„A szülők engedjék a gyerekeket minél többször dönteni! Ki kell bírni azt is, ha rosszul sül el”

Az emberi játszmák egészen gyerekkorunktól elkísérnek minket, és számos kapcsolatunkat képesek megmérgezni, beleértve a családot is. Vízi Beáta, mentálhigiénés szakember elmondása szerint önismerettel és nyílt kommunikációval a legtöbb játszma megelőzhető, teljesen játszmamentes családok viszont nincsenek.

2017.10.04 Aeffect

Melyek azok a játszmák, amelyek a legyakrabban fordulnak elő családon belül? Vannak tipikus szerepfelosztások, vagy mindig más kezdeményez?

Egy kicsit még előrébb mennék. Miért is játszmázunk? Bizonyos játszmakezdemények, manőverek már egészen kis korban elindulhatnak. Szülőként gyakran hallhatjuk, pl. hogy „Fáj a hasam!” vagy „Fáj a fejem!”. Sokszor egyértelműen érezhető, hogy itt nem egy betegség kezdetéről van szó, hanem valami másról. Honnan lehet tudni, hogy ez nem egy betegség kezdete? Onnan, hogy hétvégén sose fáj a hasa vagy a feje, mindig a hétnek egy bizonyos napján fáj–, csak nem tudja szavakkal megfogalmazni. A gyerek nagyon sokszor a test nyelvére fordítja le a feszültségét, például ha több figyelmet szeretne vagy szorong. Ha nem kapja meg, amire szüksége van, akkor megszerzi negatív formában. Ez a játszma. Mindez a gyerek részéről nem hazugság vagy megjátszás. Ha így kezelik, még súlyosabb formában jelenik majd meg. Ha nincs jó mintája arra, hogy szabad beszélni a rossz érzéseiről, a feszültségeiről, akkor ugyanezeket a megoldásformákat viheti tovább a felnőtt életébe. Újra és újrajátssza egy munkahelyi szituációban vagy egy párkapcsolatban, bármely családi felállásban. Szerintem sokaknak ismerős lehet néhány történelmi filmből, amikor a hercegnő a feszültség tetőpontján „elájul”. A test nyelvére fordítja le a feszültséget, így kér „időt”.

A személyes életében is tapasztalt ilyet?

A egyik gyerekemnél tapasztaltam hasonlót, neki mindig csütörtökön este „fájt a hasa”. Én akkor találkoztam F. Várkonyi Zsuzsának a „Már százszor megmondtam” c. könyvével, s azt mondtam, hogy „Hát ez nem létezik! Megkérdezem, hogy mi a baja, és nem válaszol! Pontosan látom, hogy nem lázas, nem hány, akkor miért csinálja ezt?” Akkor ismerkedtem meg a Gordon-féle kommunikációs eszközökkel, az „értő figyelemmel”, az „én üzenettel”, és úgy döntöttem, kipróbálom, amit olvastam. Így derült ki, hogy az úszóedzést azért nem szereti, mert az edző bácsi kiabál és ő nagyon fél. Ebben az esetben tulajdonképpen a gyerek segítséget kért, csak még nem tudta szavakba önteni, megfogalmazni. A játszma lényege ugyanis az, hogy valaki tesz valamit, amire a másik ellenlépéssel válaszol, miközben egyikük sincs lépése tudatában, holott ezerszer lejátszódott már a szituáció. A gyerek sincs tudatában, hogy ő most tulajdonképpen az úszás ellen tiltakozik. A játszmák leállítása azzal kezdődik, hogy megpróbálom felderíteni a mögöttes igényt.

A példa, amit felhozott egy szülő-gyerek viszonyról szól, ahol a gyerek viszonylag ártatlanul kezdeményezte ezt a játszmát. Mi a helyzet akkor, ha valaki tudatosan generálja ezeket a helyzeteket?

Ha tudatosan teszek valamit, hogy abból nekem előnyöm származzon, akkor az nem játszma, hanem manipuláció. Például egyes utazó ügynököknek van hasonló stratégiájuk: bemutatja az edénykészlet összes darabját, elmondja az előnyöket, de az egyik tartozékra azt mondja: „Ezt nem mutatom meg, mert ez maguknak túl drága, úgysem tudják kifizetni”. Tudatosan akar az én ellenállásomra hatni. „Mi az, hogy nem tudom kifizetni! Naná, hogy megveszem!”.

