Életemben egyszer sem adtam egyest vagy intőt, mert mindkettőt a személyes kudarcomnak éreztem volna

Interjú Winkler Mártával, a hazai alternatív pedagógiai mozgalom elindítójával. Több mint ötven éve van a pályán. A kezdetektől azért dolgozik, hogy minél több gyerek menjen örömmel az iskolába. Hogyan látja a mai gyerekeket? Hogyan lát minket, szülőket, illetve a pedagógus kollégákat? Winkler Mártával, a Kincskereső Iskola alapítójával, a hazai reformpedagógiai mozgalom elindítójával beszélgettem.

2018.01.28 Bakóczy Szilvia

Ajánlott fórum: Neked mi a véleményed Winkler Márta álláspontjáról? Te pedagógusként szoktál egyest adni? Mikor?

Hosszú évtizedek óta foglalkozik alternatív pedagógiával, a mai napig aktívan dolgozik. Előadásokat tart a Tanítóképző Főiskolán, továbbképzéseket vezet, időnként órákat látogat, és rendszeresen publikál. Mindig is a pedagógiával szeretett volna foglalkozni?

Winkler Márta (pedagógus, az első alternatív iskola, a Kincskereső Iskola alapítója): Eredetileg gyógyszerésznek készültem. (Nevet.) Az édesanyámat azonban nem lehetett megtéveszteni, ő már gyerekkoromban tudta, hogy gyerekekkel fogok foglalkozni. Folyton játszottam velük, iskolát, színházat szerveztem nekik. Ő pedig addig tette finoman a megjegyzéseket, amíg magam is beláttam, hogy az én utam a pedagógia, nem a gyógyszerészet.

Ezek szerint az édesanyjának köszönhetjük, hogy tanító lett.

Az édesanyámnak, a gyerekkoromnak. Nekem és a testvéreimnek kivételesen jó, meleg, biztonságos gyerekkorunk volt. Édesanyánk egyfolytában énekelt, mesélt, a kedvünkért rengeteg verset, dalt megtanult. Nagyon fontos volt neki, hogy milyen a személyiségünk, mi iránt érdeklődünk. Én például nagyon mozgékony voltam, minden időmet a természetben töltöttem. Nyolcéves lehettem, amikor anyám elé álltam azzal, hogy szeretnék egy kis farmot, állatokkal. Emlékszem, azt mondta: „Én megszerzek neked minden állatot, de ez a farm a te gondod lesz!” Így is lett. Túl azon, hogy madarat lehetett volna velem fogatni, rengeteg előnyöm származott ebből. Megtanultam az időmet beosztani, dolgozni, felelősséget vállalni.

Az a benyomásom, hogy a Kincskereső Iskola alapjai ezekig az időkig nyúlnak vissza.

Én is így érzem. Azt adtam tovább, amit otthon kaptam. Ilyen múlttal az ember felnőttkorában egyszer csak elkezd „látni”. Rájön, hogy a közelségnél nincs fontosabb, illetve, hogy a társas kapcsolatoknak hatalmas erejük van. Karácsony Sándornál olvastam, hogy „az iskola nem más, mint a tanulók és a tanárok viszonyulása egymáshoz”. Ezek voltak nekem is a meghatározó szempontok, amikor elkezdtem tanítani.

 

Winkler Márta a hatvanas években indította el első reformmódszerekkel működő osztályát. A Kincskereső Iskola 1988-ban alakult, Budapesten. Módszereit jelenleg közel hatvan oktatási intézményben használják. Munkájáról, oktatási programjáról összesen hat film készült. Számos díjat kapott, köztük a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje-díjat és a Budapestért-díjat. Első könyve (Kinek kaloda, kinek fészek  c.) három kiadást ért meg. Második könyve 2016-ban jelent meg, Örömre nevelni címmel.

A Kincskereső Iskola módszere a közös játékra és az élményalapú tanulásra épül. Mindez a pályája kezdetétől fogva tudatos volt önben?

Már a pályám elején nagyon sokat játszottam a gyerekekkel, de eleinte csak ösztönösen. Utána kerestem elméletet hozzá. Hadd említsek egy későbbi példát. Amikor először vettem elő a gyerekeknek a színes rúdkészletet, azt mondtam: „Csináljatok vele azt, amit szeretnétek!” Építettek egy hatalmas tornyot. Számos más módon játszottak vele. Mire a matematikaórán dolgozni kezdtünk a rudakkal, szinte mindent tudtak azok tulajdonságairól. Mérei Ferenctől azt tanultam meg, hogy a játék a gyerekeknek nem ok, nem cél, nem eszköz, hanem maga a gyermeki létezés. A tanulás észrevétlenül jön hozzá. A gyerekek annyira szeretnek játszani, hogy észre sem veszik, amikor bonyolultabb, hosszabb szövegeket is gyorsan megtanulnak, ha tudják, hogy majd ismét jön hozzá a sok mozgás, a sok játék. Miután ezt megfogalmaztam magamnak, elkezdtem kísérletezni. Rengeteget olvastam, tanultam másoktól, közben pedig folyamatosan kerestem az inspirációt. A tananyagot mindig az adott gyerekcsoportomra aktualizáltam, válogattam, állítottam össze, folyamatosan új segédanyagokat készítettem. Egymástól tanultunk, együtt csináltunk mindent. Az évek folyamán aztán alkotó, teremtő műhellyé formálódtunk.

