Hogyan magyaráznád el egy ötévesnek, hogy mi a halál? Interjú Vámos Miklóssal.

A „Hogyan magyaráznád el egy ötévesnek?” egy cikksorozat. Ismert embereket kérdezünk arról, hogyan válaszolnának egy ötévesnek az élettel kapcsolatos látszólag egyszerű kérdésekre, néha pedig egészen váratlan gyermeki felvetésekre. Interjúalanyunk ezúttal Vámos Miklós író, forgatókönyvíró, dramaturg, műsorvezető volt. Véleménye különösen izgalmas volt számunkra, hiszen számos könyvet jegyez apákról, családokról, generációkon átívelő történetekről.

2018.02.28 Domszky László

A családi közös mesélések általában a nőkhöz köthetők. Hogyan látja a családi kommunikációban a férfiak szerepét, például akkor, ha esti mesélésről van szó?

A mai élet mégiscsak valahogy úgy van, hogy a férfiak azok olyanok, mint az árvízi hősök, elmennek, dolgoznak, a férfi feladata a család anyagi bázisát létrehozni. Noha ma már a nőknek is dolgozniuk kell, emellett a nő feladata az otthoni „tűz” ápolása. Ez a férfisoviniszta nézet. Mert én rengeteg nőt ismerek, aki egymaga áll a tutajon, ráadásul a férfiak igen hamar elhagyják a nőket. Ezért aztán ez a régen bevált rendszer, mikor a férfi keresi a pénzt, a nő meg mesél a gyermekeknek, teljesen fellazult, hiszen én magam is elvált vagyok, és amikor nálam vannak a gyerekek, én mesélek nekik. Természetesen mindig meséltem nekik, nekem ez szakmai feladatom. Sőt egy könyvet is írtam erről, hogy egy atya mesél a gyerekeinek. Nagyon hiszek abban, hogy a gyerekekkel való kommunikációtól erőteljesebben épül az ember. Sokat lehet tőlük tanulni, és remekül el lehet őket rontani.

Az oldalunkon a függőségek prevenciójával is foglalkozunk. Az addikcióknak van egy aspektusa, hogy egy probléma generációról generációra öröklődik (transzgenerációs trauma). A családi életek krónikásaként hogyan látja egyes családi traumák generációkon keresztül való vándorlását, megoldódását? 

Bonyolult probléma ez, mert még a tudományos nézetek is megoszlanak, a tekintetben, hogy hány százalék befolyással van az életünkre a génállományunk, hány százalékban a mikrokörnyezetünk, és hány százalékban a pedagógia. Nagyon sok szélsőséges eseteket látok. Az egészen biztos, hogy a ma élő emberek jelentős része a háborúban testileg és/vagy lelkileg szenvedő embereknek a leszármazottja. Kezdjük ott, hogy még javában él a Holokauszt második nemzedéke, tehát a Holokausztot túlélők gyerekei. Ezeknek az embereknek rengeteg lélektani sajátosságuk van. Na, most ilyen alapon minden problémát átadunk az utódainknak. A másik ilyen veszélyes csoport, az alkoholisták. Érdekes módon, a Holokauszt túlélők gyermekei és az alkoholisták gyerekei nagyon hasonló szindrómákat produkálnak. A legjellegzetesebb az, hogy nem tudnak különbséget tenni a saját érzelmeik és más emberek érzelmei között. Tehát, ha párkapcsolatban vannak, akkor nem tudják különválogatni, hogy most én szeretem ezt az embert, vagy az az ember szeret engem. Mi az, amit én érzek? Mi az, amit más érez? Valamilyen empatikus módon ez ott összekeveredik. Ezen kívül nem tudják a különböző érzelmeket jól különválasztani. Például barátság-szerelem, szerelem-szeretet, szeretet-barátság. Mert ezek azért különböző dolgok, de számukra összefolynak. Ebben a vizsgált népességben őrült gyakori az, hogy valaki a barátjába beleszerelmesedik vagy a szerelméből kiszerelmesedik, és akkor barátként azt mégis valahogy megtartja. Ez egy emblematikus jelenség, amit saját szememmel is sokszor megfigyelek. A darwinizmus azt tanítja, hogy miközben továbbadjuk a problémáinkat, tovább djuk a tapasztaltunkat, a tudásunkat, az érzelmi és értelmi intelligenciahányadosunkat.

Vajon mi adhat újra erőt azoknak a fiataloknak, akik a szüleiket hibáztatják életük alakulásáért, hogy hozzájuk mégis szeretettel tudjanak fordulni?

