„Amikor a függő változtatni szeretne, segítünk megtalálni a megfelelő terápiát”

Dr. Petke Zsolt a Nyírő Gyula Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézet osztályvezető főorvosa. Nevéhez fűződik az intézetben az ún. felépülésközpontú szemlélet bevezetése. Interjúsorozatunkban a függőség és felépülés leggyakrabban feltett kérdéseiről kérdeztük. A 3. részben azzal foglalkozunk, hogy a függőnek hová érdemes fordulnia segítségért.

2019.12.12 Szabó Előd

Említettél számos lehetőséget, hogy hová tud fordulni egy függő, vagy a hozzátartozója. A mi oldalunkon is kedvelt funkció a „Hová forduljak” menüpont. Tudnál ebben egy kis eligazítást adni?

Dr. Petke Zsolt (OPAI): Ehhez minden esetben szükséges egy személyes interjú. Leginkább egy olyan szakemberrel, aki addiktológiában jártas, nem kell orvosnak lennie. Erre a legjobban képzettek az addiktológiai konzultánsok, akik éppen a motiváció kérdéskörben nagyon otthon vannak, vagy az addiktológiai pszichológusok is, akik speciálisan erre képzettek. A legfontosabb, hogy a kliensnek megérkezett-e az érzés, hogy változtatni szeretne. Egyszerűbb, ha igen, azonban ha nem, akkor is van segítség, erről már beszéltem.

Ki az, akinek egyéni terápia a jó? Ki az, akinek az anonim csoport? Ki az, akinek be kell feküdni? Ki az, akinek az akár éves rehabilitációra van szüksége?

Dr. Petke Zsolt (OPAI): Ha azt látjuk, hogy van legalább tíz év tartós használat, akkor a leggyakrabban szükséges valamilyen elvonulás. Legalább egy három-négy hónapos kórházi Minnesota-rendszerű kezelés. Kissé leegyszerűsítve úgy fogalmazunk a hozzánk fordulók számára, hogy három lépcső van nálunk. Kezdje el az önsegítő közösségben, mert kezdetben mindenki ódzkodik a befekvéstől, mert azt mondja, hogy ebbe a rozoga kórházba én nem fekszem be. Különben is, elfoglalt vagyok, gyermekeim vannak, családom van. A mai világban nehéz elvárni egy aktív embertől, hogy vonuljon el a világtól, a családjától négy hónapra. Magam is furcsán néztem, amikor nekem azt mondták kezdetben. Ezért fogalmazunk úgy, hogy ha nem akarsz befeküdni, akkor nézzél meg hetente két-három anonim alkoholista gyűlést. Ha az anonim alkoholista gyűlések látogatása segített neked a józanodásban, akkor nem kell hozzánk jönni és folytathatod a csoportban történő felépülést.

Mi a helyzet akkor, ha valaki egyéni terápiát szeretne?

Ugyanezt mondjuk akkor is, ha valaki egyéni terápiát szeretne. Ok, mehet pszichológushoz. Nézze ki a legügyesebbet, vagy akiről a kommentekben a legtöbbet írnak és menjen el hozzá, hallgassa meg, hogy mit mondanak ők. Aztán két hónap múlva nézze meg, hogy sikerült-e kijózanodni. Ha két hónap múlva nem józan, akkor ott van a kezében a diagnózis. Nem kell érte orvoshoz menni. Két-három hónap után továbbra is szert használsz, vagy visszaesel újra, ott ülsz a kaszinóban, újra fogadsz, akkor látod az eredményt, mese nincs, akkor be kell feküdni. Azt gondolom, hogy ez nem annyira bonyolult. Számos sarlatán van a piacon, aurahegesztéssel, nem tudom mi mindennel gyógyítják a függőséget. Meg vannak jó drága welness-rehabok is, azonban a magunkon való munkát sehol nem lehet megúszni. Az önvizsgálatot, az újratervezést. Ezt pedig egy tíznapos gyorstalpalón útban a szauna meg a jacuzzi között nem lehet elvégezni. Aki komolyan gondolja, hogy befizet sokezer eurót és tíz nap alatt meggyógyítják a függőségből, az inkább a Dunába lapátolja a pénzét. Azzal jön hozzánk a beteg, hogy ő látta az interneten, hogy az mekkora menő hely és hogyan lehet oda beutalót kapni. Ilyenkor azt mondjuk neki, hogyha ez kell, akkor menj el, fizesd be, de mi azt gondoljuk, hogy ez nem fog segíteni, mert nem lehet megúszni ezt a munkát, hogy találkozz magaddal a csoportokon. Azt gondolom, hogy ez a legnehezebb része a felépülésnek. Lehet gyógyszerekkel, meg bezárkózással egy évig józannak maradni, csak nem megy el az őrület a fejéből ettől, az önértékelés nem kezd el javulni, nem kezd el közelebb kerülni magához. Talán ebben segít nagyon sokat a terápia a kórházban, hogy bár rátesszük a terheket a hátára, hogy ezen is változtatni kell, azon is változtatni kell, ezzel egyidőben viszont megerősítjük az önértékelését, eljut a szíve mélyére az a gondolat, hogy

„elég jó vagyok ahhoz, hogy egy józan ember legyek, hogy egy egyenlő fél legyek egy párkapcsolatban, egy jó apa legyek, vagy egy jó barát legyek”.

