A sport az élet esszenciája. Interjú Gundel Takács Gáborral.

A „Hogyan magyaráznád el egy ötévesnek?” egy cikksorozat. Ismert embereket kérdezünk arról, hogyan válaszolnának egy ötévesnek az élettel kapcsolatos látszólag egyszerű kérdésekre, néha pedig egészen váratlan gyermeki felvetésekre. A többek közt Príma- és Táncsis Mihály-díjas riporter-műsorvezető, Gundel Takács Gábor kétségkívül egy olyan interjúalany ebben a sorozatunkban, akinek az életében számos olyan momentum van, amelyet a függőségek kapcsán, mint fontos, megtartó erő tartanak számon: például a vallás, a sport, a stabil család, vagy éppen a családi hagyományok.

2018.04.24 Domszky László

Számos interjúját kezdi azzal, hogy az igazi kíváncsiság tud valódi kérdéseket szülni. Ennyire hiányterméknek érzi az őszinte beszélgetést? Mit tehet egy szülő ön szerint, hogy jó kommunikációs mintákat sajátítsanak el a gyerekek?

Nem tudom, hogy hiánytermék-e az őszinte beszélgetés. Természetesen itt most nemcsak a televíziózásra vagy a médiára gondolok, hanem az egymás között elhangzó beszélgetésekre is. Az a tapasztalatom, hogy lehet nagyon jókat beszélgetni emberekkel. Én magam is beszélgetős típus vagyok, velem viszonylag könnyű szóba elegyedni, úton-útfélen. Egyszer, amikor Erdélyben jártam, a családdal nyaraltunk, és bandukoltam egy kis faluban, mert elküldtek tejfölért a boltba. Este volt, már megfejték a teheneket. Egy idős bácsi, aki támasztotta a kerítést, azt mondta nekem: „Gundel úr, jöjjön ide, beszélgessünk egy kicsit, itt szoktunk beszélgetni.” Odamentem, és beszélgettünk egy negyedórát, nagyon jó volt. Szóval nem tudom, hogy hiány-e, de mindenképpen fontos, hogy legyenek beszélgetések.

Azt gondolom, hogy egy szülő úgy tudja elérni a gyerekénél a kommunikációt, ha egyszerűen hozzászoktatja. A gyereknevelésnek az a legfontosabb eszköze, hogy sokat kell egy gyerekkel beszélgetni. Mert részben akkor fog kialakulni a jó kommunikáció, illetve akkor fog az ember megtudni bizonyos dolgokat a gyerekéről. Másrészt kialakul egy nagyon erős bizalmi viszony gyerek és szülő között, és a gyerek – hogyha megvan ez a bizalom, akkor fogja elmondani a szüleinek a dolgait, hogy mi történt vele, akkor fog segítséget vagy vigaszt kérni.

Nyilván, ahogy a gyerek idősebb lesz, változik a viszony, mert az alá-fölé rendeltség egyre inkább mellérendeltségi viszony lesz. Az én gyerekeim 20-, 22- és 24 évesek. Nyilván szülőként még egy picit terelgetem őket, közben pedig ők már a saját lábukra akarnak állni, így nekem is az a dolgom, hogy segítsem ebben őket. Ezek már másfajta beszélgetések, még van benne egy picit apa-gyermek viszony, bár már inkább a többet- és a kevesebbet élt ember viszonya ez. Felnőttként beszélgetünk egymással.

Szóval szerintem kell és jó, és nem szabad szégyenlősnek lenni. Az, hogy miért kezdődik sokszor ilyen kíváncsisággal egy interjúm, részben azért lehet, mert gyakran kérdeznek ezzel kapcsolatosan, hogy mi a titkom. Az van, hogy nincsenek titkok. Egyszerűen csak él bennem egyfajta kíváncsiság. De az nem hiszem, hogy csuőán az újságírói munkám miatt alakult így. Az ars poeticám, hogy aki kíváncsi, az nem öregszik meg. Ez nem az okvetetlenkedő indiszkrét kíváncsiság, hanem a világra való nyitottság. Akiben ez megvan, az nem öregszik meg egyhamar.

Rendszeresen publikál a Szemlélek című vallási témákkal foglalkozó oldalon, emiatt biztosan van rálátása arra, hogy a fiatalok életében milyen szerepe lehet a vallásnak, spiritualitásnak? Hogyan evezett a sport, kvízjátékok után ilyen távoli vizekre? Illetve hogyan magyarázná el egy ötévesnek, hogy ki is az az Isten?

