Gyerekek függőben

Jancsi elmúlt hároméves, édesanyja magyar, édesapja a karibi térségben él. Hivatalosan van egy magyar apukája is. Hathetesen, börtönből került csecsemőotthonba, majd nevelőszülőkhöz – rövidke kis élete során már a harmadikhoz. Életkönyvében a múlt úgy besűrűsödött, mint másnak egy élethossz alatt. Jövője felfüggesztve. Jelene van csak: elkezdett gyökeret ereszteni egy családban, amelyben sok minden megváltozott azóta, hogy ő bekerült. Morva Judittal, a harmadik nevelőanyukájával beszélgettünk, akit az SOS Gyermekfalvak képezett ki a feladatra. Mihalicz Csilla interjúja

2019.05.05 Mihalicz Csilla

Mit tudtatok Jancsiról, amikor hozzátok került?

2018 júniusában hoztuk őt el. Először csak annyit tudtunk róla, hogy 2,5 éves, tejeskávészínű, börtönből került csecsemőotthonba, mert édesanyjának még le kellett töltenie a büntetését. Előttünk két másik nevelőszülőnél járt már. Majd kiderült, hogy van két édestestvére is, akik Franciaországban élnek. Anyukája a korábbi magyar férjével együtt elkövetett valami gazdasági bűncselekményt, és megszöktek a büntetés elől. Odakint az asszony szerelembe esett egy helyi férfival, és született két lányuk. Majd 7 hónapos terhesen – Jancsival a hasában - Párizsba repült. Az egyik kislány azonban elkóborolt, és az anyuka kénytelen volt a rendőrség segítségét kérni, így derült ki, hogy körözik. Letartóztatták és kiadták Magyarországnak. Mint megtudtuk, azért ment Franciaországba, hogy Jancsi francia állampolgárként szülessen, és az ő révén lehessen családegyesítést és állampolgárságot kérni. A véletlen azonban közbeszólt. Az asszony tehát börtönbe került, a két lány nevelőszülőkhöz, a férfi maradt a szülőhazájában. Jancsi az édesapját sohasem látta, anyukáját azóta, hogy elszakították őket egymástól, 3-4-szer. Az édesanyja ugyanis, miután kiengedték a börtönből, Párizsba ment, és azt szeretné, ha Jancsit is kiengedné a magyar állam. Csakhogy a kisfiú magyar állampolgár, a biológiai apját nem ismeri el a magyar jog, hiszen az asszonynak van egy magyar férje, a gyerek irataiban ő szerepel apaként. Két lánytestvére nem tud magyarul, Jancsi pedig nem tud franciául.

Az anya nem akar lemondani róla?

Nem. Tényleg szeretné visszakapni a fiát. Csakhogy jelenleg a két lányát sem kaphatja vissza, annyira keveset keres. A nevelőszülőhöz került gyerekekkel meghatározott rend szerint kell kapcsolatot tartania a vérszerinti szülőnek. Amennyiben ezt nem tartja be, örökbefogadhatóvá válik a gyerek. Mivel itt az édesanya nem Magyarországon él, az áll a határozatban, hogy havonta egyszer látogassa a Területi Gyermekvédelmi Szakszolgálat központjában, és hetente egy meghatározott órában telefonáljon. Ez így is ment, míg Jancsi az első két nevelőszülőnél élt, de mióta nálunk van, azóta csak telefonon érintkeznek.

Úgy tudtátok, hogy addig marad veletek a gyerek, míg az anyukája kiszabadul?

Annyit tudtunk, hogy még várja a másodfokú ítélet jogerőre emelkedését, és még vissza kell mennie a börtönbe nyolc hónapra. Úgy gondoltuk, hogy miután letöltötte a büntetését, majd 2-3 év múlva visszagondozzuk hozzá Jancsit. Csakhogy az anyuka nem maradt az országban, és ritkultak a hívások is. Egy két és fél éves kisfiúval, nehéz telefonon kapcsolatot tartani. Úgyhogy inkább mi szoktunk beszélgetni. Nehéz lehetett neki feldolgozni három gyerek elveszítését, úgyhogy egy olyan védelmi vonal mögé menekült, ahol azt az igazságot őrzi, amiben hinni tud.

