Mindenki annyit ad, amennyire képes

Az Új Egyensúly közösség megálmodója, Soma mamagésa exkluzív interjút adott nekünk, ahol többek közt elmondja, mi a véleménye a férfi-nő közt felborult egyensúly visszarendeződéséről, hogyan változtathatók pozitív irányba a generációs traumák, de a férfiak vadászösztönhöz való visszatalálásáról és a női szuperegóról is őszinte véleményt olvashatunk. Valamint íme, a házasságok javuló tendenciájának és az újra egymásra találás receptje Soma mamagésától.

2018.11.20 Domszky László

Pár évvel ezelőtt elkezdte építeni az Új Egyensúly nevű közösséget. Mi motiválta ezt? Hol tart ebben a munkában?

Az ujegyensuly.hu-t, ami egyébként még csak most kétéves, megelőzte az Új Egyensúly könyv, ami egy sokéves kutatómunka és elmélyülés eredménye. Erős hívást éreztem, hogy ezt létre kell hoznom. Egy januári hajnalon konkrétan arra ébredtem, hogy egy kis belső hang azt mondja: „csinálj egy ilyen honlapot!”. Hónapokig gondolkodtam rajta, tudtam, hogy ez rengeteg feladattal jár majd. Most vagyunk igazán egy szintlépés előtt. Az Új Egyensúly az egész életemnek nagyon komoly központi témája, mint ahogy a döntés, az egyensúlyozás, a saját életemben való balanszírozás is.

 

Azonos című könyvében azt írja, hogy felborult az egyensúly férfi és nő, jin és jang között. Mik lehetnek a kulcselemei ennek a visszarendeződésnek?

Nincs visszarendeződés, hiszen „nem lépünk kétszer ugyanabba a folyóba”. Helyette létezik egy olyan hatalmas és gyökeres változás, ami már nem az alá- és fölérendeltségre épül, mint az eddigi patriarchális- vagy a korábban levő matriarchális kultúrában, hanem én ezt nevezem valójában egy „új egyensúlynak”. Harcok és lehúzó hitrendszerek nélkül tudunk lélektől-lélekig, vagy ha kell, testtől-testig kapcsolódni úgy, hogy az mindig az egyénre épül. A másik dolog, hogy ezzel kapcsolatban, még évekkel ezelőtt ráakadtam egy elképesztően inspiráló rajzra, Rüdiger Dahlke Mandalák világa című könyvében. A 73. oldalon van az a jin-jang ábra, ahol Dahlke, mint koruk egyik nagy holisztikus pszichológusa, orvosa, gondolkodója, úgy ábrázolja a Föld jelenlegi jin-jang energetikáját, hogy bal oldalt egészen kis soványka, szinte csíkká silányult a fekete jin-rész, és az egész kört a fehér jang tölti ki. Ha az agyműködésre vetítjük ezt, akkor, ugye, a jobb agyfélteke, ami felel a testünk bal oldalán levő funkciókért, a jang-os oldal. A másik pedig a jin, ez van elsilányulva. A bal agyfélteke, testünk jobb oldala – a szem alatti területtől számít egyébként mindez – ez a jang, a férfi oldal. A bal agyféltekéhez, a janghoz tartozik a racionalitás, a számok, a struktúrák, a rendszerek, a lineáris gondolkodás, a szeparáció, stb. A jobb oldali jin-es agyféltekéhez tartozik, amit, ugye, ösztönösnek is neveznek, a kreativitás, az érzelmekért felelős agyi terület mindkét nemnél, a holisztikus gondolkodás, az egység-élmény, a művészetek, a transzcendenssel való kapcsolódás, az időtlenség, a befogadás, az elfogadás, stb. És bizony az emberiségnek, főképpen a nyugati vagy civilizált embereknek, világnak, társadalmaknak ez a jobb agyféltekei minősége az elmúlt időszakban teljesen elsatnyult. És az egyensúlynak a lényege tulajdonképpen nem más, mint az, hogy mindannyiunknak optimális lenne „jobb agyféltekésedni”. Vagyis, ez azt jelenti, hogy meg merjük élni a kapcsolódást, az egység-élményt, merjünk az érzelmeinkről beszélni, és azokat meg is merjük élni. Ettől kreatívabbak, valamint elfogadóbbak leszünk. Ebben a férfiak nagyon „le vannak maradva”, nem véletlen, hogy pont a szívinfarktus a vezető megbetegedés náluk. Minden nagymester írhat a zászlajára egy szót: Jézus a „szeretet” szót, a Dalai láma az „együttérzést”, én a „felszabadítás” zászlaját lengetem. Mint felszabadító, „Mágikus Somíta”. Én ezt tűztem ki a lobogómra, hogy ezt segítem, tehát egyrészt a felszabadítást, másrészt, hogy igen, merjünk kreatívabbak lenni, merjünk alkotni, merjünk létrehozni olyan dolgokat, amit még soha talán, merjünk játszani, merjünk belemenni az érzelmeinkbe, és merjünk kapcsolódni a körülöttünk levő csodához, amiről nagyon keveset tudunk. Ebben a túlzott jang-os világban, – ahol a pénz, a könyvelés, a számok a még nagyobb LED-es tévé, még klasszabb mobiltelefon – anyagba süppedtsége a jellemző, az Új Egyensúly egy, a világhoz, természethez, önmagunkhoz sokkal inkább kapcsolódó minőséget képvisel.