Szerintem a sport egyáltalán nincs messze ettől a témától. A spiritualitás, a lelkiség, a hit, áthatja a teljes életünket, annak minden szegmensét, így a sportot is. Sőt, a sport azért érdekes, mert ez az életnek az esszenciája, tehát rövid idő alatt történnek meg ugyanazok a bánatok, örömök, döntések, viszonyok, stb., amelyek az életben esetleg lassabban, vagy „hígabb” állapotban. A sportban esszenciálisabban történik mindez. Nekem ez mindig fontos volt, aztán így felnőtt fejjel találtam meg magam útját, részben keresztény emberként, protestánssá, tehát reformátussá váltam, igazából a saját meggyőződésemből, mert a család alapvetően a születésemnél fogva római katolikus, nálam ez meggyőződés kérdése, és mindig is fontos volt. A Szemlélek blog nem elsősorban keresztény blog.  Nagyon sok vallási témával foglalkozik, de nem ez az elsődleges benne, hanem az élet morális, közéleti, emberi kérdéseivel foglalkozik. Történeteket mutat be, és a mód, ahogy ez a blog dolgozott, nekem nagyon szimpatikus volt. Úgy kerültem oda, hogy a főszerkesztő, Gégényi István fölhívott egy interjú miatt. Nagyon jót beszélgettünk, amiből lett egy jó interjú, amit átvettek más médiumok is, és aztán valahogy felvetődött, hogy ha már úgyis akkor váltam szabadúszóvá, engem esetleg ez érdekelne. Elkezdtem írogatni, és nagyon szeretem, mert egy olyan kifejezési forma, ami a munkásságomnak más szegmenseiben nincs meg. Valami olyan módon tudok elmondani számomra fontos dolgokat, amit máshogy nem.

Az Áll az alkuban vagy bármelyik másik tévéműsorban, sportközvetítésben nem feltétlenül van lehetőség ilyesmire. Nem gondolom, hogy ez egy olyan különleges dolog lenne. Aztán az, hogy ki hogyan hívja a maga Istenét, ki milyen nevet ad neki, milyen vallásban találja meg a maga formáját, vagy valláson kívül találja meg magát, az igazából mindegy. Az igazán fontos dolgok mindenképpen ugyanazok: szeretet, tisztesség, becsület, önmagunk keresése, ezek vallástól függetlenek, és számomra ezek az igazán fontos értékek, amelyek az élet minden területén ott vannak. Valahogy így is próbálnám elmagyarázni egy ötévesnek Isten fogalmát.

Már-már közhely, hogy a sport önbizalmat ad, a rendszeresen sportolók kevesebbet dohányoznak, alkoholizálnak és még sorolhatánk. Mégis sok fiatal a képernyő előtt ülve például nem az Olimpiát, hanem az e-sportot választja. Már olyan kezdeményezések is elindultak, hogy ezek is részévé váljanak az Olimpiának. Mit gondol ezekről a trendekről? Az Olimpia eredeti eszméjéből mire érdemes odafigyelni például egy szülőnek, ha azon gondolkodik, hogyan nevelje a gyermekét?

Nekem mind a három gyerekem egészen kiskorától kezdve sportolt, de soha nem mondtuk a feleségemmel azt, hogy sportolókat akarunk nevelni belőlük. Én is sportoltam, belőlem sem lett élsportoló. Pontosan tudom, hogy a sport mennyi mindent ad az embernek, amit visznek majd magukkal az életben. A mai napig is úgy létezem egy közösségben, ahogy azt annak idején megtanultam a kézilabdacsapatban. A csapat, az együttműködés, egymás segítése, szóval számtalan olyan érték, amit az ember a sportban tanul meg, és ezt egész életében használni fogja, ez nagyon fontos. Hogy aztán valakiből lesz-e élsportoló vagy nem, az egy másik kérdés. Nálunk a három gyerekből még mind a három sportol, de kettőnél nem ez az elsődleges. Bár a nagyfiamnál egyértelműen nem ez az elsődleges, a lányom NB 1-B-ben kosarazik, ami azért nem rossz szint, de közben keresi a maga útját. A kicsi viszont egyértelműen a sportban találta meg számításait, most már NB 1-es professzionális focista.

