Kamaszhiszti

Sokan kérdezik tőlem, mikor írok már könyvet a tinédzserekről, én pedig rendre azt válaszolom, hogy majd akkor, ha a fiam hajlandó megihletni engem ebben a témában. De hiába könyörögtem neki, magyaráztam el, hogyan legyen undok, pökhendi, szemtelen, nem volt hajlandó. Eddig…

2019.06.20 Pethő Orsolya

A minap azt találtam mondani egy előadáson, hogy máig abból élek, amit a dackorszakban megtanultam. A vicces csak az ebben, hogy ez bár mindkettőre igaz, nem az anyagiakra, hanem a gyereknevelésre értettem. Az akkor kialakított kapcsolatunk stabil alap volt a későbbi problémák megoldásához is, az akkor levont tanulságok ma is érvényesek, és ezeknek köszönhetem, hogy nem borulok ki, ha kamaszodóként undok vagy szemtelen. Mosolygok, szeretettel megölelem (ha épp ráér erre) és boldogan konstatálom, hogy minden megy a maga útján. Cinkosan összekacsintunk az apjával, és várunk. Biztos lehetek benne, hogy amikor újra “cukigyerek” üzemmódba kerül, bocsánatot fog kérni.  Nincs szükségem rá, hogy bebizonyítsa, hogy szeret, hogy jó anya vagyok. Amikor utálatosan viselkedik - nyilván jól nem esik - de eszem ágába sincs megsértődni. Mert minden kamasznak szüksége van valakire, akivel undok lehet miközben biztos lehet benne, hogy undokságával együtt szeretik. Ez az érzelmi biztonság kincset ér az átalakulóban lévő gyerek-felnőtt számára.

Egyik legnagyobb tévedésünk a kamaszokkal kapcsolatban, amikor elhisszük, hogy már nincsen ránk szükségük. Mert folyton a haverjaival lóg, bezárkózik a szobájába, tüntetően nem beszél velünk mások előtt. Öltözni már tud egyedül, enni is, közlekedni is, le is tudna zuhanyozni, csak nincs kedve. “Na jó, ha már nem kellek, nem gyötröm magam” - mondjuk ilyenkor és sértődötten odébállunk. Igaz, már nincs olyan szoros függőségi viszonyunk, mint pici korában, egyre önállóbb, a korlátokat már nem csak próbálgatja felrúgni, hanem van, hogy egyenesen semmibe veszi. De egyáltalán nem igaz, hogy nincsen ránk szüksége.

Azt csak hisszük, hogy ha a dackorszakot sikerült túlélni, fellélegezhetünk, és végre lesz egy normális gyerekünk, akivel lehet normálisan beszélni. A rossz hírem az, hogy a kamasz is hisztizik. Valószínűleg már nem vágja le magát a földre, nem dobálja a fakockákat. Viszont ellenkezik, szótlan, levert, vagy olyan hirtelen változik a hangulata, hogy lehetetlenség követni. Egyiket sem könnyű elviselni, de valakinek el kell. Agyunk racionális része körülbelül 25 éves korunkig nem éri el teljes fejlettségét. Addig az érzelmeinkért felelős amygdala a főnök. Nem csoda, ha a gyerekeken időnként eluralkodik az érzelmi káosz, egyszerűen túltelítődik a rendszer és mielőtt robban, sürgősen le kell adniuk a felesleges feszültséget. Ilyenkor a legkevésbé se tűnik úgy, mintha épp szerető szüleire vágyna, és valószínű, hogy el is zavarna, ha megpróbálnánk közeledni. Pedig épp arra van szüksége, hogy valaki meghallgassa és megértse, mi az, ami a szívét nyomja.

Érzelmi reaktivitásunk szakadékot fog közénk ásni, ha nem vigyázunk. Ez alatt azt értem, hogy amikor a gyerek megborul, mi, szülők is. A szakadékon átkelő kamasznak két stabil korlátra van szüksége nem holmi kötélből eszkábált valamire, amibe, ha belekapaszkodik, még bizonytalanabbá teszi az egyensúlyát. A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy magamra veszem, amikor a gyerek szemtelen vagy engedetlen. Megbántódok, és ez vezérli a kommunikációmat. Szülői egóm próbál a romokból újra felállni, elégtételt parancsol - Azonnal kérj bocsánatot, ez így tűrhetetlen! Amíg az én kenyeremet eszed, addig nem viselkedhetsz velem így! S miközben a rajta esett csorbával vagyok elfoglalva nem veszem észre, mit üzen a gyerek. Valami nyomja a lelkét. Valami nem stimmel. Bajban van, gondja van. Amikor egy gyerek látványosan nem akar a szüleivel együttműködni, amikor bántja őket, ott valami nem oké a gyerek lelkében, ezért segítségre szorul. A kamasz gyerek viszont nem mindig adja magát könnyen.

Valódi érdeklődést kell mutatnom a dolgai iránt. Ha utálom a zenét, amit hallgat, nem tetszik a ruha, amit hord, véleményt formálok a barátairól, nem sok kedve lesz előttem kitárulkozni, bármit elmondani.

Ügyelnem kell arra, hogy a kapcsolati bankunk egyenlege mindig pozitív legyen. Napi tíz perc, nem több - is elég, amikor csak rá figyelek, meghallgatom. Nem nevelem, nem okoskodok nem akarom kontrollálni, befolyásolni. Nem adok burkolt tanácsot, nem ítélkezek. Csak hallgatok. Napi tíz perc és tudni fogja, hogy nekem mindent elmondhat.

Pethő Orsolya, pszichológus

Címlakép: istock / AntonioGuillem

Címkék

démonaink