Ha van egy spontán kialakult játszma, aminek a szereplői felfedezik, hogy ez a játszma valamilyen előnyöket hordoz rájuk nézve, akkor sem válhat tudatossá?

Ebben az esetben is manipulációról van szó. Az egyik szereplő a saját előnyére akarja használni ezt a rosszízű helyzetet, a másik rovására. Viszont, ha rájönnek, hogy mi zajlik közöttük, és felvállalják a felelősségét annak, hogy ők mivel járulnak hozzá a helyzethez, akkor már ki is tudnak lépni a játszmából.  Ehhez azonban elhatározásra és döntésre van szükség: fontos nekem ez a kapcsolat és tenni akarok érte. A rejtett előnyöket nyílt kommunikációvá lehet alakítani, és megegyezésre is lehet jutni közösen.

A játszmákban azonban van egy kialakult szereposztás közöttünk, amit újra és újra játszunk. Vegyük példaként azt a gyerek játszma szerepet, amit Eric Berne úgy hív, hogy „szegény kicsikém”. Ő a túlféltett, túlóvott gyerek, aki ahhoz van hozzászokva, hogy ha egyet köhint, akkor plusz figyelmet kap. Ilyenkor mindig van egy temperamentumosabb szülő, egy „megmentő”, aki mindent megcsinál helyette, félti, óvja, igyekszik mindentől megkímélni. Amikor ez a gyerek bekerül egy közösségbe, akkor ha neki valamilyen erőt kell kifejtenie, mondjuk, egyedül kell felhúznia a cipőjét vagy a nadrágját, akkor biztos, hogy elsírja magát, hogy „nem tudom!”. Minden olyan helyzetben, ahol erőt kéne kifejteni, elhangzik a „varázs mondat” és megjelenik egy „megmentő”, aki kimenti a helyzetből és megcsinálja helyette. Ő már ilyen kis korban beleülhet egy áldozat szerepbe. Ha ez így marad, és nem lesz jó mintája arra, hogy ő egyedül is képes helyzeteket megoldani, erőt kifejteni, akkor ez lesz a „konfliktusmegoldó stratégiája”. Felnőttként, ha nincs önismeret és tudatosság, hasonló szituációban hasonlóan fog működni, akár munkahelyi környezetben is. Ha például kap egy nehezebb feladatot, akkor ő lesz az első, aki azt mondja, hogy „de hát ezt nem tudom/ nem lehet megcsinálni! Nem adtatok elég információt! stb.”.

Mi a helyzet akkor, amikor a gyereknek van valamilyen függősége? Ilyenkor a szülők részéről mi a helyes szerepfelfogás?

Semmiképpen sem a játszma szereposztás (üldöző-áldozat-megmentő). Mindenképpen ki kell lépni, mert a helyzet így nem fog változni. A tranzakcióanalízis egy rendszer, ami azt jelenti, hogy nemcsak a szenvedélybeteg fiatalt nézem, hanem az egész környezetét, kapcsolatrendszerét. Az alkoholista játszmája egy ún. „életjátszma”, amelynek leépítése többek között terápiás munkát igényel.

Mi a jó reakció akkor, amikor egy szülő megtudja a gyerekéről, hogy elszívott egy füves cigit? Érdemes egyből üldözőként fellépnie, vagy létezik más megoldás is?

Ez még nem játszma, hanem konfliktus. A szülő aggódik, mert a gyereke olyan dolgokat akar kipróbálni, amit a szülő veszélyesnek tart. Akkor válhat kapcsolati játszmává, ha ez a probléma átszövi a kapcsolatuk minden területét. Amennyiben a szülő a gyerek önállósodási törekvéseit megpróbálja „letiltani”, túl aggódni, esetleg büntetni, a gyerek pedig rendszeresen kibújik a korlátozások, szabályok alól, kialakulhat a „Kapj el - megvagy!” című játszma, ahol felismerhetők a játszmában betölthető szerepek: üldöző-áldozat-megmentő.

Ha a gyerek benne van egy olyan játszmában, aminek a saját kortársai a szereplői, például van egy a szülők által kártékonynak ítélt párkapcsolata, akkor ebbe a szülő mennyire szólhat bele? Ki lehet menteni a gyereket ezekből a játszmákból?