Az e-sportról azt gondolom, hogy nyilván nem jó, ha valaki túl sokat ül a képernyő előtt, mert alapvetően az életben igaz mindenre a mértéktartás. Hogy ha valaki nap mint nap 10-12 órákat ül valami előtt, az nem biztos, hogy jó. Azért vagyok óvatos, mert a világ nagy sakkozói vagy hegedűművészei, stb, bizony napi 8-10 órát foglalkoznak azzal a professzionalizmussal, amiből aztán kiemelkedő érték lesz. Tehát még azt sem merném mondani, hogy egyértelműen rossz 10-12 órát ott ülni, és nem akarom elvitatni egy olyan gyerektől az e-sportot, aki viszont abban tehetséges, aki lehet, hogy rossz fizikai adottságokkal rendelkezik, és ezért nem lett belőle sportoló, de, mondju,k jó agya van a sporthoz. Ezért az e-sport játékban ügyesen játszik egy kosárlabda vagy labdarúgójátékban, esetleg valami mással. Nyilván az is egy fajta tehetség, szóval az igazságot óvatosan kell patikamérlegre tenni. Nem jó 10-12 órát ezzel foglalkozni, de nyilván vannak olyanok, akik nagyon magas szinten csinálják, és ezt nem lehet tőlük elvitatni.

A kollégám mesélte, mai napig fontos emléke, hogy a testvére elsírta magát, amikor Magyarország 1986-ban a Szovjetuniótól 6:0-ra kikapott a mexikói VB-n. Hogyan vigasztalna meg hasonló helyzetben egy ötéves kissrácot? Mivel biztatná?

Ez valóban érdekes, nagyon sok ilyet láttam, amikor kint voltam a brazíliai világbajnokságon 2014-ben, és én közvetítettem a Brazília-Németország 1-7-et. Mutattak brazil gyerekeket a nézőtéren, akik zokogtak. Nekik azt mondták, hogy „mi vagyunk a brazilok, mi tudunk a legjobban focizni, mi fogjuk nyerni a világbajnokságot. Az, hogy lehet, hogy ezek megvernek minket 7-1-re”… És amikor néztem ezeket a kisgyerekeket, ahogy potyognak a könnyeik, egyszerűen megható volt. Azt gondolom, hogy nehéz bármit mondani nekik, de ahogy mondtam, a sport az élet esszenciája, ez is az élet esszenciája. Vannak vereségek, vannak kudarcok, de mindig tovább lehet lépni. Azóta a brazil-német meccs óta pont most találkozott először egymással a két csapat. Németországban nyertek a brazilok, igaz, hogy nem 7-1-re, hanem 1-0-ra. Tehát mindig van tovább, mindig lehet, és tovább kell lépni, és igen, a sport megtanít erre.

Szintén kiemelt tényező az önbizalom, az énerő kialakulásában, hogy honnan jött az ember. Az ön esetében köztudottan nagy múltú családról van szó. Mekkora jelentőséget tulajdonit ennek a saját életében? Mi az esszenciája a Gundel Takács család nevelésének?

A családban különféle emberek, különféle dolgokat, különféle múltat hoznak magukkal. Amit én kaptam az életben, az más az apai nagyapámtól, aki latin-magyar szakos gimnáziumi tanárember volt, és mást kaptam a Gundel nagyapámtól, aki a Gundel-családból jött, és pont egy nagyon erős családi gyökérből nőtt fel, de ugyanakkor azt is átélte, hogy ezt az egészet elvették, államosították. Megmondták neki, mit kell dolgoznia, hol kell dolgoznia, tehát átélt ilyen-olyan tragédiákat is. Szóval nagyon sokféle az, amiből táplálkozom, de talán az a közös, hogy azért azt láttam a családomban – és láttam rossz példát is… azt szokták mondani, „azért adott az Isten tehetséget, hogy azzal is próbára tegyen”. Nagyon szép példákat láttam arra, hogy ki-ki a maga tehetségét hogyan váltja be értékké. Hogyan lesz belőle vendéglátós, hogyan lesz belőle gimnáziumi tanár stb. Sok ilyen jó példa volt, és van ugyan ellenpélda is, aki viszont nem él a tehetségével. Nekem mindig nagyon erős dolog volt az, amit kaptam, és ezt próbálom a gyerekeimbe is átültetni. A kapott tehetségedért felelősséggel tartozol, azt nem szabad elherdálni. Ezért a gyerekeket is úgy neveltük, hogy ugye én tévés vagyok, a feleségem fogorvos, nem volt koncepciónk, hogy a gyerekekből mi legyen, inkább próbáltuk azt figyelni, hogy ők milynek, mihez van tehetségük, mire kíváncsiak, és próbálunk abban segíteni nekik. Most a nagyfiam jogász, a lányom a műveszvilágában mozog, a kicsi meg sportol. Mind a háromnál az van, hogy arra megy, amiben igazán tehetséges. Tehát azt gondolom, az a fajta felelősség, hogy jól gazdálkodjunk azzal, amit valaki ránk bízott, abból értéket teremtsünk, hogy aztán amikor majd visszanézzük az életünket, akkor fölemelhessük a fejünket, és mosolyogva halhassunk meg.

