„Én már 16 éve, 8 hónapja és 1 hete dönthetek…”

Miben adhat többet egy kötet, amelyben felépülő függők beszélnek a kilábalásról, mint amikor pokoljárásokról olvasunk elborzadva? Erről kérdeztük a Pörögnek a fejemben a filmkockák című könyv három szerkesztője közül Bajzáth Sándort. Interjúnk 1. része következik.

2019.06.26 Mihalicz Csilla

Érdekesek a felépülés-történetek, és a mögöttük levő sorsok, de sok tekintetben egyformák, ami arra utal, hogy aki erre az útra tévedt, annak végig kell mennie. Akkor mi a haszna egy ilyen kötetnek?

Bajzáth Sándor: Reményt adhat hozzátartozóknak és aktív szerhasználóknak egyaránt. Én az 1980-90-es években drogoztam, és akkoriban nem nagyon találkoztam felépülés-történetekkel. Azt gondoltam, bele fogok halni. Nem láttam felépülő józanokat, akiknek az élete fölébresztette volna bennem a vágyat arra, hogy úgy éljek, ahogyan ők. Voltak, akik különböző szektákba menekültek - ez számomra kevéssé volt vonzó perspektíva. Mások járták a maguk köreit, mint én is – a börtönöket, a rehabokat, a zárt osztályokat, a pszichiátriákat, és nem kevesen meg is haltak. Nem láttam, hogy tartósan józannak lehet maradni, és jó, minőségi életet élni. Ezzel a könyvvel azt a mítoszt mindenképp szerettük volna lerombolni, hogy a problémás szerhasználatból nem lehet kijönni. A másik mítosz az – nekem is voltak ilyen félelmeim -, hogy ha leállok, onnantól szürke és unalmas életem lesz. Az persze hazugság, hogy egy drogosnak merő izgalom az élete. Lehet, hogy az elején romantikus az anyagozás, sok örömöt ad, de aztán egyre többet el is vesz, és a végén már többet vesz el, mint amennyit valaha is adott. Viszont elülteti a félelmet, hogy nélküle kibírhatatlan lesz az élet. Nem tudtam, milyen örömet jelent, ha sikereim vannak a munkában, vagy abban, hogy reggel felkelek és elmegyek futni. Droghasználóként mindig azonnal akartam eredményeket - beszúrtam magamnak a heroint, és egyből jól éreztem magam. Míg ha valamilyen munkaterületen eredményeket akarok elérni, akkor abba nagyon sok munkát, pénzt, energiát kell fektetni.

Mit mondasz az aktív szerhasználónak, aki megkérdezi: akkor én most már soha többé nem ihatok egy kortyot sem?

Az a válaszunk, mint közismert, hogy csak a mai napra kell koncentrálni. Meg arra, hogy igenis van választásom: megtehetem, hogy nem iszom egy kortyot sem, és nem használok drogot. Ez elképzelhetetlen a szerhasználó számára, hiszen neki használnia kell. Míg én már 16 éve, 8 hónapja és 1 hete dönthetek…

Ennyi idő után is számolod?

Igen. Egyrészt azért, hogy ha elmegyek egy segítő közösségbe, és bemondom az elején, akkor sokaknak reményt adhat, hogy látják, ha én is jól érzem magam, akkor ebben van perspektíva. Ugyanezt tudja megmutatni a könyv is, hiszen ebben - egy kivétellel - olyan emberekkel készült interjúkat lehet olvasni, akik aktív függők voltak, és huzamosabb ideje józanodnak. Ezekből a beszélgetésekből kitűnik, hogy ez nem úgy működik, hogy egyik napról a másikra abbahagyom a drogozást vagy az ivást. Annak az életformának, amit éltem, megvannak a tovább gyűrűző következményei. Annak is, hogy iskolázatlan maradtam, hogy nem sportoltam, nem foglalkoztam a testemmel: kihulló fogak, hepatitis, lányoknál a sok abortusz, vagy éppen a gyermektelenség. A börtönben töltött évek nemcsak elfecsérelt időt jelentenek, de elszalasztott lehetőségeket is, amelyeket esetleg már nem lehet pótolni. Mert azt az időt, amit nem töltöttem a gyerekeimmel, már nem lehet visszahozni. És mind az összes következménnyel együtt kell tudni élni. És rendezni a kapcsolatokat: megbocsátani, leválni, felnőni, elengedni...