Milyen volt Jancsival az első nap?

Mielőtt elhoztuk volna az előző nevelőszülőktől, jártunk hozzá barátkozni. Játszottunk, az ölembe ült, beszélgettünk. El is jött hozzánk, megmutattuk a szobáját. Amikor végre elhoztam, szívesen jött, nem tűnt föl neki, hogy bőröndöket is hozunk. Játszottunk, ettünk, és amikor le akartam rakni délután aludni, közölte, hogy ő most inkább hazamegy. Mire mondtam, hogy most már nálunk fog lakni. Ez annyira felzaklatta, hogy nem tudott elaludni, csak attól nyugodott meg, hogy befeküdtem mellé az ágyba, és átöleltem.

Tudtad szívből, idegenkedés nélkül megölelni? Az első pillanattól éreztél iránta vonzódást?

Igen, mert ő nagyon szép kisfiú. Gyönyörű a mosolya, kedveskedik. Persze először idegennek éreztem, nagyon más volt az illata, nem úgy reagált dolgokra, ahogyan az enyémek. De úgy voltam, hogy akkor is ugyanúgy fogom csinálni, mint velük. Aztán ez az idegenség-érzésem elmúlt. Bár a viselkedése még sokáig feszült volt, gyakran csapkodott, ellenállt. Az első héten még nem volt nyári ruhája, úgyhogy elmentünk vásárolni, és a bolt közepén egyszer csak elkezdett visítani. A szemén azonban úgy láttam, mintha csak kipróbálná, hogy mi történik. A gyerekeim ilyet sosem csináltak, úgyhogy erre nem voltam felkészülve. Később a pszichológus elmagyarázta, hogy Jancsi miért dühös: folytonos készültségi állapotban van. Az lehet a tapasztalata, hogy ha végre jól érzi magát valahol, akkor fogják és elviszik máshova. Mindennap arra készül, hogy valami rossz fog vele történni, ettől feszült. Meg attól is, hogy érzi, hogy ő más. Miután ezt megértettük, képesek voltunk kicsit másképp kezelni őt. Nagyon jól bejön, hogy amikor stresszes, nem tud elaludni, megmasszírozom a nyakát, és akkor végre enged a feszülés. Mára nyitott, mosolygós gyerek lett, imád beszélni, nem fél.

Hogyan treníroznak benneteket arra, hogy a gyereket, akit befogadtok, majd el kell engedni?

Az elején mindjárt elmondták, hogy a nevelőszülőség átmeneti gondozási forma. A képzés egy része kifejezetten erre irányult, hogy majd hogyan tudjuk a gyerekeket elengedni és „elgyászolni”. Mi a férjemmel véletlenül csöppentünk bele ebbe az egészbe. Mikor már megvolt a két gyermekünk, arról kezdtünk beszélgetni, hogy nem szeretnék többet szülni, nem is lenne jó egészségileg, viszont akartunk egy harmadik gyermeket. Végül jelentkeztünk az SOS Gyermekfalvak nevelőszülők keresésére indított kampányára, amelyet a menekülthullám idején indítottak. Mivel a férjem francia, fokozottan nyitott a külföldi gyerekekre, és úgy gondoltuk, nálunk tökéletes helyen lehetne egyikük, amíg meg nem találja a családját. Miután jelentkeztünk, kiderült, hogy előbb nevelőszülőkké kell válnunk, annak pedig megvan a menete, tanfolyamra kell járni. Gondoltuk, sebaj, ez még belefér. Februárban jelentkeztem a tanfolyamra, október végére lett működési engedélyem. Kijöttek megnézni a lakást, van-e külön szoba a gyerekeknek…

Külön szoba kell?

