekünk is, csakhogy benne nincs meg az a fajta kötődési biztonság, amitől elhinné, hogy egy adott helyzetben bizalommal lehet. Ez a felnőtteknél ugyanígy működik.

Mindezek tetejébe az anya részéről éri ezt a gyereket egy olyan újabb trauma, egy újabb ígéretszegés, amely végképp elvadítja. Ebben a helyzetben még lettek volna jó eszközök, csak a filmbeli szakemberek nem találták meg?

Folyamatosan tapasztaljuk, hogy a szülők egy jelentős részének szüksége van az önértékeléséhez arra, hogy néha „etesse” a gyereket, még akkor is, amikor az már több éve a szakellátásban él. Azzal, hogy „most már rendezzük a körülményeinket, apád vesz egy házat”, vagy „sikerül majd szereznünk egy jó albérletet, ahová hazavihetünk”. Ezzel ébren tartja a gyerekben a gondolatot, hogy majd egyszer hazatérhet, és megnyugtatja a saját lelkiismeretét. Támad egy belső disszonancia arra a gondolatra, hogy „ha a gyerekem nevelőszülőnél vagy nevelőotthonban nevelkedik, akkor én hogyan lehetek jó szülő?” Ezt a feszültséget úgy lehet oldani, ha megpróbálom elhitetni - elsősorban magammal -, hogy majd megoldjuk ezt a helyzetet. Csakhogy ez a legkárosabb, ami csak történhet. Nem ítélem el a szülőt, csak baromira nem értek ezzel egyet, mert látom, hogyan működik. A gyerek onnantól kezdve mindennap ennek igézetében él, és a teljesülést várja. Azzal fog kelni és feküdni, hogy megy haza, hiszen érdekében áll ezt elhinni, még ha ennek is nincs is reális alapja. Attól nagyobb sérülést nehéz okozni, mint amikor valamit beígértünk, de nem teljesítettük. A másik nagy veszély az, hogy azok a gyerekek, akiket a szakellátásból hazavisznek, mert rendeződtek a körülmények, ismét visszakerülnek a rendszerbe. Van olyan gyerek, aki háromszor-négyszer is hazakerült, és aztán vissza. Ezáltal egy trauma ismétlés történik, végképp elvesztve a maradék bizalmát szülőben, szakemberben egyaránt. Ez a melegágya a későbbi patológiás működésnek. Ezek a gyerekek felnőtt korukban nagy valószínűséggel áldozattá vagy elkövetővé válnak, hiszen azt élik meg, hogy nem kellenek senkinek.

Miközben esetleg örökbe is lehetne adni az ilyen gyereket, ha a szülő belátná, hogy ő képtelen fölnevelni és lemondana róla?

Ezek a gyerekek nem feltétlen kicsik, mikor bekerülnek, hanem sokszor akár kamaszok. Hosszas alapellátási előzménye van annak, hogy egy gyereket kiemeljenek a családjából. Addigra foglalkozott már vele a gyerekjóléti szolgálat, volt családgondozás, és jellemzően több probléma van együttesen jelen. Vannak köztük olyanok, akik a szakellátásba kerülve is nagyon erősen kötődnek a családjukhoz, és tartják velük a kapcsolatot a szülők. Az örökbefogadás föl sem merül, ha többé-kevésbé rendszeres a kapcsolattartás. Csak ahol nagyon ritka vagy egyáltalán nem működik, ott lehet ez megoldás. A fő cél az, hogy a kiemelt gyermeknek minél zavartalanabb legyen a kapcsolata a szülőkkel, és hazakerülhessen. Nyilván, ha lehetőség van arra, hogy a gyerek hazakerüljön, akkor azon kell dolgozniuk a szakembereknek. A kapcsolattartások fölépítése nagyon jelentős része a gyerek hazagondozásának. Különösen, ha már több éve nevelkedik a szakellátásban, akkor a visszaútnak is kell, hogy legyen egy íve, folyamata. Először nézzük meg, milyen az, amikor kiviszi egy napra valamilyen programra, aztán azt, hogyan működnek a hétvégi kapcsolattartások otthon alvással, egy éjszakával, két éjszakával, majd ha az is rendben van, legyen otthon a tavaszi szünetben, aztán a nyári szünetben. Nem kell ennek évekig elhúzódnia, de azt számításba kell venni, hogy a szülő meg a gyerek is nagyon elszokott attól, hogy a nap huszonnégy órájában együtt legyenek. Nagyon fontos a hazagondozás során a gyermek és a szülő intenzív megsegítése, támogatása.

A filmben az anya nagyon ritkán, a saját kénye-kedve szerint jelenik meg a gyerek életében, még a születésnapján is hiába várja Benni. Ez is kapcsolattartásnak számít?

Hát, messze van az ideálistól, de igen. A kapcsolattartás nagyon nehéz műfaj. A nevelőszülőnél elhelyezett gyerekek jellemzően kéthetente találkoznak a szüleikkel. Pár óra van arra, hogy kicsomagolják a szendvicseket, elfogyasszák a sütiket, örüljenek az ajándékoknak. Ez nagyon sok szomorúsággal is együtt jár, hiszen nem lehet az együttlétbe beleengedni magukat ennyi idő alatt. Ráadásul nem a nevelőszülőnél van a kapcsolattartás, hiszen ott általában nem csak egy nevelt gyerek van, és nem biztos, hogy a többinek jó, ha a másiknak a vérszerinti szülője megjelenik. A gyermekotthonokban is nehéz a szabályozott kapcsolattartás, de ott azért gyakrabban valósulhat meg.