A szülők által „kártékonynak” ítélt párkapcsolat szintén konfliktust jelző helyzet, ez sem játszma még. Ha például a gyerek egy bántalmazó, agresszív partnert választ magának és nem tud, nem mer kilépni a kapcsolatból, valószínűleg nagyon alacsony az önértékelése, nincs ereje a változtatáshoz. Vajon mitől? Kapott elfogadást? Szeretet? Lehet, hogy azt tapasztalta egészen kis kortól kezdve, hogy a szeretet az „fáj”, összetartozik a fájdalommal. Úgy éli meg a kapcsolatot, hogy „örüljek, hogy megtűr maga mellett”, „én nem érdemlek jobbat”, „legalább neki kellek”. Ebben az esetben beszélhetünk játszmáról, melynek leépítéséhez szívós és kitartó munkára van szükség.

Gyakran kezdődik úgy egy konfliktus, hogy az egyik szereplő megkérdezi a másiktól, hogy „Mi a baj?”. Mi erre a jó válasz?

Amikor valaki erre a kérdésre azt válaszolja, hogy „Semmi”, annak valószínűleg az a mögöttes üzenete, hogy „Fejtsd meg, hogy mi a bajom!”. Vajon miért nem meri felvállalni, hogy valami hiányzik? Figyelmet szeretne? Mi az, amit nem mond ki? Ezt kéne megtudni. Vannak kommunikációs eszközök, melyekkel őszinteséget és elfogadást lehet adni a másiknak, mielőtt kapcsolati játszma lesz belőle.

Az, hogy ezeket a játszmákat ki hogyan kezeli, nem függ nagyon a kommunikációs készségeitől?

A személyiségétől és a kommunikációs készségektől függ. Az első három év a gyerek érzelmi életében nagyon meghatározó. Személyiségünk őrzi azokat a korai üzeneteket, melyeket a szüleinktől, vagy a szülőkhöz hasonlatos fontos figuráktól kapunk (nagymama, nagynéni, pedagógusok stb). Ezeket az üzenetek nemcsak szavakkal, hanem helyzetekkel is közvetítették felénk. Mennyire fogadnak el? Szeretve vagyok-e vagy nem? Minek kell megfelelnem, hogy szeressenek, elfogadjanak?

Ezek lenyomatként ott vannak bennünk, és a későbbi konfliktuskezelési mintáinkra is hatással vannak, például arra, hogy mennyire leszünk alkalmazkodó, lázadó vagy változni képes karakterek. Önismereti fejlődésre és kommunikációjuk javítására leginkább azok képesek, akik kapnak ezen a téren szülői bíztatást arra, hogy fejlődhessenek és változzanak.

Ha a gyerekkori szocializáció ennyire meghatározó, akkor a konfliktus-kezelés melyik része tanulható?

Ha azt hozom magammal, hogy szabad a hibáimat felvállalni, szabad szembesülni azzal, hogy valamit nem jól csinálok, és van bennem szándék, nyitottság és elhatározás a változtatáshoz, akkor már csak kommunikációs készségekre van szükség, ami tanulható. A kommunikációs készség a „vivőelem” a változáshoz. Nem mindenki kész a változtatásra, fejlődésre. Tőlük sokszor ilyen megjegyzéseket hallani: „engem így kell elfogadni, én ilyen vagyok és kész! Most komolyan, Te könyvből tanulod a kommunikációt? Neked erre szükséged van?!”

Több játszma a felelősség áthárításáról szól. Hogyan ismerhetjük fel azokat a helyzeteket, amikor az egyik fél felelőssége objektíven megállapítható? Ilyenkor is játszmáról beszélünk?

Ha objektíven megállapítható egy tény, az nem játszma. A játszma rejtett tranzakciók sorozata. Van egy felelősség áthárításról szóló játszma kezdemény, ami óvodás korban indulhat el, és felnőttektől is elég gyakran hallható: „Nem is én voltam!” a neve. Valószínűleg „mindig” ő húzta a rövidebbet, és fél a következményektől, ezért próbálja elkerülni a felelősségre vonást. Akkor segíthetünk a legtöbbet, ha megpróbáljuk az ő szemszögéből nézni a helyzetet. Megérteni a szempontjait és olyan tapasztalatokat is szereztetni vele, hogy „nem szakad le az ég, ha hibázunk és felvállaljuk azt!”. De ehhez a tapasztalathoz eljuttatni bizony több idő kell, hiszen régóta bejáratott stratégiája ez a problémamegoldás.