Nem feltétlenül, az is elég, ha minden gyerekre legalább 6 m² terület jut, és ablakos szobába kerül. Végül rendszer szinten nem sikerült megvalósítani a menekült hátterű gyerekek nevelőszülőhöz kerülését -, úgyhogy egyetlen egyről tudok, aki nevelőszülőhöz került. Tőlünk megkérdezték, akarunk-e - ha már így mindenünk megvan hozzá - magyar gyerekeket befogadni. Az igazság az, hogy először nem nagyon akartunk. Ahová jártam a képzésre, ott találkoztam kiégett gondozókkal is, akik borzasztó történeteket meséltek. Ez nem hozta meg a kedvemet. Végül abban maradtunk a férjemmel, hogy vállalunk egy egészséges gyereket - hiszen mindketten sokat dolgozunk, és nem tudjuk vállalni, hogy fejlesztésre járjunk -, viszont szívesen befogadunk olyant, akinek külföldi érintettsége van. Ezeket a szempontjainkat figyelembe is vették.

Jancsi emlékszik a múltjára?

A nevelt gyerekeknek van „életkönyvük”: folyamatosan vezetni kell, hogy mi történik velük, hogy vissza tudjanak emlékezni. Ahonnan jött, onnan is hozott ilyen könyvet (az első nevelőszüleitől nem). Eleinte, mikor nézegettük, még mondta, hogy „Csilla anya”, most már „Csilla néni” lett az előző „anyukájából”. Mikor szóba kerül, hogy akkor mit csináltak, megkérdezi tőlem: „anya, te hol voltál?” Tehát már én vagyok az „anya”. Volt, hogy hozzám fordult, hogy „emlékszel, akkor mentünk az állatkertbe?” Mire én mondom, hogy de hát nem én voltam ott, és akkor elgondolkodik. Nehezen éli meg, ha olyasmit mondok, hogy „ez akkor történt, amikor még te nem laktál itt”. Kikéri magának, hogy „én mindig itt laktam, ne mondjál ilyet!”.

A vérszerinti gyerekeiteket elfogadta testvéreinek?

Teljesen. Szóba került egyszer, hogy ha ő majd feleségül vesz egy lányt, „apuka” lesz, és a gyerekeikkel szép házban fognak lakni... Erre egészen fölháborodott, hogy ő nem fog innen elköltözni.

A család többi tagja könnyen elfogadta őt?

A férjemmel úgy alakult a szülői felállás, hogy a családban én vagyok a szív, ő a szigor. Apával nem lehet kekeckedni, imádja a gyerekeket, rá lehet csimpaszkodni, a nyakába ülni, csiklandozni, de ha azt mondja, hogy nem, akkor nincs alku. Érdekes, hogy Jancsival nagyon jól működik, hogy szigorú határokat állítunk. A férjem nagyon támogató, de azt mondja, ő nálam jobban érzi, hogy Jancsi nem az ő gyereke. Szívesen neveli őt, de inkább tanárként és nevelőként - nem tud igazi apaként viszonyulni hozzá.

És te, anyaként?

Az első fél évben mindig ott volt a gondolataimban, hogy Jancsi el fog menni. De azért nehéz folyton erre gondolni, mert ő gyerek, aki ugyanúgy bújik, ugyanúgy sír, ugyanúgy lázas. Még pelenkás volt, amikor hozzánk került. Ahogy a saját gyerekem születésekor attól lettem anya, hogy gondoztam őket, itt is, ahogy gondoskodom Jancsiról, és telik az idő, anyává váltam. Ő pedig elkezdett úgy viselkedni, reagálni, mint a mieink. Most már megviselne, ha el kellene őt engednem. Szeretjük őt, a gyerekek is megszerették. Úgy működnek együtt hárman, mint egy kis banda. Együtt rosszalkodnak. Az örökbefogadás más - az végleges dolog. Olyankor ráadásul elengedik az örökbefogadó szülő kezét: csináljunk vele, amit tudunk. Most megvan az a lehetőség, amire nekem többször szükségem is volt, hogy valami számomra fura dologban tanácsot kérhetek az SOS Gyermekfalvak szakembereitől.