A függőségnek az egyik legnagyobb problémája az alacsony önértékelés. A függő alapvetően azt gondolja, hogy „nem vagyok elég jó”. „Nem vagyok olyan jó ember, mint mások”. Mert én mit tudom én hetente háromszor pornózok, vagy leiszom magam a sárga földig. Mi abban segítünk a team segítségével, hogy két-három hónap múlva megerősödik abban, hogy „de, elég jó vagyok ahhoz, hogy holnaptól jó családapa legyek!”. Esetleg még akkor is, ha néha lerészegedek. Azt gondolom, hogy ez az önismereti rész, az önértékelési rész a legnehezebb.

A "Felépülés a függőségből" című könyvben írjátok, hogy a „kliensünk futja a köreit, elfogyaszt sok pszichiátert, elvégezte már a reiki-tanfolyamot, agykontrollal is próbálkozott, ezek a körök azonban nem akadályozták meg őt a mindennapos szerhasználatban…a körei lassan kifárasztják őt és lassan elveszítjük”. Annyiféle módszer van és laikusként nehéz eldönteni, hogy kiben bízzunk. Mi alapján lehet eldönteni, hogy ebben a szakaszban van még az ember?

Dr. Petke Zsolt (OPAI): Ez egy nagyon nehéz kérdés. És én is azt gondolom, hogy például a csoportterápia, vagy a tizenkét lépés nem biztos, hogy mindenkinek segít, de mi ehhez értünk. Találkoztam már olyan függőkkel, akik jógával jöttek le a használatról. Azóta is jógáznak és jól vannak. Találkoztam olyan függőkkel, akik egyéni pszichoterápiával józanodtak ki és azóta is jól vannak ezzel. Ez egy terápiás irányzat, amit mi képviselünk, ez a felépülésközpontú kezelés, de nem gondolom, hogy ez lenne az egyetlen, ami eredményes. Mi azt látjuk itt az osztályon, hogy a rendszeres és tartós magammal való találkozásra szükség van ahhoz, hogy ez az alacsony önértékelés ne süllyedjen egy kritikus szint alá.

Egy nagyon meggyőző dolog, amit írtok egy helyen, hogy „azok a tizenkét lépéses csoportba járók, akik betartják a program első öt ajánlását (ne használj, járj gyűlésre, dolgozz a lépéseken, vállalj szolgálatot, legyen szponzorod) és maguk is segítenek felépülni függőknek, ők kilencven százalékban tiszták”.

Dr. Petke Zsolt (OPAI): Igen. Ez azonban tényleg egy óriási elköteleződést kíván. Fél évre, egy évre kivonódni a forgalomból. Azt is látni kell, hogy azok a függők, akik 35-40-50 évesen fordulnak hozzánk, nekik nagyon kevés örömük volt azalatt a 15-30 év szerhasználat alatt. Erre szoktuk azt mondani, hogy az előző negyven évhez képest egy fél év terápia azért nem olyan sok.

Az egy nagyon nagy fordulópont lehet, amikor elmegy valaki az első anonim csoportjára. Ha országos szinten nézem elérhetőség, kapacitások szempontjából, ez tűnik talán a legkézenfekvőbb megoldásnak. Mivel tudunk segíteni egy olvasót abban, hogy tegye meg ezt a lépést és menjen el az első csoportjára, terápiájára?

Dr. Petke Zsolt (OPAI): Azt gondolom, hogy ez a módszer világszerte sokszázezer függőt tart józanon. A világ szinte bármely országában elérhető, mindenhol eredményes, az Egyesült Államoktól Iránig. Amikor hozzánk fordulnak, a kliens már látja, hogy tíz éve nem tud mit kezdeni a függőségével és túl van egy csomó sikertelen próbálkozáson. Na majd vasárnaptól, na majd hétfőtől, na majd Karácsonytól. És mindig visszaesett. Hozza magával ezt az óriási tapasztalást. Arra van szükség, hogy a terapeuta meg tudja őt erősíteni abban, hogy ezzel nincs egyedül. Függetlenül attól, hogy csoportban vagy egyénileg találkozik a klienssel. Minden függő ezen a próbálkozás és visszaesés spirálon átmegy. Azt gondolom, hogy a terápiában is ez a legfontosabb, hogy valahol meg tudjam erősíteni a klienst, hogy van benned energia ahhoz, hogy változtass.

Milyen élmény szokott lenni számukra egy első ülés? Hogy érzik ott magukat?

Dr. Petke Zsolt (OPAI): Azok, akik elmennek egy első gyűlésre, azoknak a hetven-nyolcvan százalékának egy örömteli megkönnyebbülés lesz, mivel eloszlanak azok a félelmek és az a rengeteg gyanakvás, hogy kívülálló, hogy őt ott megleckéztetik, felelősségre vonják stb. Nekem erre a magam első gyűlése a legátütőbb, mert én is ugyanezeket a köröket végigfutottam. Most december 22-én lesz négy éve, hogy az első gyűlésemre lementem. Előtte való napon még használtam, azóta nem. Az első gyűlésemen a megérkezés élménye volt. Az előző negyven évben sodródtam és most végre nyugodt vagyok és megérkeztem. Elég ijesztően hangzik, hogy negyven évesen éreztem először ilyet, viszont azt gondolom, hogy nekünk függőknek ezt az érzést nagyon nehéz egyedül megélni, ezt a biztonság érzést. Mert a függőséggel az állandó menekülés és félelem jár együtt. Összefoglalva azt gondolom, hogy akik meglépik ezt a döntést, azoknak nagyon pozitív az első gyűlés.