 

A könyvében utal Hellinger „dupla eltolódás” nevű megfigyelésére, miszerint két generáció múlva jön vissza egy-egy családi probléma (gyilkosság, öngyilkosság, eltitkolt, kitagadott gyerek, lázadás, gyerek nem tiszteli a szülőt). Hogyan tehetők le ezek a generációs traumák, hogy kiegyensúlyozott párkapcsolatot tudjunk építeni?

Epigenetikus vonalon a tudomány is bebizonyította mindezt, hogy ilyen intenzív az átörökítődés a nagyszülőkről az unokákra, és miközben az emberiség egy óriási korszakváltásban van, nemcsak a felébredés történik, hanem a lebontás is. Sőt, azt mondanám, a felébredés már elkezdődött. Nagyjából az emberek 80 százaléka még alszik, de akik már felébredtek egy ideje, ott elindult a lebontás. Tehát lebontani azokat a hozott mintákat, lejárt, lehúzó hitrendszereket, amelyek meghatározzák az életünket. A családállítás például nagyszerű módszer, de akár egy pszichoterápiás hosszú folyamat, vagy egy jó pszichológusnál való mély, belső munka is segíthet ezeket lebontani. Egyedül magadban is meg tudod csinálni, sőt ha van egy csodálatos társad vagy igazi barátod, akikkel mélyebb lelki dolgokban tudjátok ezt tisztázni és felszínre hozni, már az is hatalmas segítség. Megint csak a jobb agyféltekei minőségekre utalok, hiszen a bal agyfélteke a tudatos szint, a jéghegy csúcsa, az a picike felület. A jobb agyfélteke a tudattalan, mert a tudattalanban vannak az igazi mély programok. Akár még tudhatom is, hogy mi volt a nagyanyám sztorija, ez esetleg segíti a lebontást, hogy kognitív módon is végigelemzem, de nem biztos, hogy ettől oldódik. Az Öngyógyító könyvem, amit szintén egy szolgálat volt megírni, (meg azt az utat is végigjárni), az tulajdonképpen arról szól, hogy az embereknek adjak egy útmutatást arról, milyen elképesztően sok módszer van. Mert ha nem ismerjük a választásainkat, akkor egy sincs. Azóta is keresem az újabb és újabb módszereket, amelyek tisztítanak, oldanak, pucolnak, ami által napról napra egyre inkább a saját életemet élhetem. Totális tisztaság nincs, de funkcionális tisztaság van. Ez végtelenül egyszerűen „mérhető”: Sikeres a párkapcsolatom, jól megy a szeretteimmel a kapcsolódás, tehát tudok szeretetet kapni és adni, tudom ezt áramoltatni, működnek az emberi kapcsolataim, szeretem a munkám, normálisan meg tudok élni belőle, alapvetően jól érzem magam a bőrömben, egészséges vagyok és van életkedvem, van bennem vitalitás, kreativitás, ötlet, és nem pedig egy megkeseredett, félelmekkel teli, bezárkózott ember vagyok. Ha már eddig eljutunk, ezt nevezhetjük funkcionális tisztaságnak. Megfigyeltem, hogy nem kérdeznek az emberek, csak mennek el egymás mellett, olyan, mintha nem lennének igazán kíváncsiak a másikra, nem érzem bennük az igazi nyitottságot. Ez is jobb agyféltekei minőség: nyitott vagyok a másikra, nyitott vagyok a világra, mert akkor tudok kapcsolódni. A lelkük mélyén az emberek vágynak kapcsolódni.