Azt gondolom, hogy ha valakinek szörnyű gyerekkora volt, azért harmincéves korára le kell tudni dolgozni a traumát. Ha egyedül nem megy, akkor segítséget kell kérni. A pszichológustól a családállításig a jógától bármely spiritiszta segítség hasznos lehet. Aki nem foglalkozik a traumájának kezelésével, azzal történhet az, hogy harmincéves kora után is azt hiszi, a szülei tehetnek mindenről. Azt tanítják a lélektan szakemberei, hogy minden anya annyira szereti gyermekét, amennyire tudja. Ha az nem elég, akkor sem lehet reklamálni: „ennyit tudott kihozni magából”. Fölösleges az önmarcangolás a szülők részéről is, hogy „de én nem szeretem eléggé a gyereket, nem tettem meg érte mindent”. Amit megtudtam, azt megtettem, amit meg nem tudtam megtenni, azért kár siránkozni. A legfontosabb szó: a megbocsátás. Tehát harminc fölött meg kell bocsátanunk a szüleinknek, annál is inkább, mert harmincon túl elkezdünk rájuk hasonlítani. Ugye, az első szörnyű eset egy férfi életében, amikor belenéz a tükörbe, és az apja néz vissza rá. Rendszerint az apánkat nem becsültük olyan nagyon nagyra, így rémületes érzés, amikor ő néz vissza a tükörből. De még rémületesebb, mikor tíz év múlva anyánk néz vissza ránk, ami egy férfi esetében nem olyan öröm, egy nő esetében meg az apja nem az. Nincs menekvés, tényleg csak egyet lehet csinálni, megbocsátani, elsősorban magunknak, hiszen sok mindent nem tettünk meg szüleinkért, és ők is sok mindent nem tettek meg értünk.

Hogyan dolgozza fel a könyveiben a gyerekek kommunikációját? Megfigyelései szerint, hogyan kommunikálnak a gyerekek?

Egy regényre készültem, aminek az volt az alapötlete, hogy abban csak tárgybeszéd lehet, de nem dialógus, mert a dialógus azt jelenti, hogy ketten beszélnek, trialógust akartam írni. Tehát egy apa és két fia beszélgetnek. Az, hogy egy felnőtt és egy gyerek hogyan kommunikál, könnyű megkülönböztetni, de ha két gyerek van, akkor már nehézségbe ütközünk. Kitaláltam, hogy stílusbeli trükkökkel különböztetem meg a gyerekeket, így az egyik gyerek nagyon másképpen tudott beszélni, mint a másik. Történetesen egy repetitíven beszélő gyerek volt az egyik. Tehát, „Elhoztad a játékot a másik szobából? El?” – és akkor lehetett tudni, hogy ez az egyik. A háttérben tönkremegy a házasság, mert az apa alkoholista, de ezt nem árulom el. Apró jelek utalnak rá, de a végén azért kiderül. Na, és én emiatt írtam ezt a könyvet, mert érdekelt, hogy ez lehetséges-e. Megjegyzem, hogy nem lett olyan sikeres, mint reméltem, az emberek nem szeretnek annyira hangjátékot olvasni.

Térjünk rá a „Hogyan magyaráznád el egy ötévesnek” feladványainkra! Az esküvőn meghallja egy kisgyerek, hogy addig lesz együtt a házaspár, amíg a halál el nem választja őket. Megkérdezi öntől, hogy utána miért nem? Mit válaszolna?

Azt tudom mondani, ahogy én csináltam egykoron. Három gyereknek kellett a halálról magyarázatokat tartani. Mindig úgy csináltam, hogy vettem egy konkrét személyt. Művészt, írót, és elmeséltem, milyen volt az élete, majd, hogy mi a helyzet utána. Abban nem foglalok állást, hogy van-e túlvilág, mert nem tudok. Mindig azt magyaráztam a gyerekeimnek, lehet, hogy van túlvilág, de ez olyan, mint az autóbiztosításban a bónusz. Tehát próbáljunk úgy élni, hogy ebben az életben kell mindent megvalósítani. Világosan emlékszem, a fiaimnak azt magyaráztam, hogy igazából van örök élet. Példaként a dédnagymamájukat hoztam fel. Eltemettük, majd mondtam nekik: „Láttátok, egy fa dobozban leeresztették a földbe. Akkor az történik, hogy kezd a deszka elkorhadni, mert kicsi élőlények azt megeszik. A deszka tovább él a kis élőlényekben. Aztán a nagymamát is megeszik kicsi élőlények, de azok a megevett nagymamát átadják az ott növő fűnek, fának, növénynek, és új élet születik. Jönnek a madarak és más állatok, akik a fűt, fát, növényt megeszik. Tehát ez azt jelenti, hogy tulajdonképpen, aki meghalt, az tovább él. Nem feltétlenül egy másik személy lesz, de hát nem csak személyek vannak a világon. Ezt olyan jól eltudták képzelni, ezt én is el tudom képzelni, és én is mindig ezzel vigasztaltam magamat. „Az embereknek nem gyógymódra van szükségük, hanem irgalomra” – hogy Pilinszky Jánost idézzem.

Hogyan magyarázná el egy ötévesnek, hogy mi az a gerilla (Vámos Miklós korábban a Gerilla nevű zenekar énekese, gitárosa volt)?

Ugye, a gerilla, az a partizán. Elmondanám neki, hogy amikor jön a háború, jönnek területet foglalni a katonák, akkor az ellenség által elfoglalt területen vannak kis szabad csapatok, és ők a gerillák.

Meglát egy Vámos Miklós könyvet egy ötéves gyerek. Megkérdezi, hogy ebből hová tűntek a képek? Kiradírozta valaki? Mit mondana?

Meglátásom szerint, annál értelmesebbek a gyerekek, mint hogy ezt a kérdést feltegyék. Nagyon sok mesekönyv van, amiben nincsenek képek, ez nem életszerű, hogy őket ez érdekelné. Egyébként, a vizuális kultúra rabjai. Már látok ötévest, aki a telefont nyomkodja, de ők biztosan nem nyitják ki a könyveket.

Neked is kérdésed van gyermekeddel, diákoddal, társaiddal kapcsolatosan?

Keress minket bizalommal!

Tovább a szakértőkhöz!