Mi lehet megoldás egy ilyen gyermek életében?

Először is jóval korábban be kell avatkozni, ha egy családban ilyen jellegű működési zavarok vannak. A családgondozásnak már akkor meg kell kezdődnie, amikor még a gyerek otthon nevelkedik. Nagyon fontos egy ilyen családot folyamatosan támogatni, figyelemmel kísérni, és közbelépni, ha kell. A szankcionálás, hatósági beavatkozás már csak a végső eszköz.

A laikus néző nem látja világosan, hogy a gyermekvédelmi rendszer részéről milyen hibák történnek, csak azt, hogy itt mindenki jót akar a gyereknek, és próbál segíteni, de egyik a másik után kidől, kiborul illetve feladja. Azt látjuk, hogy a felnőttek tehetetlenek.

Sok kérdést felvetnek a film egyes jelenetei, például azt is, hogy a segítő szerepét, motivációit hogyan értelmezzük. Segítőnek lenni borzasztó nehéz, mert nagyon sok mindent megmozdít bennünk egy ilyen gyerek. Fölhozza a saját sérüléseinket, újra kell fogalmazni a saját magunkról kialakított képet, át kell gondolnunk, minek is akarunk megfelelni. Jók akarunk lenni? Meg akarjuk menteni? Nincs nagyobb csapdahelyzet egy segítői hivatásban, mint amikor meg akarunk valakit menteni. Van egy Clint Eastwood-film amelyben a főhős látja a távolból, hogy a barátját fölakasztani készülnek, már a nyakán a kötél, és majdnem kilökik alóla a széket, akkor a távolból ellövi a kötelet. És nem az van a tekintetében, hogy megmentettem a barátomat, hanem az, hogy ez mennyire jó lövés volt. Nekünk is az a legfontosabb, hogy szakszerűen, tűpontosan úgy avatkozzunk be, ahogyan kell. Ha engem a megmentés vágya vezérel, akkor túlságosan bevonódom érzelmileg, és nem tudom kívülről látni a helyzetet, megtenni a szükséges lépéseket. Olyankor jönnek az olyan hibák, mint a filmben. Míg ha kívül tudok maradni, akkor sokkal inkább látom, hogy meddig terjed az én szerepem, és mi tartozik egy másik szakemberre. Ebben egyébként sok a vita a szakmán belül. Van egy - már nyugdíjas – gyermekvédelmi szakember, akinek az az álláspontja, hogy ha a jogszerűség és az irgalmasság között kell választani, akkor az irgalmasság a helyes út. Nagyon nehéz megtalálni ebben az egyensúlyt.

Akár így, akár úgy, a legfontosabbat nem tudja megadni a rendszer: a szeretetet. Azt mindig meg kell tagadni tőle.

Az odabújós szeretetett igen, amellyel esetleg azt sugallom, hogy más is lehetek az életében, mint szakember. De a gondoskodó szeretetet, amelyben van odafigyelés, az igényeire való reflektálás - amibe nem fér bele, hogy hazaviszem, és nálam aludhat -, azt megkaphatja és meg is kell kapnia. És ez már majdnem ugyanolyan szeretet, mint a szülői – amit viszont úgysem tudok pótolni, nem is szabad. De ha ezeket tudom neki biztosítani, akkor egy gyötrelmesen kemény munkában lehet közösen előrelépnünk. A sérülés mindig ott lesz, lehet, hogy fel tudjuk dolgozni, lehet, hogy nem, de mindig visszük magunkkal. A kapcsolatainkban esett sérülésekből lehetetlen nyom nélkül meggyógyulni.

Egyetért azzal, hogy a filmnek a reménytelenség az üzenete?

Nem így mondanám. Inkább azt mutatja meg, hogy egy ponton túl már nagyon nehéz eredményeket elérni. Egy ilyen családi háttérrel, ilyen traumákat követő szakmai hibának messzire ható következményei vannak. Ez a gyerek még csak kilenc éves, hét év múlva ezek a problémák nagy valószínűséggel csak súlyosabbak lesznek. A film végén az a tehetetlenségből előhúzott „megoldás” a kétségbeesés szimbóluma. Nem szeretném elverni rajtuk a port amiatt, hogy hibáztak. Az látszik, hogy sokan sokat foglalkoztak azzal, hogy mi legyen ezzel a gyerekkel, mégis minden rosszul sült el. A legnagyobb jószándékkal hozott döntés is épp az ellenkező hatást válthatja ki. Ezért mondom, hogy pontosan kell célozni. Egy külföldön élő magyar szupervizor, Kacz Katalin fogalmazott úgy, hogy a klienshez emlékezet és vágy nélkül kell közelíteni. Hiába tudok bármit a családról, amit ő mond, azt kell tudnom prekoncepció nélkül fogadni. Ez nem azt jelenti, hogy nincs bennem a története, de ténylegesen azzal kell foglalkoznom, amit ő mond, abból dolgozni, azt elfogadni. Az persze nem a nettó valóság, de az az ő valósága. Ne legyen a fejemben egy kép, hogyan fogom őt megmenteni. Szakmai lépéseket kell tenni, és a saját megmentési vágyaimat kezelni és földolgozni. Tudni, hogy mit miért csinálok.

Neked is kérdésed van gyermekeddel, diákoddal, társaiddal kapcsolatosan?

Keress minket bizalommal!

Tovább a szakértőkhöz!