Mi a helyzet olyankor, amikor az objektív felelősség nem megállapítható? Kinek van igaza például akkor, amikor a szülők és a gyerek kölcsönösen egymást okolják azért, mert a gyerek nem a számára megfelelő egyetemi szakra jelentkezett?

Azt nem tudom, hogy kinek van igaza. Valószínűleg ott kezdeném a helyzet tisztázását, hogy kinek az életéről, szakjáról, iskolájáról van szó? Kié a probléma maga? Megtanult-e a gyerek kiskorától kezdve döntéseket hozni őt érintő dolgokban, például arról, hogy milyen ruhát húz föl, vagy kikkel barátkozik? Ha nem dönthetett, akkor nehéz dolga van a szülőnek is és a gyereknek is. Persze, hogy egymásra hárítják a felelőséget!

Nem szerencsés, ha fiatal felnőttként most „kéne neki először jól döntenie”. Az ő életéről van szó, a felelősség az övé. Kár, hogy ennyi idős korban kell ezt megtanulnia! A szülők gyakran „lélektanilag” együtt járnak a gyerekkel iskolába, együtt vizsgáznak, diplomáznak stb. Igen, tudom, a felelősséget nagyon nehéz átadni. Nekem is két fiatal felnőtt gyerekem van.

A saját családjában esetleg tapasztalt játszmákat?

Én a lányomnak köszönhetem mindazt, amivel foglalkozom. Ő háromévesen pontosan tudta, hogy mit akar, én meg pontosan tudtam, hogy mit nem fogok neki megengedni. Ha ez így marad, akkor egy folyamatos rivalizálás alakult volna ki köztünk, hogy „melyikünk az erősebb”. Ekkor határoztam el, hogy nem rivalizálni fogok folyamatosan vele, hanem meg akarom érteni, hogy mi zajlik közöttünk. Mit teszek én, hogy minden apróságon vitázunk, és vajon ő miért ilyen.

Mennyire jó stratégia a játszmák megelőzésére vagy semlegesítésére az, ha nem vesszük őket komolyan, és ironizálunk a másikon vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyjuk?

A figyelmen kívül hagyás az elkerülés egyik módja, attól a helyzet nem oldódik meg. Rendszeresen elő fog hasonló helyzetben bukkanni. Minden játszma leépítését avval kezdjük, hogy megpróbálom megérteni, mi az én szerepem ebben a helyzetben. Én mivel járulok hozzá, hogy ez így alakul? Mi az, amit nem mondtam ki? Majd mire jó ez a másik félnek, mi mozgathatja őt? Az irónia játszma nélkül is minden esetben kapcsolatromboló.

A játszma egy olyan séma, amit sok emberi konfliktusra rá lehet húzni. Hogyan lehet eldönteni, hogy aki játszmaként értelmez egy szituációt, az jól értelmezi-e a helyzetet?

Az első az, hogy a játszma nem tudatos. Azt, hogy játszmáról van szó, arról lehet felismerni, hogy az adott szituáció rendszeresen ismétlődik a kapcsolatban. A konfliktusokban a felek nyíltan felvállalják, hogy valamiben nem értenek egyet, a játszmák viszont rejtettek, és kétértelmű üzenetekkel zajlanak. A nyílt, hiteles kommunikációt már egészen korán el lehet sajátítani. Szerencséje van annak, akinek jó szülői mintái vannak, de meg is lehet mindezt tanulni. Más mintát mutatok majd a gyerekemnek, azt tanítom, velem őszintén lehet beszélni, és én is őszinte leszek veled. Ha mindezt egy jó párkapcsolatban meg is tudom valósítani, az igazi ajándék!

Szülőként hogyan előzheti meg az ember, hogy a gyerekei különböző játszmák szereplőivé váljanak?

Másmilyen mintát kell mutatni.

Léteznek „játszmamentes” családok?

Jó lenne, ha így lenne! Törekedjünk arra, hogy nyíltan és őszintén beszéljünk egymással, és erre bíztassuk gyerekeinket is!

X Kommunikációs Ügynökség

Címlapfotó forrása: Bellai László

Neked is kérdésed van gyermekeddel, diákoddal, társaiddal kapcsolatosan?

Keress minket bizalommal!

Tovább a szakértőkhöz!