„Harisnyás Pippi, Teréz anya és Miss Marple lakik bennem”

Andrea egész gyerekkorában úgy érezte, meg kellene halnia, de legalábbis valami hőstettet végrehajtani, hogy a szüleinek hiányozzon, hogy szeressék. Pedig nem voltak rossz emberek, csak alkoholisták. A magányos és kötelességtudó kislányból sikeres nő lett, és már szorongó családanya is, amikor először tette fel magának a kérdést, hogy mi is az ő igazi „függőség öröksége”. Most – ahogy mondja – úton van. Felépülőben – a szülei alkoholizmusából.

2020.09.11 Mihalicz Csilla

Hogyan jutottál oda, hogy segítséget kérj – egyáltalán miből tudtad, hogy a problémáid a szüleid alkoholizmusából fakadnak?

Nem tudtam. Mindig magamban kerestem a hibát. Úgy gondoltam, én vagyok alkalmatlan a szeretetre, a kapcsolatokra, egyáltalán, az életre. Már egyetemistaként elkezdtem ezzel foglalkozni, és hamar kiderült, hogy a szüleim működésmódja kötődési problémákat és sérüléseket okozott. De sosem kötöttem ezt össze a függőségükkel.

Mit jelent az, hogy problémáid voltak a kötődéssel? Rövid ideig tudtál kapcsolatban maradni? Bizonyos távolságon belülre nem engedted azt, akit szerettél?

Igen. Semmilyen intim kapcsolatban nem tudtam lenni - és itt nem testi, hanem lelki intimitásra gondolok. Sem barátságban, sem férfi-nő kapcsolatban nem voltam képes úgy benne lenni, hogy abban megmutassam a valódi énemet, kifejezzem a szükségleteimet, egyenrangúként éljen meg magam, engedjem, hogy szeressenek, felszabadult legyek. Sokáig az volt a fejemben, hogy nekem nem is kell férj és gyerek.

Ilyenkor jellemzően a másikat szoktuk okolni: „túl sokat akar tőlem”, „magához akar láncolni”, „nem képes kitalálni, hogy mire vágyom, biztos nem is szeret”…

Inkább abban jött ki, hogy olyanokért kezdtem rajongani, akik kvázi elérhetetlenek voltak, aki független volt, és közeledett volna, az nekem nem volt elég jó, inkább belementem eleve reménytelen szeretői viszonyokba. A barátaimat - ahelyett, hogy empátiával közelítettem volna a problémáikhoz - kioktattam. Így nem jöhetett létre valódi érzelmi kapcsolódás. És igen, volt egy játszmám ebben: addig feszítettem a kapcsolat tűrőképességét, míg bizonyosságot nyertem, hogy nem vagyok szerethető.

Segített a probléma felismerésében az, hogy gyereked született? Vele sikerült egy kötődő viszonyt kialakítani?

A terhesség előtt és idején sokat dolgoztam magamon, jártam anyaságra felkészítő tréningre, csoportos önismeretre (pszichodráma) és valamilyen szinten a férjemmel is létrejött a kötődés. Társak voltunk. Az anyaságra készülés életem leggyönyörűbb időszaka volt, amelyben megéltem a szimbiózist, az elégedettséget, a bizalmat meg a biztonságot. Viszont amikor megszületett, onnantól mindent kudarcnak értékeltem. Már a szülést is, amiatt, hogy kellett egy kis oxitocin és kézzel való tágítás, ugyanis nem indult be a fájás.

Ezt a személyes kudarcodként értékelted?

Igen. Nem sikerült a szoptatás sem, mert nem tudtunk összehangolódni. A kisfiam aluszékony volt, nem tudott eleget szopizni, kezdett fogyni a tejem, ettől ideges lettem, amitől még gyorsabban fogyott. Mivel a családomban senki nem szoptatott, elhatároztam, hogy márpedig én fogok. Amikor ez nem sikerült, megerősödött bennem az alkalmatlanság és tehetetlenség érzése. Azt gondoltam, jobb lenne a gyerekemnek, ha nem én lennék az anyja.