Például miben?

Amikor Jancsi elkezdett bölcsödébe járni, néhány hét után egyszer csak odafordult hozzám, és megkérdezte: te vagy az én anyukám? Mondtam neki, hogy „nem én vagyok, mert az édesanyák a pocakjukban hordják a gyereküket, és te nem az én pocakomból bújtál elő”. Ez nálunk otthon máskor is előjött a gyerekekkel, és egyik alkalommal a vér szerinti gyerekeim mutogatták, hogy ők innen, az én pocakomból bújtak elő. Akkor Jancsi odajött, fölhúzta rajtam a pólót, és elkezdett bebújni alá, hogy most ő is megszületik a pocakomból. Annyira belénk sulykolták, hogyan tudatosítsuk az édesanya és a nevelőanya közti különbséget, hogy azt mondtam: „ne haragudj Jancsi, de te az édesanyád pocakjából születtél!” Utána felhívtam a pszichológust, aki elmondta, hogy ez nem a legjobb reakció volt, hiszen a gyerek így próbálja feldolgozni, hogy ő már hozzánk tartozik. El kellett volna vele játszanom, hogy megszületik a pólóm alól. Úgyhogy később szándékosan újra előidéztem ezt a helyzetet, és akkor el tudtuk játszani a születését.

A gyerekeid hogyan várták őt?

A lányom mindig is akart kistesót, és amikor megszületett az öccse, folyton jött pelenkázni, fürdetni, és továbbra is mondogatta, hogy neki kell még egy testvér. A fiam nem akart igazán kistesót, de amikor elkezdődött a nevelőszülői képzés, és elkezdtük mondogatni, hogy esetleg majd jön egy olyan kisgyerek, aki nem a pocakomból születik, hanem befogadnánk, mert nem lakhat a szüleivel, akkor ő is nagyon várta, hogy jöjjön. Segítettek a szobáját berendezni. Mikor arról beszéltem, hogy ez a kisfiú nem teljesen olyan lesz, mint ők, hanem tejeskávé színű a bőre, a kislányom azt mondta: „anya, most ezt miért csinálod, hát nem mindegy?!” Meglepődtem, hogy a gyerekek mennyire nyitottak, és hogy lám, az előítéleteket mi neveljük beléjük. A lányom azonnal elfogadta Jancsit, a fiam megküzdött vele, hiszen - legnagyobb döbbenetére - ez a kistesó egyáltalán nem kisebb nála. Másfél év van köztük, de termetre egyformák. Eleinte ment a kakaskodás, de ma már nagyon jól tudnak együtt rosszalkodni. Mindent ugyanúgy kell venni Jancsinak is, mint nekik, ő mindenben egyenjogú.

Konfliktushelyzetben ki kivel van?

Az nagyon változó. Ahogy a játékban is, ketten mindig jobban eljátszanak, de a felállás változik. A férjem mondja, hogy ez náluk is így volt, ők is hárman voltak testvérek.

Megszűntek a magatartászavarok?

