Összefogás egy eltévedt bárányért

A 27 éves T.-nek mindig fontos volt a zene. Hétéves kora óta énekel a Somogyi Terézia által vezetett zeneiskolai kórusban. Kórusvezetője és a kórus segítette át eddigi élete legnagyobb válságán, amikor két és fél évre a fehér por rabja lett.

2018.05.28 Mihalicz Csilla

Terézia amerre csak járt és kórust vezetett, kis közösségek kovácsolódtak körülötte, akiket egy idő után már nemcsak az éneklés öröme tartott össze, hanem a sok élmény és együttlét érlelte kapcsolatok, barátságok is.

– Azok a gyerekek, akik régóta hozzám járnak, olyanok, mintha a saját gyerekeim lennének – mondja Terézia. – Sokat beszélgetünk, közös programokat csinálunk, ismerem a családjukat, elmondják a problémáikat. Gyakran szervezek nekik kirándulásokat, biciklitúrákat hétvégenként, olyankor vendégül látom őket, palacsintát sütök nekik. Azóta, hogy Ausztriában élek, erre már ritkábban tudok időt szakítani, korábban ez sokkal gyakoribb volt. A zeneiskolán kívül van négy egyházi és egy városi felnőtt kórusom is. De a gyerekekkel továbbra is különleges a kapcsolatom. Különösen kedvesek a szívemnek az olyan régi kórustagok, mint T. Ő is benne van abban a nyolctagú kamarakórusban, amellyel gyakran fellépünk Ausztriában is. A régi csapatban volt egy öt fős fiúcsapat, akik sokat voltak együtt, és olyan barátság szövődött köztük, hogy énekeltek egymás esküvőjén is.

Terézia jóban volt T. szüleivel is, az apukája volt az egyik olyan szülő, akire mindig lehetett számítani, ha el kellett juttatni a koncertekre a gyerekeket. Csakhogy a szülők kapcsolata megromlott, és ezzel párhuzamosan T. teljesítménye is a kórusban.

– Korábban rendszeresen járt kóruspróbákra a fiú, még meghűléses tünetekkel is, de mindig örömmel énekelt. Azonban egy idő után feltűnt, hogy folyton náthás – emlékszik vissza az első rossz érzéseire Terézia. – A bőre piros, gyulladt volt az orra körül. Lefogyott, az arca beesett, egyre ápolatlanabbul érkezett. Kértem, hogy menjen el orvoshoz, hátha allergiás vagy asztmás. A kóruspróbákon nyugtalanul viselkedett, többször kiment inni a mosdóba. Az éneklése is megváltozott: hangos lett, a tempója pontatlan. Amikor már több hete ismételgettem aggodalmaimat, az egyik énekes társa odajött hozzám, és félénken megsúgta: „Teri néni, T. nem allergiás, hanem drogozik.” Elmondta, hogy látta, amint az orrán keresztül szippantja fel a port. Megdöbbentem, és kínosan éreztem magam, amiért nem ismertem fel a bajt.

Elsőként megkérdeztem T.-t, mi igaz ebből. Semmit sem tagadott, azonnal megnyílt előttem, és elmesélte a családi bajokat. Beszélgetésünk végén megígérte, hogy megváltozik, elhagyja a szert. Akkor még nem sejtettem, hogy ez mennyire nehéz lesz.

 

„Fölnyomok az orromba valamit, és nem kell gondolkodnom”

– Az érettségi utáni évben kezdődött az egész – meséli T. – 19 éves voltam. Abban az évben jöttek be a dizájnerdrogok a városunkba, és az egész ismeretségi köröm fogyasztóvá vált. Az én esetemben belejátszott az akkori családi helyzet. Nem volt jó hazamenni, inkább az utcán lógtam vagy autóba ültem esténként. Reggel kicsit aludtam, ha tudtam, munkahelyem nem volt. Este kezdődött minden elölről. Úgy volt, hogy a szüleim válása után az édesapámnál fogok lakni egy faluban, de aztán másképp alakultak a dolgok.

A porhoz nem volt nehéz hozzájutni, az orrom elé tolták. A haver, akitől kaptam, azt mondta, ő már próbálta, és olyan a hatása, hogy az ember nem gondolkodik. Na, nekem akkor épp erre volt szükségem. Csak fölnyomok az orromba valamit, és nem kell gondolkodnom?! Hurrá! A szer hatása attól függött, hogy éppen milyen lelkiállapotban voltam: hol pörögtem és buliztam tőle napokig, hol letargiába estem. Este már akkor, amikor még a kezemben volt, arra gondoltam, hogy „jaj, nem fogok tudni aludni, és hogy vajon miből lesz meg a holnapi adag”. Egy gramm 3000 forintba került, és nekem akkor nagyon nem volt pénzem. Erről szólt az élet abban az időben, hogyan lesz meg a cucc.