Tehát rettenetesen erős elvárásaid vannak magaddal szemben. Visszavezethető ez valamelyik szülődre, akinek szintén hatalmas elvárásai voltak?

Nem igazán, inkább a negligálást éreztem: azt, hogy nem is vagyok fontos. Amikor először megéltem, hogy elismerést, figyelmet, szeretetet kapok az iskolában - méghozzá teljesítmény-alapon -, akkor leesett, hogy ez az én utam. Okosnak kell lennem, szorgalmasnak, ne legyen velem gond, mosolyogjak!

Tehát úgy érezted, hogy alapból nem vagy szerethető, meg kell érte dolgoznod?

Igen, ki kell érdemelni, hogy szeressenek, elfogadjanak. De azt hiszem, abban sem hittem igazán, hogy meg tudok érte dolgozni. Legalábbis valami hőstettet kellene végrehajtanom, sőt, meg kellene halnom.

Ezt komolyan gondoltad?

Igen, gyerekkoromban úgy éreztem, csak akkor tudnának szeretni, ha már azzal szembesülnének, hogy hiányzom, már nem vagyok.

Mindketten ittak?

Igen. A hétvégi közös ivás volt jellemző - az együtt töltött idő gyakorlatilag erről szólt.

Úgy érezted, az, hogy te mit gondolsz, mit érzel, nem számított nekik?

Igen. Anyám szerint én már háromévesen önálló voltam. Van egy húgom is, de ő szerelemgyerek volt. Nyilván neki is voltak, vannak problémái a szüleink alkoholizmusa miatt, de az sokat számított, hogy őt várták, szerették azért, aki, amilyen. Gyerekként sosem értettem, hogy mi a különbség köztünk.

Honnan tudtad, hogy téged nem vártak?

Az önismereti munkafolyamatban fel kellett idéznem, milyen volt az anyaméhben. Akkor leültem anyámmal, és megkértem, mondja el az elejétől, hogyan élte meg - onnantól kezdve, hogy megismerkedtek apámmal - az egy éves koromig tartó időszakot. Hogyan találkozott apámmal, hogyan esett teherbe, hogyan érintette a hír, hogyan élte meg a terhességet, hogyan születtem meg? Most már nem tudom megmondani, hogy gyerekként mit gondoltam erről. Arra emlékszem, hogy azt hallottam, csak miattam házasodtak össze. Valószínűleg bennem volt, hogy mivel folyton csak veszekedtek, én vagyok a hibás azért, hogy mégis együtt vannak, és ez rossz nekik.

Ha a húgod szerelemgyerek, akkor lehetett érzelmi kötelék közöttük?

Amikor anyám terhes lett velem, apám elhagyta őt, majdnem egyéves voltam, amikor visszajött. Akkor házasodtak össze. De úgy láttam, ez hiba volt, mert nem voltak egymásnak valók. Nem is emlékszem olyan napra, hogy ne veszekedtek volna. Folyton ment a kiabálás - meg a pia. Milyen kötelék ez?

Együtt vannak még?

Elváltak, amikor 19 éves voltam.

Mind a ketten isznak még?

Apukám igen, anyukámnak volt egy szárazabb időszaka. Most próbál beállni egy mértékletes fogyasztásra, de közben gyógyszert szed depresszió ellen. Részegre nem issza már magát.

Alkoholista szülők nem kívánt gyermekének lenni nagyon súlyos teher lehet. Hibáztatod őket?

