Csodálatos fiú - filmkritika

Jó film-e a Csodálatos fiú, ha te, kedves szülő, a végén a stáblistára meredsz, és némiképp kifosztva érzed magad? Az a reményed inog veszettül ugyanis, hogy ha te elég jó apa vagy, törődsz a gyerekkel, énekelsz neki este, hogy ne féljen, taníttatod, érdeklődsz a dolgai iránt, zuhogó esőben is fölforgatod érte a világot, míg rá nem találsz a városi mocsárban… - nos, hogy akkor megmentheted. A film azt üzeni: nem. Legfeljebb fohászkozhatsz, hogy életben maradjon. Vajon tényleg ennyire reménytelen a helyzet?

2019.02.22 Mihalicz Csilla

Csodálatos fiú – ezzel a címmel játsszák a mozik azt a filmet (bár a beautiful jelentése inkább „gyönyörű” mint „csodálatos”), amely egy 2005-ben megjelent cikkből nőtte ki magát, előbb könyvvé, majd mozifilmmé. David Sheff a The New York Times Magazine hasábjain publikálta először, hogyan élte meg fia drogfüggőségét. A könyv és a film azt a kettős szenvedéstörténetet ábrázolja, ahogy egy „elég jó” apa megpróbálja megérteni és megmenteni a fiát, és ahogyan ebben kudarcot vall. A párhuzamos történet - a fiúé, aki rohamosan veszíti el a kontrollt az élete fölött – elnagyolt. A könyv alcíme: A Father’s Journay Through his Son’s Addiction (szó szerinti fordításban „egy apa útja fia függőségén át”) jelzi, hogy a történetet az apa nézőpontjából ismerjük meg. Bár a történet másik oldala is feltárt, hiszen a fiú, Nic Sheff is megírta a maga verzióját, a film az apa küzdelmére helyezte a fókuszt.

 

De miért is kezdett cuccozni?

A történet annyiban különleges, hogy – látszólag - nem egy diszfunkcionális család lecsúszott, agyon traumatizált csemetéje talál vigaszt a drogokban, hanem jómódú, sikeres szülők szeretetteljes légkörben nevelt gyermeke üti ki magát. Nem véletlen, hogy a film utáni beszélgetés résztvevői is - akik drog témában kompetensnek számítanak ma Magyarországon – a motivációk tekintetében gyengének találták a filmet. „Voltaképpen mért is kezdett el cuccozni ez a srác?!” – hangzott el többször is, és maradt megválaszolatlanul a kérdés. Dávid Ferenc, biopolitikai szakértő hiteltelennek érezte, hogy a fiú belecsúszása a problémás szerhasználatba teljesen feltáratlan. A drogozás itt nem szociális kötőanyagként működik, amely segít a valahová tartozásban, még csak nem is a családi problémákra adott válasz. Egyszerűen lóg a levegőben.

„Röhejesnek tartom, hogy a filmben úgy jelenik meg, mintha az intravénás anyagozást az internetről tanulná, és egyetlen lövéstől máris függővé vált volna, csak mert a metamfetamin annyira addiktív – fejti ki lapunknak ellenérzéseit Dávid Ferenc. - Nagyon hardcore a cucc kétségkívül, de azért az nem hétfőről keddre virradóan történik meg, hogy valaki benyomja magának. Aki egészséges módon kötődik a családjához, az képes mérlegelni, hogy ha a másik oldalon a család, ezen az oldalon meg csak a szer van, akkor megéri-e. Számomra a film kulcsmondata az, amikor a fiú azt mondja az apjának a drogról: „valamilyen űrt kitöltött bennem”. Sajnos épp ez nincs egyáltalán kibontva. Helyette megmarad annál a hazug képnél, hogy itt egy csodálatos apa harcol az imádott fiáért a rettenetes szer ellenében. Amivel máris a felépülés gyakorlatias részére helyeződik a hangsúly, és felmentést kapnak a résztvevők az alól, hogy a lényeggel foglalkozzanak: azzal, hogy miként jutottak ide.”

 

Rém rendes a család

A film a motivációkkal és a függővé válás folyamatával valóban kevéssé foglalkozik, mindössze utalást tesz arra, hogy a fiú számára a polgári közeg – beleértve saját szerető családját is, zavaróan „rendes”. De miért? Ez a család nem álszent, nincsenek szőnyeg alá söpört problémák, rejtett feszültségek – legalábbis a filmben nem jelennek meg. A szülők viselkedése már-már példaszerű: megkísérlik megérteni a gyereket, próbálkoznak rehabbal, otthonápolással, támogatással és határállítással, nekirugaszkodik apa is, anya is (merthogy elváltak), nevelőanya is, beleadnak minden tőlük telhetőt a kistestvérek is – hiába minden. A film egyik csúcspontja annak felismerése, hogy olyan ellenféllel állnak szembe, amellyel szemben a gyereknek nem lehet segíteni. Saját magának kell akarnia a gyógyulást – ezen az úton pedig a visszaesések a gyógyulási folyamat részei.