Nagyon sokat szelídült. A bölcsődébe szoktatás azonban problémás volt. A vér szerinti gyerekeimmel nem volt gond: ettek, aludtak, játszottak, példás volt az együttműködés, voltam szülői munkaközösség-vezető is. Jancsit ugyanoda írattam. Az elején sokszor mondott nemet, és nem tette, amit kértek tőle: A sok változás, ami az életében történt, legfőképpen a nem alvásban csúcsosodott ki. Sokat beszélgettünk arról, hogy a bölcsiben is kell aludni. Ha fáradt volt, fölpörgött, nekiment mindennek, gyakran eltört a mécses, kezelhetetlen lett, belekötött a gyerekekbe, elvette a játékaikat, nem lehetett lekötni. Ő lett a „rossz gyerek”. Akkor értettem meg, hogy a „rossz gyerek” csupán válaszreakciókat ad arra, ami őt korábban érte. Elbeszélgettünk a gondozónőkkel, és elmeséltük, hogy mi otthon hogyan kezeljük Jancsit, és arra kértük őket, próbálják hasonlóképpen. A bölcsődében az az irányelv, hogy ha a gyerek rosszalkodik, próbálják elterelni a figyelmét. De ez Jancsinál nem működik. Nehéz volt nekem „rossz gyerek” szülőjének lenni, és megtapasztalni, hogy milyen az, amikor a bölcsődei közeg azt szeretné, hogy minél előbb vigyük el a gyereket. Csakhogy aláírtam, hogy legalább egy évig egy helyen marad. Úgyhogy elkezdtünk dolgozni az együttműködésen. Jancsit meggyőztük, hogy mivel ő a legidősebb és a legerősebb, neki kell példát mutatnia. „Tanítsd meg a kicsiknek, hogyan kell aludni!” - mondtam neki. És meglepő módon ez hatott. Mikor ezt először mondtam, büszkén mesélte, mikor érte mentem, hogy megmutatta a kicsiknek, hogyan kell aludni. Lehet őt pozitívan motiválni, csak meg kell érteni a gondolkodását. Például, ha szomjas, nem szól, csak feláll a székre - közben persze lever mindent -, és kiszolgálja magát. Úgy érzi – az eddigi tapasztalatai alapján -, ha ő maga nem tesz valamiért, akkor az nem lesz. Ez is sokat változott, most már szól, kérdez, hogy kaphat-e ezt-azt.

Volt olyan gondolatod, hogy mi a csudának kellett ez neked?

Persze, sokszor. Amikor semmi nem működik, üvölt, és ott állsz tehetetlenül, minden ötleted elfogyott, akkor azért felmerül, hogy „hát, ezt benéztem”. Ezért jó, hogy ketten vagyunk a feladatra a férjemmel. Ha az egyik éppen kidőlt, akkor a másik átvette a stafétát. Jancsi mindent másképp csinált, mint a vér szerinti gyerekeink. Mikor hazamentünk, az első dolga az volt, hogy megpróbált belenyúlni a konnektorba. Mondom, Jancsi, megráz az áram! Mire egy nagy mosoly - és folytatja. Mindig oda kellett menni és megfogni a kezét, hogy abbahagyja, amit csinált. Már négy hónapja volt nálunk, mikor először meg tudtam állítani szóval. Akkor megveregettem a vállamat, hogy na, mégsem falra hányt borsó, amit eddig csináltam. Ez a legfőbb motiváció, hogy látom, ahogy a gyerek változik. Az a munka, amit belefektetünk, már látszik. Megnyugtató, hogy mégiscsak rá lehet vezetni arra az útra, hogy normális ember váljon belőle és ne kallódjon el.

Voltatok komolyan azon a határon, hogy visszaadjátok?

Nem, soha.

A munkahelyeden hogyan fogadták, hogy nevelőszülő lettél?

Az előző munkahelyemen - ahol akkor dolgoztam, mikor elkezdtem a képzést - támogató volt a főnököm. Aztán új vezető jött, akivel nem jöttem ki jól. Amikor értesítettek, hogy mikor mehetek Jancsiért, azonnal szóltam, és kértem négy hét fizetetlen szabadságot. Aztán mikor eljött az idő, mégsem akart elengedni, mert éppen látogatást tett az amerikai főfőnök. Mondtam, hogy ezt nem teheti meg velem. Itt egy gyerekről van szó, nem arról, hogy nyaralni mennék. Mire azt felelte, hogy ha én most elmegyek négy hétre, akkor már vissza se jöjjek. Így is lett.

És a mostani munkahelyed?

Közgazdász vagyok, és kintlévőségek kezelésével foglalkozom. Regionális kreditmenedzseri munkakörben dolgozom - középvezetőként - egy vállalatnál. Itt nagyon nyitottak és pozitívak a kollégáim és a főnökeim is. Rengeteg a jótékonysági kezdeményezés, több alapítványt támogatnak, el lehet menni önkéntes napra munkaidőben. Mindenkinek elmondtam, hogy nevelőszülő vagyok, megértenek és támogatnak. A mi cégünk nyert „családbarát munkahely” címet - és tényleg az.