Ennyi munka mellett hogyan lehetett minőségi időt tölteni gyerekekkel? Milyen játékokat játszott a saját gyerekeivel? Otthon is mentek kvízek és a foci?

Nekem az egy nagy lecke volt. Amikor kicsik voltak még a gyerekek, egyszer hazajöttek egy múzeumból, ahol az anyukájukkal voltak, és én nem voltam ott. A nagyfiam mondott valamit erről, és akkor azt éreztem, hogy nekem is ott kellett volna lennem. Akkor húztam egy vonalat, miszerint nagyon komolyan mérlegelni kell, hogy az ő életük rovására nem mehet az én karrierem. Jelen kell lennem az életükben. Hogy ha az ember vállal három gyereket, akkor viszont tessék felelősséggel felnevelni őket, és tessék úgy engedni őket az útjukra, hogy ők a saját életüket a lehető leggazdagabban élhessék meg. Abból nem fognak tudni megélni, hogy „a Gundelnek a gyerekei”, mert az nem élet. Úgyhogy nagyon patikamérlegen gazdálkodtam a minőségi idővel. Tény, hogy az én életem hektikus, de összességében visszatekintve azt gondolom, hogy nem voltam kevesebbet a gyermekeimmel, mint mások, csak rendszertelenebbül. Volt, amikor többet, volt, amikor kevesebbet. Előfordult, hogy elutaztam, hétvégén is dolgoztam, de olyan is volt, amikor hétköznap is velük voltam. Mert amint mondtam, hogy sokat kell velük beszélgetni, azért az megvalósult. Tehát nagyon sokat tudtunk egymással beszélgetni, és nagyon jó a gyerekeimmel a kapcsolatunk még most is, aminek igazán szoros, bizalmi alapja van. Játszani pedig mindenfélét játszottunk, fociztunk, bringáztunk, társasoztunk.

Egy korábbi interjúban azt nyilatkozta, hogy a gyerekei nehezeket kérdeznek. Olyan kérdéseket tettek fel, amelyekre ön nem is gondolt. Éppen erre vonatkozik a sorozatunk is. Tudna pár ilyen példát említeni?

Vannak olyan kérdések, amik, ugye, viccesek. Például, hogy mit mond a zsiráf. Én ezt már számtalanszor teszteltem szülőknél, hogy mit mond a zsiráf. Ilyenkor nagyon nagy fejvakarás van, a legjobbnak tekinthető válasz az volt, hogy nem mond semmit. Lehet, mert tulajdonképpen én sem hallottam. De vannak a nehéz kérdések, például a szexualitással vagy az élet nehéz dolgaival kapcsolatosan, illetve a halállal foglalkozó dolgok. Ezekre nehéz válaszolni, de rájöttem a gyerekekkel kapcsolatosan, hogy talán az egyik legjobb módszer visszakérdezni. „Szerinted?” Azt tapasztaltam, hogy a gyerekeknek az esetek túlnyomó többségében már van valamilyen válaszuk. Nagyon sokszor, a maguk szintjén jól megválaszolják a saját kérdésüket. Maximum egy picit finomítani kell rajta, árnyalni, mert az ember nem mindig tudja, hogy egy nyolc vagy tízéves gyereknek milyen szinten beszéljen például a szexualitásról. Mit mondjak el, és mit ne? De ha visszakérdezek, akkor neki van már valami elképzelése. Nagyon jó dolgokat hallani időnként, néha vicceseket, de nagyon szép dolgokat tudnak mondani. Legtöbbször a saját koruknak megfelelően helyre tudnak tenni dolgokat. Aztán picit lehet, hogy simogatni kell a választ, lehet egy kicsit rajta javítani, de javaslom minden szülőtársnak – mert hogy az én gyermekeim már felnőttek, próbálják ki, és részben könnyebb lesz megoldani a problémát, másrészt pedig többek között ezek azok a pillanatok, amikor azt mondják, hogy nemcsak a szülő neveli a gyereket, hanem a gyerek is a szülőt.

Neked is kérdésed van gyermekeddel, diákoddal, társaiddal kapcsolatosan?

Keress minket bizalommal!

Tovább a szakértőkhöz!