Sokáig csak magamat hibáztattam. Az önismereti munkámban értem el arra a pontra, hogy haragudhatok rájuk, szabad haragudni - és utána meg is bocsáthatok. Nem haragszom azért, hogy olyan szülők voltak, amilyenek, hiszen erre voltak képesek. Nekem ez a puttony jutott, nyilván van vele valami dolgom. Meg kell tanulnom a biztonságos kötődést - még nem tudom pontosan, hogyan. Nehéz haragudni rájuk. Most éppen a családfával dolgozunk a jelenlegi terápiámban, és látom, hogy ameddig csak vissza tudok menni, folyik az alkohol mindkét ágon. Jelen van a cigi, a munkafüggőség, az intimitás hiánya, kötődési problémák… A pia, mint gyógyír mindezekre. A családi legendákban a felszabadult pillanatok az italhoz kapcsolódnak. Anyukám ráadásul bántalmazott gyerek volt. Nem tudott jobb anyává válni, de a testvérei még eddig sem jutottak el. Járok most egy olyan terápiára, amelynek módszertana kifejezetten arra fókuszál, hogy szenvedélybeteg szülők gyerekeinek segítsen. Itt hallottam, hogy az ilyen gyerekek hét sebet és hét erősséget kapnak. A legtöbb nagyon igaz rám is. Például sokkal inkább tudnak szociális segítővé válni, átlagon felül terhelhetőek, kitartóak, hangulat-szakértők, jó szervezői/menedzseri képességekkel rendelkeznek és magas az empátiájuk, érzékenyek nagyon és hűségesek.

Aki ismer téged, elképesztően stabil, pörgős, intelligens, racionális és rettentő sikeres nőnek lát. Ez mindennapos mérhetetlen erőfeszítést kíván meg?

Nem egészen. Az Apa, anya, pia című könyvben van egy teszt, és a szerzett pontszámok alapján megrajzolható az illetőre leginkább jellemző működésmód. Nekem az jött ki, hogy Harisnyás Pippi a legerősebb karakter bennem. Ő egy olyan kislány, akinek meghalt az édesanyja, az apja pedig elhajózott messzire. Pippinek természetfeletti ereje van, mindig mosolyog, mindenre van megoldása, és iszonyatosan önálló, független. A többiek irigylik vidámnak, izgalmasnak és könnyednek tűnő élete miatt. Ezen túl van – bár itt inkább mondanám, hogy csak volt - bennem egy Teréz anya is, aki mindenkivel foglalkozik, csak a saját dolgaival nem, képtelen megélni a nőiességét, az erotikát. Teréz anyai énemmel sokat dolgoztam, gyakoroltam az önzőséget, az asszertivitást, a szükségleteim megélését. Valamint van egy Miss Marple bennem, aki öt másodperc alatt tíz szcenáriót tud felvázolni a dolgok mögöttes tartalmáról, és arról, hogy ez milyen veszélyt jelenthet és mi minden történhet, mire kell felkészülni. Mindent túlagyalok, túlkomplikálok, állandó készültségben és szorongásban élek. Ami igazán erőfeszítést igényel tőlem az, hogy másokhoz kapcsolódjam, és abban a kapcsolódásban benne legyek.

Egy férfi hogyan tud ezekhez kapcsolódni?

Nehezen. Mindent kontrollálni akarok, nem tudom átadni magam és legalább részben megtalálni a másikban a biztonságérzetem forrását. Ha lehet, „kasztrálom” a pasit és ezzel bebizonyítom, hogy nem vagyok szerethető. Ha ezt nem lehet, akkor csak a szeretői viszonyt engedem meg, így kvázi csak Harisnyás Pippit láthatja bennem a másik.

És állandó konfliktusok vannak?

Nem, mert a konfliktusokat kerülöm, viszont kijönnek pszichoszomatikus betegségek. A gyomrom a fő tünethordozó, illetve sokszor gyötört migrén. Most, a válásom óta, hogy kvázi egyedül vagyok, nincsenek testi tüneteim.

Az is volt, hogy átvetted a hozott problémamegoldó mintát, hogy „igyunk rá, és könnyebb lesz”?