Nyolcórás munkaidőben dolgozol?

Igen, de azt nem kell mindig bent töltenem. Az a lényeg, hogy elvégezzem a munkát, senkit nem érdekel, hogy hol vagyok. Ha otthonról dolgozom, azzal megspórolom az utazási időt. Igyekszem hétvégén nem dolgozni, de este otthon muszáj. Sok szervezést igényelnek a hétköznapok, a férjem nélkül nem menne. Reggel általában ő viszi a gyerekeket, délután én gyűjtöm be őket, és időnként van segítségünk. A családjaink is nagyon támogatnak minket. Apukám elsőre meglepődött, de megugrotta az akadályt.

Említetted, hogy az anyukája nem látogatja Jancsit. Miért?

Két műszakban dolgozik, azért, hogy több pénze legyen, és kiadják neki a lányait. Még telefonálni sem mindig tud a megbeszélt időben. Nincs pénze ideutazni, azt szeretné, hogy a gyereket vigyék hozzá, de ez ugye nem megoldható.

Ha Jancsi örökbeadható lesz, és úgy döntesz a férjeddel, hogy veletek maradhat, akkor a kapcsolattartás is megszakad?

Ha nyílt örökbefogadás lesz, akkor nem. De ha elveszik tőle a gyereket, akkor zárt örökbefogadás lesz, és nem engedélyezik a kapcsolattartást. Nem hiszem, hogy az anyukája le fog mondani Jancsiról, mert az nyílt beismerése lenne annak, hogy képtelen ezt a helyzetet menedzselni. Viszont, minthogy nem tartja az előírt módon a kapcsolatot a gyerekkel, így lassan örökbeadhatóvá válik. Egyelőre az a kérdés, hogy a telefonhívások kapcsolattartásnak számítanak-e – ezen vitáznak a szakemberek.

Te mit tartanál helyesnek a gyerek szempontjából?

Nem tudom. Elvben a gyereknek az a legjobb, ha a vérszerinti szülei tudják nevelni. Ha ez nem lehetséges, akkor az a jó neki, ha végleges helyre kerül. A mi családunk már a negyedik otthona, és mikor hozzánk került, borzasztóan lehetett rajta érezni a bizalmatlanságot. Ha új emberrel találkozik, amíg meg nem szereti, nagyon tartózkodó, direkt szabotál, feszegeti a határokat. Félek attól, hogy ha örökbefogadó családhoz kerül, nagyon vissza fog esni. Rövidtávon nem érdeke, hogy megint új helyre kerüljön. Hosszútávon sem vagyok abban biztos, hogy megéri megint 8-9 hónapot az alkalmazkodással eltölteni.

Akkor tehát lassan ki kellene alakítanotok valamilyen közös álláspontot? Gondolom, az a dilemma, lehet-e ekkora felelősséget a nyakatokba venni, csak azért, hogy neki ne legyen rossz?

Igen. A tanfolyamon elmondják ugyan, hogy arra készüljünk, hogy bármikor bármi megeshet, de mi arra gondoltunk, hogy ez lehet 2-3 év is akár, ha még több, akkor azt is megoldjuk. De az örökbefogadás egészen más. Azóta hogy nálunk van, rájöttünk, hogy mennyire nem voltunk felkészülve rá. Egyelőre nem agyaljuk túl a dolgot. Majd akkor döntünk, ha előttünk a helyzet. Ha folyton azon pörögnénk, hogy majd mi lesz, nem tudnánk megélni a hétköznapokat.

Az SOS Gyermekfalvak nevelőszülőket keres! További információ itt: www.sos.hu/neveloszulo

Címlapkép: istock / Ridofranz

Neked is kérdésed van gyermekeddel, diákoddal, társaiddal kapcsolatosan?

Keress minket bizalommal!

Tovább a szakértőkhöz!