 

A kapcsolat életútját végigkövetve, már a kezdet kezdetén felborult ez az egyensúly, ahogy azt az aktivitás, passzivitás kapcsán írja: „mára a nők kezdeményeznek, a férfiak passzívak”. Hogyan látja a férfiak visszatalálását ehhez a vadászösztönhöz?

Azt nem tudom, hogy a vadászösztönhöz vissza kell-e találni, hiszen a „vadászó” férfiből „futballnéző” férfi lett. Egyrészt, most a szó konkrét értelmét veszem, vadászni egy csomó helyen nem is lehet. Tehát már nem vadásznak a férfiak. Ha ezt párhuzamosan nézem – tehát a fizikai szintnek a jelenségei más területen is ott vannak – akkor érzelmi szinten sem megy már annyira a vadászás. A nők a rengeteg bántás, molesztálás, alárendelődés miatt tele vannak fájdalommal, haraggal. Az USA-ban már 15–20 évvel ezelőtt eljutottak oda, hogyha udvarolva beszólt egy férfi egy nőnek, az a nő feljelentheti molesztálásért. Nyilván ez egy véglet, ami ki is „heréli” a férfiakat, tehát amikor ez a fajta jelenség kezd eluralkodni, és ez egyre jobban gyűrűzik be, a férfiak már nem mernek „vadászni”, és nem merik a vadászatot kinyilvánítani, akár nagyon primitív szinten sem, amikor a munkások beszólnak, hogy „óóó, jó a fara muci”, vagy akár más szellemi-, intellektuális-, esetleg érzelmi szinteken sem. Megértem a férfiakat, és közben megértem a nőket is, akik folyamatosan arról panaszkodnak, hogy „hol vannak a tökös, bevállalós, vagány, odalépő férfiak”. Mind a két félnek van egyfajta nehézsége ebben. Ez régen másképp volt nehéz. A nő a férfi tulajdona volt. Tehát tulajdonképpen az apa volt a gyámja egy lánynak, amit utána megegyezés alapján átadott a vejének. A régi paraszti sorban a gazda jogot formálhatott a cselédre, meg a cseléd összes lányára. Igen ám, de az embernek nemcsak fizikai teste van, hanem kisugárzása, aurája is. Az érzelmeinknek is van teste, ezt hívják „érzelmi test”-nek. Az összes gondolatunknak is van egy teste, ezt hívják „gondolati test”-nek. Mindkettő hét évig aktív. Az összes érzelmem, gondolatom ezekben a testekben megmarad, de az elmúlt hét év gondolatai intenzíven hatnak is ránk, ezért nagy felelősség, hogy miket gondolunk, miket engedünk meg magunknak. A nők érzelmi testében van egy óriási kollektív „fájdalomtest”. Ennek kapcsán viszont a férfiaknak van egy hatalmas kollektív „bűntudattestük”, mert a lelket nem lehet becsapni. Ha te egy embernek rosszat, fájdalmat okozol, megerőszakolod, nem tartod magaddal egyenjogúnak, kihasználod, megbecsteleníted, akkor igenis a lelked azt elraktározza, és abból csinál egy hatalmas „bűntudattestet”. Majdnem azt kell, hogy mondjam, most jött az a fordulópont, hogy a férfi a gyengébbik, a kiszolgáltatottabbik nem, nehéz férfinek lenni. A két vezető megbetegedés náluk a szívinfarktus és a prosztatarák. A test-lélek egymástól elválaszthatatlan, tehát a szívinfarktusból adódik: szeretem-e magam eléggé, szeretnek-e engem eléggé, tudok-e elég szeretetet adni, áramlik-e a szeretet az életemben? A másik a prosztatarák, ami arról szól, hogy elég jónak érzi-e magát a férfi a nő számára. „Elég jó pasi vagyok-e?” – teheti fel magának a kérdést. Tele vannak a férfiak szorongással, megfelelni akarással, és ez persze hogy lecsapódik a prosztatarákban… is.