Igen, sajnos, van rá hajlamom. Nem feltétlenül a mennyiség vagy a gyakoriság volt a probléma, hanem az, hogy az ivás megoldássá vált problémás helyzetekre. Ez volt az az érzelmi csap, ami jó volt arra, hogy felszabadultan kimutassak vagy eloszlassak érzelmeket. Aztán az ilyen helyzetekre túlságosan is elkezdtem használni. Attól viszont megijedtem, hogy filmszakadás-szerű hatást váltott ki belőlem, függetlenül a mennyiségtől - akár két pohár sör is ki tudott ütni. Emiatt mentem el addiktológushoz, hogy helyezzük el a skálán, hol is állok, hogyan tudnám megerősíteni magam, hol vannak a veszélyzónáim, démonjaim. Egyre inkább átléptem a határt, ha nem az alkohollal, akkor mással: voltam munkafüggő, tudok tévéfüggő lenni, csokifüggő, szexfüggő - és sorolhatnám. Szóval van valami függőségi működési módom  Ezek szerint nekem mindig kell valami, amivel átlépem a határt, amibe beleveszhetek. Van bennem egy önvédelmi működés, bekapcsol a vészfék – de azért szerettem volna ezt tudatosítani.

Ez mind lezajlott a családalapítás előtt?

Szakaszosan történt. Addiktológushoz csak most mentem, nemrég, korábban úgy gondoltam, az önismerettel kell haladnom, az alkoholt tudom kordában tartani, eszembe sem jutott, hogy a függőséggel vagy a veszélyeztetettséggel foglalkozzak. Minden évben tartottam száraz hónapot, és most legutóbb sokkal nehezebben bírtam. A 30 száraz nap tényleg sokat elárul: kijön, hogy mihez kötődik a sóvárgás, milyen helyzetekben nehéz nemet mondani, mit hoz elő a hiánya. Tapasztaltam, hogy ingerültséget, szorongást okozhat a hiánya. Minden érzés intenzívebben jelentkezik. Az alkoholistáról az az általános képzet, hogy sokat iszik, sokszor. De inkább a mintázatok fontosak nálam: mire használom, mennyire válik problémamegoldó eszközzé? Miben akadályoz?

Amíg nem az alkohol felől közelítetted meg a problémáidat, nem jutottál előbbre?

Voltam coachnál, párterápián, egyéni terápián, szexuálpszichológusnál, pszichodrámán... – ez utóbbi volt a leginkább segítő módszerem, nekem akció és élmény kell, nem elég fejben lennem. Az önismereti munkám eredményeképpen sok mindenben fejlődtem. Ha 10-20 év távlatából nézek vissza magamra, amikoris kezdtem az önismereti munkámat, azt látom, hogy a baráti kapcsolataim ma már igaziak. Ismerik Harisnyás Pippit, de átlátnak a szeplős, copfos vigyoron, mert meg tudom mutatni már az igazi arcom. A munkakapcsolataimban is kiléptem a szolgáló működésmódból és asszertívabb, problémamegoldóbb tudok lenni, és akár játékos, laza is. Az anyai szerepemben mindig az „elég jó” anya mércéhez próbálok közelíteni, sok mindent átörökítek, de nincs vész szerintem, csodálatos a kisfiam és tudjuk egymást szeretni. Igazán a férfi-nő kapcsolatban maradt meg a nehézség, és most éppen nem is látom a fényt az alagút végén.

Milyen módszerrel dolgozol magadon?