A szüleim úgy tudták meg, hogy az akkori barátnőm észrevette rajtam, és elmondta nekik. Először megpróbáltak kirángatni belőle: leültek velem beszélgetni, és akkor két hétre abba is hagytam. De aztán folytattam, és nem volt több leülés. Pedig kellett volna.

 

Úgy éreztem, tennem kell valamit”

– A szülők viharos válása, az egymással szembeni ellenségesség mellett T. problémája eltörpült – emlékszik vissza Terézia. – Az édesanya a városban maradt, az édesapa vidékre költözött. T. gyakran, rendszertelenül, a családi konfliktusok alakulása mentén változtatta a lakhelyét. Próbáltam beszélni a szülőkkel, akik azon az állásponton voltak, hogy „majd észhez tér”. Úgy éreztem, tennem kell valamit. Az egyik felnőtt kórusomban énekelt egy lány, akinek az anyukája drogbetegekkel foglalkozó pszichiáter volt, kértem tőle időpontot konzultációra. Azt javasolta, erősítsük T.-ben az érzést, hogy ez betegség, és inspiráljuk a gyógyulásra. Hangsúlyozzuk ezeket a szavakat, és hívjuk fel a figyelmét a további súlyos betegségek kialakulásának veszélyeire. Fejezzük ki egyet nem értésünket, és legyünk türelmesek. Próbáljuk meg az érdeklődését elterelni a szerről, a szabadidejét beosztani, sok közös programot szervezni. Adjunk külön feladatot neki, hogy érezze, pótolhatatlan számunkra. Megbeszélésre hívtam a kamarakórus tagjait, és kidolgoztunk egy tervet. A szoros baráti kapcsolat óriási erővel kezdett hatni, mindenki vállalt feladatot. Elkísérték orvosi tanácsadásra, szerveztek közös programokat, próbálták az érdeklődését más irányba terelni, esténként felhívták, hogy hazament-e.

Sokat beszélgettek T.-vel a droghasználat következményeiről, veszélyeiről a kamarakórusban. A cselekvési tervnek megfelelően abban maradtak, hogy T. járjon kóruspróbákra, de a szereplésekre csak tünetmentesen jöhet.

– Ezt az is indokolta – fűzi hozzá a tanárnő –, hogy kontrollálatlanságával T. időnként elrontotta a produkciót: ha fel volt pörögve, úgy üvöltött, mint az albán csacsi, a szép finom befejezésekhez elillant belőle a zenei érzékenység, mert nem tudott úgy figyelni. A pszichológus tanácsolta, hogy az énekléssel meg tudjuk fogni. Erősen kötődött a kórushoz, a barátaihoz, és belátta, hogy meg kell gyógyulnia, de a feltételeinket túl nehéznek találta. Különleges bánásmódot igényelt, szerencsére a kiskórus tagjai gondolkodásukban és toleranciaszintjükben is érett kis felnőttek voltak: elfogadták és segítették őt, sokszor hangsúlyozták, hogy nélkülözhetetlen. Mivel a kamarakórusban ő volt az egyetlen fiú, ez így is volt.

 

„Erre az utolsóra még szükségem van”

T. azt mondja, szinte az első alkalom után kialakult benne a függőség, és több mint két évig tartott.

– Néha egészen durva hallucinációim voltak. De a legnagyobb gond az volt, hogy nem tudtam tőle aludni. Volt egy olyan hetem, amikor vasárnap reggeltől a következő szombat délutánig nem aludtam semmit. Akkor is csak úgy sikerült, hogy favágás közben a teljes végkimerültségtől aludtam el, és másfél napig fel sem ébredtem. Egy idő után már szerettem volna leszokni, de borzasztóak voltak az elvonási tünetek: annyira izzadtam, hogy teljesen átvizesedett az ágyam, a szertől pedig büdös lett a bőröm. Kínzó volt a sóvárgás is, de még inkább a félelem attól, hogy majd mi lesz nélküle. Úgyhogy mindig csak odáig jutottam, hogy „erre az utolsóra még szükségem van”. De minél jobban belemerültem, annál nehezebb volt kiszállni. A társaságom sem a leszokásban erősített, hanem még inkább belevittük egymást. Ha én éppen nem is akartam csinálni, de kimentem este, akkor ott voltak a többiek, és valakinél mindig volt még egy. 186 cm magas vagyok, és most 82 kiló, de abban az időben 53 kilóra fogytam le. Napokig nem kívántam az ételt. A hangom is kezdett tönkremenni, hiszen a nyálkahártyán keresztül szívódott föl az anyag. Én magam nem nagyon vettem észre, hogy a kórusban romlik a teljesítményem, de időnként rám szóltak. Amikor Teri elkezdett foglalkozni azzal, hogy szokjak le, attól függött, hogyan reagáltam, hogy milyen állapotban voltam éppen, de nagyon jó érzés volt, hogy szinte második anyámként törődött velem, odafigyelt rám.