Újra kell identifikálni magát a férfinek és a nőnek. Ha azoknál a régi sztereotípiáknál és sémáknál maradunk, amiknél a kék szobában élő fiúk, és a rózsaszín ruhás kislányok világában voltunk, az nagyon mélyen presszionálni fogja az embereket. A férfiak úgy tudják segíteni a saját maguk megerősítését emberként, hogy az érzelmeikről nyíltan mernek beszélni, fel merik vállalni akkor is, ha bárki bármit gondol. Ehhez nagyon erősnek kell lenni, meg kell erősíteni az önmagunkba vetett bizalmat, hitet. A nő egyszerre akar autonóm lenni – „megélek én a saját pénzemből, a saját keresetemből, nekem egy férfi ne mondja meg, hogy az én szabadságom, vagy az én igényeim hol, mettől-meddig tartanak, nem vagyok a birtoka, nem vagyok a tulajdona” –, de egyszerre várja el a régi kor férfiját, aki lovag, kezdeményező, irányító, dominál, ám közben majd ott domináljon, ahol megmondják neki, hogy mettől meddig dominálhat. Ez így nem megy. Ki kell szállni a játszmákból és az elvárásokból, és az egymás nyitott, tiszta felfedezésében lehet fürdőzni, ez az Új Egyensúly. Ez a jövő. A „hagyni egymást élni”, hagyni egymást olyannak lenni, amilyenek vagyunk.

  12 kép

Forrás: wikipedia

Pár évvel ezelőtt készített egy tesztet a Nők Lapja Caféval, amelynek az volt az egyik eredménye, hogy a nők a másoknak való megfelelésből (szuperegó) elmentek az ego irányába: „Most én jövök, én vagyok a fontos, magammal foglalkozom”. Számtalan önismereti csoport szervezése után mit lát, mi kell ahhoz, hogy erősödjön a nőkben a freudi rendszerből kimaradó szív és intuíció, a másik szempontjainak megértése?