Jelenleg addiktológiai konzultációkra járok, olyan szakemberhez, aki maga is megjárta a hadak útját, és – többek között - a Waltrau Barnowski-Geiser: Apa, anya, pia című könyv módszertana szerint haladunk Most például családfával dolgozunk, valamint az anonim alkoholisták által is használt módszerekkel, tesztekkel, gyurmázunk, rajzolunk, mesézünk. Nekem ez a könyv sokat adott, elsősorban azzal, hogy nevük lett a dolgoknak. Mosolyogni tudok, ha előjön Ms Marple vagy Pippi, nevén nevezem őket és segít elengedni a számomra már terhes működési módot. Mindeddig hajlamos voltam a rossz dolgokért magamat okolni. Most értem el oda, hogy azért legalább próbáljam meg okénak látni magam, aki halad előre az úton, és nem kell mindjárt az életemet megkérdőjelezni.

Amikor úgy érzed, hogy veled van baj, és semmit sem jól csinálsz jól, akkor az milyen érzést vált ki belőled?

Vég nélküli szorongást, néha kétségbeesést, magányérzést...

És a másik ember elutasítását is?

Elsősorban magamat utasítom el. Közben azt is gondolom, hogy ha én nem szeretem magamat, akkor más sem lesz képes szeretni engem.

Ez nem biztos, hogy igaz. Aki szeret, az szeret.

Vegyünk egy személyt, aki biztos, hogy minden körülmények között szeret téged: a fiad. A gyerek alapból szereti az anyját…

Azt hiszem, a szívem legmélyén nekem beégetődött, hogy a szeretetet ki kell érdemelni. Nem hiszek abban, hogy valaki engem „alapból” tud szeretni.

Te szeretted/szereted anyukádat?

Huszonnégy éves koromig abban a tudatban voltam, hogy nem szeretem és ő sem szeret engem. Aztán amikor leültem vele beszélgetni – arról, amit már említettem -, akkor megtudtam, hogy bántalmazott gyerek volt, és kezdtem együttérezni vele. Láttam, hogy esendő, hogy sok mindent ő is otthonról hozott, és ettől valamennyire megváltozott a viszonyunk, bár soha nem lesz igazi anya-lánya viszony. Azt hiszem, nem vagyok rá képes.

Még haragszol rá?

Inkább azt mondanám: félek azoktól az „énrészeitől”, amelyekben hasonlítok rá Őt látom magamban és magamat őbenne. Ez rettenettel tölt el néha.

Ő is foglalkozott azzal, hogy milyen anya, és milyen a viszonyotok?

Két éve nézett rá magára először. Addig küzdött az életével, az állandó kitaszítottság érzésével és azokkal a sebekkel, amelyeket kapott. Amikor kijött rajta a depresszió, de annyira, hogy nem bírt lábra állni, akkor beszélt először szakemberrel arról, hogy mi történt vele, és hogyan használja az alkoholt. Ő még csak most tart ott, hogy elkezdett fájni a múltja. Kezdi látni, hogy mennyi minden nem az ő hibája. Egyébként meg van győződve arról, hogy amire képes volt, azt anyaként a lehető legnagyobb mértékben megtette. És erről én is meg vagyok győződve.

Miért mondod, hogy nem látod a fényt az alagút végén?

A munkatársi, baráti, anyai szerepeimben - azt hiszem - jó úton vagyok. Párkapcsolati téren viszont olyan védekező sáncokat építek fel, amelyeken nem jöhet keresztül senki. Meggyőződésem, hogy alkalmatlan vagyok normális párkapcsolatra. Vagy atipikus kapcsolatot kell kialakítanom, vagy nagyon sokat kell még fejlődnöm. De már nagyon unom! Most azon dolgozom, hogy ne a célra koncentráljak, tehát, hogy hova kell eljutnom és milyennek kell lennem - mert ezt iszonyat nagy tehernek élem meg -, hanem az „úton levésre” figyeljek. Éljem az életet.

De talán ez nem úgy működik, hogy ebben már jó vagy, abban még pótvizsgáznod kell, hanem a személyiségfejlődésed elhozza magával valamennyi területen a javulást, nem?