 

A szorongás még sokáig visszatért

Somogyi Terézia volt akkor az egyetlen, aki fontosnak tartotta, hogy azonnal és aktívan segíteni kell T.-nek. Világos volt, hogy ezt abba kell hagyni, és az is, hogy ezt T.-nek kell akarnia és magának kell eldöntenie. Hosszú hetek teltek el, és a tünetek nem múltak, hiába ígérte a fiú, hogy nem vesz többé port. Teri úgy emlékszik, hogy akkor jött a nyár, és T. eltűnt a szeme elől.

– Leginkább otthon voltam abban az időben – mondja T. – Sokat segített az akkori barátnőm is: elkísért a drogambulanciára, ahol lett egy mentorom. A barátnőm apukája rendőr volt, és világossá tette, hogy jól teszem, ha itt leállok. Nem fenyegetett, nem tiltotta el a lányát tőlem, hanem támogatott. Vele a mai napig is tartom a kapcsolatot. A sóvárgás legyűrésében segített, hogy szinte ki sem mozdultam otthonról. Illetve az is, hogy édesapámmal újra eljártunk együtt focizni. Korábban megyei másodosztályban fociztam, de aztán abbahagytam a sportot. Apa ma is játszik, ötvenévesen, és akkor elcsábított engem is. A fizikai tünetek múltak el könnyebben, a szorongás azonban még nagyon sokáig vissza-visszatért: sétáltam az utcán, és azt képzeltem, hogy valaki követ. Amikor már jobban voltam, úgy fél év múlva, még fölébredt bennem a vágy, hogy „de jó volna megint a fehér por! Hiszen ha egyszer le tudtam tenni, akkor majd megint sikerülni fog.” De ellenálltam a kísértésnek.

 

A kiskórus tagjai nélkül nem sikerült volna

T. egyszercsak visszatért a kórusba, és azóta is jár, pedig az évek alatt kicserélődtek a tagok. Teri meggyőződéssel állítja, hogy az akkori közösségnek – természetesen a szülei, barátai és a szakemberek segítsége mellett – döntő szerepe volt abban, hogy a fiú küzdelme sikeres lett. Mindezeken túl a zene is segített abban, hogy T. újra egészséges emberré vált – a zene személyiségformáló erő. Az eltérő kulturális közegből érkező gyerekek a muzsikálás révén összetartó közösséggé formálódnak az elhivatott tanár körül kialakuló jó légkörben. A muzsikálás sikerélményt nyújt, különösen igaz ez a zenekarokra, kórusokra, ahol az egyénre nem nehezedik akkora stressz és felelősség.

T. ma már nemcsak a kórusba jár énekelni, hanem többedmagával együttest is alapított, amelyet profi zenekarrá akarnak építeni. A zene fontos része az életének, és ma már nem törnek be olyan kísértések, amelyeket nem tud uralni.

– Megváltozott a környezetem, ez a mostani felemel, nem visszahúz. Nem szeretnék többé semmilyen szer hatása alá kerülni, mert tudom, mivel jár, és mi mindent kell érte feláldozni. Valamilyen szinten persze megbántam, ami történt, de legalább tudom, mennyire veszélyes a drog, és el tudom mondani másoknak is, hogy miért kerüljék. Anélkül, hogy ma bárkinek bármit a szemére hánynék, a szülők szerepét látom a legfontosabbnak a megelőzésben. Időben észre kell venni, hogy baj van, le kell ülni a gyerekkel beszélgetni, és szorosan mellette állva segíteni őt a leszokásban. Ennek érdekében félre kell tenni minden egymás elleni haragot, mert a gyerek mindennél fontosabb.

 

Címlapfotó forrása: istock / KatarzynaBialasiewicz

Neked is kérdésed van gyermekeddel, diákoddal, társaiddal kapcsolatosan?

Keress minket bizalommal!

Tovább a szakértőkhöz!