Az intuíció is a jobb agyféltekéhez köthető, ott van az azért felelős agyi terület. A nőknél, amit most globálisan látok „kipucolni valót”, az nem is a nagyszülői, – persze a nagyszülői is –, de simán az anyai mártír minta. Tehát, a nők most tanulják, hogy merjék élni a saját életüket, és merjenek önmaguk lenni. Ez nagyon izgalmas tanulási folyamat, hiszen nincs rá minta. A nagyanyámnak volt mintája, a dédnagyanyám, annak az üknagyanyám, és ezek a minták mind ugyanazok voltak. A patriarchális alá-fölé rendelésre épültek, ahol dekára meg volt mondva, hogy mi a nőknek a feladata, huszonéves korodban már „Lajosné” vagy, gyerekeket szülsz, főzöl, mosol, takarítasz. A régi nő, a szűz és a szajha kettősségében élt, egy széthasítottságban. Freud a múlt század közepén mondta, a kora férfijainak legnagyobb tragédiája: hogy a nő szétesik két alapminőségre, vagy a tisztességes feleség, a gyermekeim édesanyja, a társam, de nem ő a szexi, nem őt kívánom igazán. A „rossz” lány a vonzó, a szexuális. Tehát, a mai nők ki kell, hogy lépjenek a szűz és a szajha kettősségéből, és egy teljesen új női idea felé kell elmennünk úgy, hogy ennek már nem pusztán szemlélői, hanem létrehozói is vagyunk, azáltal, hogy napról napra merjük a saját igényeiket és vágyainkat felismerni és megélni. Szoktam javasolni a nőknek, hogy nézzék meg kívülről az életüket, és tegyék fel maguknak a kérdést: Tényleg ezt akarja a lelkem? Tényleg erre vágyom? Egyre inkább látom, hogy a mai nők fejtik le a mártír anya mintáit. Bármi, amit a nő csinál, az hat a férfira is, bármi, amit a férfi csinál, az hat a nőre is. Ez az Új Egyensúly szlogenje is: „Egy hajóban, egy, ha jóban.” Tehát, együtt, amennyire jin, annyira jang. A válaszom az, hogy igen, a szuperegós (vagyis kívülről, felülről megmondó) kor után meg kell élni az egót is, és igen, a cél, hogy eljussunk az önszereteten át a szeretetig, a másik megértéséig, elfogadásáig. De ehhez magunkat kell előbb elfogadni.

 

Már-már közhely, hogy az első gyerek születése az egyik legnagyobb kihívás egy párnak. Nehezen találják meg a férfiak az apaszerepet, a nők pedig nehezen találnak vissza a feleség szerepéhez. Sokan ebben a szakaszban elhagyják magukat. Milyen gyakorlati lépések segíthetik ezt az újra egymásra találást?

Ez régen is megvolt, csak a ma igényesebb nője erre sokkal nagyobb hangsúlyt fektet. Amikor a fiunk két és fél évesen bölcsődébe került, onnan meg háromévesen ment óvodába, először megdöbbentem, amikor néztem a velem egykorú anyukákat, és ez az iskolában tovább erősödött. Megdöbbentő volt látni, hogy mennyi elanyásodott, magát elhagyó, a szexualitását elengedő anyatárs van körülöttem. Nyilván ez azt jelenti, ha egy nő elengedi azt, hogy ő vonzó legyen, tehát nem ad magára, valójában magasról tesz a párjára. (Vagy extra fáradt és kizsigerelt…) Nem érdekli, nem akar már neki tetszeni.

Tudják azt a párok, hogy nagyon fontos az „énidő”, de az is rendkívül fontos, hogy legyen a pároddal is olyan minőségi időtöltésed – amit ma már szeretetnyelvnek is neveznek – kiszakadnak a párok a szülői létből, és együtt lehetnek. Ezt meg kell szervezni – ha van nagymama, ha nincs, ha van testvér, ha nincs, meg kell valami úton-módon szervezni a kiszakadást a szülői létből. Mert ha ez nem valósul meg, és erre nincs szándék sem, akkor olyan szinten fog ellaposodni a párkapcsolat, hogy a sivatag ahhoz képest Disneyland lesz.

 

Az Apa Akadémiával készített interjúnk alapján a munkájukat sikeresen végző nőket is zavarja, hogyha, mondjuk, az apa marad otthon a beteg gyerekkel. Ők ilyen helyzetben kellemetlenül érzik magukat, bűntudatuk van. Nem az hozza el ezek szerint az új egyensúlyt, hogy egy érzelmi intelligenciával rendelkező, feladatokat megosztó férfi legyen mellettük?