Úgy érzem, vannak helyzetek, amelyekben könnyebben tudom gyakorolni az új működésmódot, más területeken viszont könnyebben aktiválódnak a tudat alatt futó programok. De igen, létezik az életemben is a pillangó hatás, amikor valamit elengedek vagy megerősítek magamban.

Hogyan működik a gyógyulás folyamata?

Például úgy, hogy odafigyelek arra, hogy amikor megint elkezdenék okoskodni, akkor elgondolkodom, hogy most milyen érzés van bennem, amit nem tudok megosztani, vagy amihez nem tudok kapcsolódni, és hogy leplezzem, nagyon okosnak akarok látszani. Vagy ugyanez a kontroll igénnyel. Ez a hétköznapokban rettentő fárasztó munka. Ahelyett, hogy csak úgy próbálnék felszabadultan létezni, állandó „résenlétben” vagyok. Ezt kellene elengednem, bízva abban, hogy ami spontán módon jön, az nem csak rossz lehet. Építkezni azokból az élményekből, amikor ezt már megélhettem, mert most már egyre több ilyen van.

Az addiktológiai konzultációk elegendőek arra, hogy felülírd a saját beidegződéseidet?

Mostanában úgy érzem, nagy szükségem volna olyan helyzetekre is, amelyekben ezt gyakorolhatom. Az élmények és akciók által tudok leginkább tanulni, olyan helyzetekbe belemenni, amelyek nem komfortosak, és megtapasztalni, hogy tudok-e másképp működni, mint szoktam. A bodywork módszer például nagyon elemi élményt hozott: volt egy olyan gyakorlat, hogy fájdalmat kellett okozni a párunknak, amíg nem jelezte, hogy a tűréshatárra érkezett. Nehéz élmény volt megtapasztalni, hogy szinte bármeddig lehetett fokozni a nekem okozott fájdalmat, miközben én szinte képtelen voltam rá, hogy ezt mással megtegyem. Aztán volt egy olyan gyakorlat is, hogy a párunk kifejezte, mire vágyik, nekünk pedig teljesíteni kellett a kívánságát, és aztán cserélni. Majd megpróbálni rájönni, anélkül, hogy mondaná, végül keresni egy olyan helyzetet, hogy neki is jó legyen, meg nekem is. Én akkor lefagytam. Nem tudtam elképzelni, hogyan lehet megtalálni a kettőnk jó érzésének a metszetét. Egész életemben azon igyekeztem, hogy ne okozzanak problémát másnak, a szükségleteimet megpróbáltam magam megoldani. Ahhoz hogy egy ilyen helyzetben működni tudjak, egyszerre kell meghallani és kifejezni, úgy, hogy a másik is értsen belőle, és elviselni, hogy esetleg nem tudja teljesíteni. De nekem az is nehézséget okoz, hogy ha teljesíti, akkor azt el tudjam fogadni, az is nehéz, ha elutasít, mert akkor úgy élem meg az egész személyemet utasítja el. Úgyhogy mostanában ezeken dolgozom: nehéz helyzetekben néha mondom, hogy mit szeretnék, figyelem a hatást és próbálok belőle töltődni a következő lépésekhez.

Azt mondod, nehezedre esik az „úton levésre” koncentrálni. Azért, mert türelmetlen ember vagy?

Nem hiszem, hogy azért, bár tényleg az vagyok. Elfogadom, hogy úton vagyok, csak folyamatosan azt várom, hogy mikor érkezem már meg. Úgyhogy most próbálom átállítani a fejemben, hogy tudjak hálásnak lenni és tanulni abból, hogy haladok vagy néha csak vagyok. A könyvben olvastam, hogy a szenvedélybetegek gyerekei nem ismerik azt az érzést, hogy csak úgy lenni és élni jó, mert beléjük ég a folyamatos készenlét érzése: mit kell most csinálnom, mit ne csináljak, mi történhet mindjárt... Én most próbálom megszeretni az úton levést.

Címlapkép: istock / Povozniuk