Dávid Ferenc szerint itt valami nagyon nincs rendben. A felszínen az apa nyájasnak és odaadónak látszik, valójában a család felett erős kontrollt gyakorol. Erre utal szerinte az is, hogy amikor a gyerek eltűnik két napra, beleolvas fia szem előtt hagyott naplójába.

A filmbeli David Sheff (Steve Carell) maga a megtestesült „elég jó” szülő. Bár nyilván nagyon elfoglalt – író, publicista, és az ritkán szokott kiszámítható, nyugalmas életvitellel járni – ez nem derül ki a filmből. Mivel a film az ő nézőpontjából láttatja a fiú lehullását, nem tudunk meg semmit arról, mi történt előtte Nic-kel (Timothée Chalamet), mi baja az életével, a világgal. Annyi derül ki, hogy a fiú egészen kicsi volt még, amikor az anyja lelépett, elhagyta a családot és messzire költözött. A „beautiful boy” tehát alighanem az elhagyott gyermek-szindróma minden tünetét hordozza magában. Talán ennek következménye az a megfoghatatlan és betölthetetlen űr? Vagy valami más rejlik a mélyben? Például alacsony önértékelés egy nagyszerű apa árnyékában? (Miként Dr. Petke Zsolt, a Nyírő Gyula Kórház Addiktológiai Osztályának vezetője kiemelte a film utáni beszélgetésben: az alacsony önértékelés közös elem minden addiktív viselkedés hátterében.) Valószínű, hogy ahányszor az apa a stewardess gondjaira bízva feladta Nic-et, mint egy csomagot a repülőgépre, és az anyjához küldte láthatásra, a gyerek újraélte az elhagyás fájdalmát. Abba az egy szóba tudott belekapaszkodni, amit az apjától útravalóul kapott, és ami kettőjük közti titkos kóddá vált: „mindennél”. Vagyis, hogy „mindennél fontosabb vagy nekem”. A film által sugalt magyarázat a gyerek drogozására az, hogy a szülők válásával a világ egysége meghasadt, és bármilyen anyalelkű is az apja, nem volt képes az univerzumot összeragasztani. A világ akkor lett ismét ép egész Nic számára, abban az euforikus pillanatban, amikor az első kristály meth adagot magába tolta.

 

„Kegyetlen szeretettel”

Felvetődik a kérdés, baj-e, hogy a film nem foglalkozik a miértekkel? A felelősség problémája olyan utca, amelyben könnyű benne rekedni. Az egyik oldalon minden mondat úgy kezdődik: „azért drogozom/iszom/játszom, mert…” És minden befejezése e mondatnak a szerhasználat pszichés alábástyázását segíti elő, és az önfelmentés, a felelősség-áthárítás irányába tolja a függőségről való gondolkodást. Holott nehéz gyerekkorral is lehet felnőttként józan életet élni - és fordítva. A szülői oldalon pedig az önvád mantrázza vég nélkül, hogy „én vagyok az oka, nem kellett volna…” – és itt jön ezerféle változat egy témára.

Vajon nem hátráltatja-e a probléma kezelését a probléma akut kezelésének fázisában az, ha a szülő a saját felelősségét kezdi fölvetni? Ugyanis nagyon gyakran annyira fájdalmas a szembenézés, hogy az elkerülés irányába löki a folyamatot, amiből az lesz, hogy a szülő elkezdi megoldani, rejtegetni a gyereke droghasználata miatt fellépő problémákat.

A film utáni beszélgetés résztvevői egyetértettek abban, hogy jól segíteni csak azzal lehet, ha a környezet nem támogatja a szerhasználatot sem pénzzel, sem elnézéssel. Szabó Győző úgy fogalmazott, csakis „kegyetlen szeretettel” lehet elérni, hogy valaki eljusson önmaga mélypontjára, és a felépülés útjára lépjen.