Próbáltam támpontokat keresni ahhoz, hogy vajon kinek sikerül. Szerinted min múlik, hogy ki tud megkapaszkodni? Véletleneken? Kapcsolatokon?

Nagyon sok összetevője van ennek, de elsősorban akarni kell a felépülést. Nem arról beszélek, hogy „a leszokás csak akaraterő kérdése”, mert ez így nem igaz. De az igaz, hogy aki nem akarja józanságot, aki nem hozza meg a döntést, hogy mostantól nem drogozok, bármi történik is, annak nem fog menni. És akkor el kell vállalni, hogy változtatok a beállítódásaimon is, a gondolkodásmódomon, az életformámon: nem ugyanott dolgozom, társaságot, munkahelyet váltok, lelépek otthonról...

Valamennyi történetben kulcsszerepük van a józan közösségeknek. Egyedül nem megy?

Vannak kivételek, amelyek erősítik a szabályt. A függőség elszigetel, elmagányosít, így a felépülésben fontos újfajta közösségeket találni, ahol meg tudom tanulni azokat az eszközöket, amelyekkel tartósan józan tudok maradni. Később már nyilván nemcsak a józan közösség lesz a társaságom, hanem kinyílik a világ: a munkából és a sportból is lesznek újabb kapcsolataim. De azért megvan az a pont az origó, amihez vissza tudok térni, ahol mindig tudatosíthatom, hogy nem gyógyultam meg.

Ha annak idején találkozol ezzel a könyvvel, mit gondolsz, segített volna neked?

Talán. De nem hiszem, hogy ettől bárki is kijózanodik. Azt gondolom, hogy aki már benne van, az biztos, hogy csinálni fogja, amíg jó neki. De amikor már elkezd azon agyalni, hogy változtatni kéne, és nem tudja, hogyan, és hová forduljon, annak segíthet, ha elolvassa ezeket a történeteket, és látja, hogy van rehab, és vannak segítő közösségek. Ezzel együtt nem gondolom, hogy sok aktív használó fogja olvasni ezt a könyvet. De nagyon fontos, hogy eljusson addiktológiai konzulensekhez, szociális munkásokhoz, pszichológus-, pszichiáter hallgatókhoz. Nem hiszem, hogy elsősorban azzal kéne foglalkozni, hogy miért került valaki ebbe a helyzetbe, hiszen attól, hogy ezt tudatosítja, nem oldódik meg a problémája. A problémás szerhasználat nem orvosi kérdés – ez egy lelki-, spirituális betegség.

Azt mondod, nem az a legfontosabb kérdés, hogy miért lesz valaki függő. Pedig kísértetiesen hasonlítanak a háttérmintázatok: elváltak a szülők, hiányzott az apám, transzgenerációs traumát, titkot hordoz a családom, bántalmaztak, elhanyagoltak...

Igen, igen… zabigyerekként születtem, öngyilkosságot követett el egy családtagom, meghalt a testvérem, de nem beszéltek róla, kitelepítették, deportálták a felmenőimet, örökbe fogadtak, de nem tudtam, ilyen és hasonló esetekkel találkoztam én is a praxisomban. Talán egy szülő számára hasznos lehet ezzel foglalkozni, abból a szempontból, hogy mire ügyeljen a gyerekei nevelésében, hogy ezeket elkerülje, ha tudja. De akivel már ezek megtörténtek, akit abuzáltak, bántalmaztak, és 32 évesen súlyos alkoholista vagy drogos, azon nem segít, hogy tudja, miért történik ez vele. Inkább a mostani állapotával kell foglalkozni. Számomra is, míg aktívan szurkáltam magam, nem volt érdekes, hogy miért kerültem ebbe a helyzetbe. Egyébként én például nem is tudom megmondani mind a mai napig, mert van egy csomó összetevője.

Mit segíthet azoknak, akik még csak veszélyeztetettek, például a hasonló családi viszonyaik miatt? És mit segíthet azoknak a szülőknek, akik szeretnék a gyereküket megóvni egy hasonló úttól? Bajzáth Sándorral készített interjúnk 2. részéből kiderül…