Pontosan erről van szó! Akik gender-tudatosan gondolkodnak, azok pontosan így gondolják. Nyilván a nőnek az a nehéz ebben, hogy soha ilyen nem volt, a nő menjen el adott helyzetben dolgozni, és a férfi maradjon otthon, mondjuk, a beteg gyerekkel. Ezt a nő nem csoda, hogy bűntudattal teszi, hiszen ebben úttörő. Minden úttörő tevékenység szorongással jár. Le kell bontani a régi, elavult hitrendszereket. Egyszerre van egy előre menő irány, és egyszerre van hátul egy takarítás, hogy elbontsam és kipucoljam azokat a hitrendszereket, amiben „márpedig, ha beteg a gyerek, az anya maradjon otthon”. Miből áll egy gyerek? Petesejt, spermium, lélek. Bármelyik kimarad, akkor nincs gyerek. Nem fontosabb az anya, mint az apa. Csak hajlamosak vagyunk kizárólag az első kilenc hónapos megszületést nézni. Bolondság kirekeszteni a férfiakat ebből a közös teremtésből és csodából. Statisztikai tény, hogy a válások 64 százalékát a nők kezdeményezik. Két dologra hivatkoznak: „Nem fejlődik velem a férjem érzelmileg, nem fejlődik velem szellemileg. Érzelmileg nem társam, szellemileg nem inspirál.”

Úgyhogy nem kicsi ennek az új generációnak a feladata átírni a régi lehúzó berögződéseket és ezeket kisöpörni magunkból. Merni úttörőként létrehozni egy emberibb világot, ahol nem szerepekbe nyomulunk bele, hanem lélektől lélekig merünk őszintén kapcsolódni egymáshoz és saját magunkhoz legfőképpen.

 

Felvet egy meglehetősen szokatlan szempontot (Bert Hellingerre hivatkozva), miszerint a kapcsolatból azok lépnek ki, akik kevesebbet adnak, és emiatt rosszul érzik magukat. Ez nem menekülés, a fejlődés útjának a lezárása?

Akár nézhetjük ennek is, de valójában, ha belegondolunk, mindenki annyit ad, amennyire képes. Nagyon mélyről fakad, hogy mennyit tudunk adni és mennyit tudunk kapni. Sokkal nagyobb tartomány van a jéghegy víz alatti területén, tehát a tudattalanban, ami meghatározza, hogy mennyit adunk vagy kapunk, de azt azért elfogadhatjuk, hogy annyit adunk, amennyire képesek vagyunk. Aki „túl ad”, minden egyes túladással valamit kompenzál. Egy kapcsolatban is, mikor olyan sokat kapsz a másiktól, hogy már nem tudod viszonozni, nem vagy képes, nincs annyi időd, energiád vagy pénzed, ráfordítandó figyelmed, akkor elkezd nyomni és terhelni az, hogy túl sokat kapsz, amitől te kevesebbnek érzed magad. Ez felbontja a kapcsolatot. Bert Hellinger mondja, és ezt nevezi a kiegyenlítődés törvényének, hogy egy kapcsolat akkor működik, ha valaki jót kap, és a másiknak még több jót ad vissza, és akkor így emeljük egymást és adhatjuk egymásnak mindig az egyre több jót. Nyilván ehhez érdemes ismerni a másik szeretetnyelvét. Viszont, ha rosszat kapsz, akkor adj vissza kevesebbet, mert csak így tud lebomlani az egész. Ha nem adsz vissza a fájdalomból, akkor a másik az adósod marad, és kilép. Mondok egy konkrét példát, hogy teljesen világos legyen. Egy olyan régi barátomról beszélek, aki még a régi underground korszakban nagy sztár volt, zenész, a rendszerváltás előttről beszélünk, nem volt még telefon, távirat-kultusz volt. Állandóan turnékra járt. Volt egy felesége négy gyerekkel. A feleség egy tipikus „tűrök-viselek” típus volt, később mondtam is neki, hogy „az egész város tudja, hogy a férjed orrba-szájba csal évtizedek óta, ezt hogy bírod?” Azt mondta, hogy figyelj, ugyanezt csinálta a nagyapám a nagyanyámmal, az apám az anyámmal. Ő ezt elfogadta, hogy ez az asszonyi sors. Soha nem adott vissza semmit, bár azt elmondta, rosszulesett neki az, ahogy rendszeresen eljátszotta a férje, hogy elment egy koncertturnéra, és megbeszélték, hogy szombat hajnalban véget ér, de még lehet, ott alszanak, vasárnap már jön haza. Ehhez képest szerdán jött, és nem küldött táviratot sem. Rendszeresen várta a kedvenc levesével, és rosszulesett neki, hogy soha nem tisztelte meg, hogy jelzi neki, hogy ne várja. El is fásult, de sosem adta vissza a fájdalmat. Harminc év után a férfi lépett ki a házasságból, mert már nem bírta ezt a sok adósságot. Ha ez a nő bölcs lett volna, és meg akarja tartani a férjét, amikor a legeslegelső alkalommal azt mondja a férfi, hogy „vasárnap jövök haza a turnéról”, és szerdán érkezik, akkor vissza kellett volna adni a fájdalomból, de nem egyszerűen hisztivel, mert az kevés. Megmondani neki, hogy „vártalak, nem küldtél táviratot, most a nappaliban fogsz aludni, a hűtőben a kaja pedig a gyereké”.