Hosszú út vezet odáig, míg a szülő képes magában megtalálni és megszólaltatni a „segítő szeretet” hangjait. Bajzáth Sándor addiktológiai konzultáns gyakran tapasztalja, hogy a szülők úgy viszik hozzá a gyereküket, mint az elromlott autót a szervizbe. „Nem akarják tudomásul venni, hogy a függőség a család betegsége, és a fiatal sok esetben csak a tünet hordozója – magyarázza arra a kérdésünkre, hogy mit gondol a szülői önvizsgálatról. - Például azért, mert – akárcsak a filmben - elváltak a szülők, aztán új házasság, új gyerekek, új élet… Őt pedig elhanyagolják, vagy majomszeretettel kényeztetik. Én sem szeretem ezt a filmet, de abból a szempontból jónak tartom, hogy megmutatja, mennyire fontos, hogy a szülő megpróbálja megérteni a drogok pszichés hatását. Valamint azt is megmutatja: a felépülés elsődleges feltétele, hogy a szülő megélje a saját tehetetlenségét, és tudja azt mondani, „nem támogatlak tovább a droghasználatban”. Ettől részben az tartja vissza a szülőket, legalábbis erre szoktak hivatkozni, hogy féltik a gyereket a túladagolástól vagy az öngyilkosságtól. Csakhogy ennek az esélye akkor is megvan, ha a srác otthon lakik, a szobájában is meghalhat. Tőlem például a szüleim nem vonták meg a támogatást: kaptam egy lakást, ahol az utolsó időszakban úgy éltem, hogy a nap bármelyik órájában benne volt a túladagolás lehetősége. Nem kell ehhez az utcára kerülni. De azért azt is gondolom, hogy az utcán, támogatás nélkül nehezebb ész nélkül anyagozni.”

 

Ördögi a szer?

Amikor a film alapjául szolgáló könyv megjelent, az USÁ-ban épp tetőpontjára hágott a kristálymeth-pánik. Egy 2005-ben megjelent cikk Amerika legveszedelmesebb drogjának, a legújabbkori bibliai csapásnak nevezi a metamphetamint (https://www.newsweek.com/americas-most-dangerous-drug-117493). A cikk részletesen kifejti, mennyire sok problémát okoz az országban, hogy viszonylag könnyű előállítani – családi laborokkal lett tele az USA számos állama -, hogy kiemelten addiktív - akár 1-2 használat után is függővé tesz, nemcsak fiatalok, hanem családanyák és -apák lesznek az áldozatai -, és hogy visszafordíthatatlan károsodásokat okoz az agyban. Azóta sokat fejlődtünk e téren is: a dizájner drogokkal sikerült újfajta veszélyeket „kitenyészteni”. A kristálymeth összetétele és hatása legalább ismert, míg a ma pusztító olcsó drogokra ez már nem mondható el. De vajon érdemes-e démonizálni magukat a szereket, és ördögi hatásuknak tulajdonítani a függővé válást?

„Általában nem a szerrel van baj, hanem a szert fogyasztó személyiséggel – szögezi le Bajzáth Sándor kérdésünkre. - Én magam biztos, hogy előbb voltam függő, mint szerhasználó. Mindenkinek más az, ami megadja a vágyott nyugalmat vagy pezsgést, amitől egyensúlyba kerül. De a keresés, a sóvárgás van előbb. Amikor én először toltam be az ópiátot, azonnal tudtam, hogy ez az, amire vártam. De előtte ott volt a vágyakozás és az üresség, ami alig várta, hogy betöltődjön. Ha bennem nincs ez az érzés, akkor történhetett volna úgy, hogy kipróbálom és azt mondom: jó, jó, oké a cucc, de most nem kérek, megyek inkább edzésre. De ha nincs edzés és nem vár a csajom, hanem az űr van, akkor beveszem a szert, és talán egyből adja az érzést, amit keresek. No, akkor könnyen rá lehet cuppanni. A felépülési folyamatban az igazi probléma az, hogyan lehet az űrt valami mással betölteni, mert a szerrel már nem lehet. Ezért mondom, hogy a függőség a lélek betegsége, amit nem lehet gyakorlatias dolgokkal meggyógyítani. A függők nagyobbik része élete végéig szenved és váltogatja a drogokat. Csak kis részük tud változtatni és felépülni ebből a krónikus, előrehaladó és halálos betegségből. Felépülni, és beletörődni, hogy azt az intenzív jó érzést soha semmitől nem fogja többé megkapni. De lehet sok más olyan jó érzése, sikerélménye, öröme, amelyek összességében felülmúlják azt a pár percnyi flash-t.

Neked is kérdésed van gyermekeddel, diákoddal, társaiddal kapcsolatosan?

Keress minket bizalommal!

Tovább a szakértőkhöz!