 

Mi az, amitől változni fog a házasságok tendenciája?

Két pillére van, mint a mérlegnek a két nyelve. Az egyik, maga az elköteleződés felvállalása, ettől lesz házasság. A másik az autonómia. Az autonómia hiányzott a kapcsolatokból. Tiszteletben tartani azt, hogy mindenki autonóm ember, maga született, maga fog meghalni, teret és időt, valamint lehetőséget kell adnunk a másiknak, hogy legyen önmaga. Azt szoktam mondani főleg a fiatalabbaknak, hogy beszéljétek meg a ti ritmusotokban közösen, tényleg közös megegyezéssel, mit tartotok optimálisnak: kéthetente, háromhetente, havonta jelöljetek ki napokat, amikor nem alszik otthon a férfi, mert a barátaival van, és nem alszik otthon a nő, mert a barátnőivel van. Egyrészt, nagyon fontos ez, a nő legyen csak a nőtársaival együtt, mert akkor a saját női identitásában erősödik. A férfi legyen csak a férfitársaival, barátaival együtt, mert igenis a férfi identitást erősíti a saját férfiközösséggel való együttlét. Legyenek külön baráti esték, mert nagyon unalmas állandóan ugyanazokba a körökbe visszamenni, amikor nem viszünk friss energiát a kapcsolatokba. Friss energiát honnan lehet vinni? Onnan, hogy élmények érnek. Hagyjunk levegőt egymásnak. Hagyjuk élni a másikat. Tehát a nőknek és a férfiaknak is meg kell tanulniuk azt, hogy ne erre a primitív, szánalmas birtokviszonyra építsenek. Mert mit birtokolhat belőlem a másik? A testemet? Az én testemet aztán biztos, hogy nem. Az időmet? Az időbeosztásomat, az érzelmeimet, a gondolataimat? Bert Hellinger azt mondja, hogy „házasság nélkül a párkapcsolat egy ponton túl egymás sértegetése. Arról szól a dolog, hogy jó vagy, jó vagy most, de nem raknék pontot a mondat végére, mert lehet, hogy jön egy jobb”. Én úgy pontosítanám, hogy házasság vagy szertartás nélkül a párkapcsolat egy ponton túl egymás sértegetése. Nincs igazi elköteleződés.

Címlapfotó forrása: wikipedia

Neked is kérdésed van gyermekeddel, diákoddal, társaiddal kapcsolatosan?

Keress minket bizalommal!

Tovább a szakértőkhöz!