Nem furcsállták az iskolában ezt akkoriban? Abban a poroszos, fojtogató légkörben…

Dehogynem. Volt is bajuk velem bőven. (Nevet.) Állandóan ki akartam törni. Ki nem állhattam például a leszögezett padokat. Megláttam az udvaron a kiselejtezett asztalokat, székeket, elkértem őket az igazgatótól, a szülőkkel pedig újjá varázsoltuk mindegyiket. Ettől kezdve ide-oda húztuk a székeket a gyerekekkel, a szerint, hogy a kijelölt foglalkozás milyen teret igényelt.

Mikor volt a legtöbb szabadsága a kísérletezéshez?

Talán a hetvenes években.

1988-ban nyitotta meg a Kincskereső Iskola kapuit. Mik lettek a legfontosabb alapelvek?

Egy pedagógusnak nagyon fontos tudnia, hogy milyen tehetség, milyen kincs rejtőzik a gyerekben. Ugyanilyen fontos az is, hogy erre a gyerek maga is ráébredjen. Utána ezt gondosan fel kell dolgozni, ki kell bontani. Így könnyebben meglátja később azt is, hogy miben állnak nehézségei. Tudtam minden osztályomban, hogy kik a gyors felfogásúak, kik a szociálisan jól mozgók, kik a visszahúzódók, a legtöbb figyelmet igénylők, stb. Rádöbbentem arra is, hogy legjobban gyerek tud a gyerektársának segíteni. Egy figyelemmegtartással küzdő gyereknek például rengeteget számít, ha egy jó csapattal dolgozhat. Folyamatosan figyeltem az egyes gyerekek csoportban elfoglalt helyét, és a belátásom szerint, vagy a gyerekek jelzését mérlegelve időnként változtattam rajta.

A gyerekek és a szülők partnerek voltak a reformokban?

Mindenben partnerek voltak. Az osztályaimban a terem átrendezését rábíztam például a mozgást különösen igénylő gyerekekre, többnyire a fiúkra, akiket játékosan „mérnököknek” neveztem. Ők gyorsan megtervezték, hogyan lenne jó az elrendezés, majd a többiekkel pillanatok alatt átalakították a környezetet. Ami pedig a szülőket illeti, mindenben támogattak, mert azt látták, hogy örömet jelent gyerekük számára az iskola.

Hogyan osztályozta a teljesítményüket?

A legnehezebb dolgom mindig az volt, amikor számjegyekkel kellett kifejezni a gyerek teljesítményét, mert azt csak saját magához, az adottságaihoz, érdeklődéséhez, akaratához, ráfordított munkájához tudtam viszonyítani. Inkább sosem írtam be egyest vagy intőt az ellenőrzőbe. Úgy éreztem, mindkettő az én kudarcom lenne. Helyette tovább küzdöttem, együtt a gyerekkel.

Könyveiben sok szó esik a rítusokról. Miért van ezeknek akkora jelentőségük?

Óriási erejük van a rítusoknak. Egy-egy népi játékban, dramatizált jelenetben a gyerekek megismerik saját magukat. Felfedezik, hogy mi mindent képesek bemutatni a közösség előtt. Rádöbbennek, hogy a hangjukkal, mozdulataikkal önállóan is és a társaikkal együtt is képesek kifejezni magukat. Amikor például egy Betyár farsangoló panyolai népjátékban vagy Mosonyi Aliz Boltos mesék című remek jeleneteiben előjöhetnek olyan tulajdonságaik, amelyek különben nem jutnak felszínre. A rítusok kilépést jelentenek a hétköznapokból, felfrissítik a mindennapi munkába belefáradt gyereket, nevelőt, szülőt. Célt és erőt adnak, vidám hangulatot teremtenek. Jó lenne, ha erre gondolnának azok az iskolák, amelyek a mai napig az egyformaságot támogatják. Ha egy gyereknek mindössze abból áll a tanulás, hogy ugyanazokat az egyenfeladatokat oldja meg napról napra társaival együtt, abban nem sok öröme lesz.

Egy korábbi interjúban azt mondta, ma már nem szívesen tanítana nagy létszámú osztályban.

Igen, és ez tőlem nagy szó, mert én – mindenkivel ellentétben – nagyon szerettem a népes osztályokat. A legelső csapatom 45 fős volt. Nagyon örültem, hogy ennyi gyereket a gondjaimra bíztak. A sok gyerek sok színt hozott magával, igaz, sok tennivalót is. (Nevet.) A nagy létszámmal rengeteg mindent lehet kezdeni, harmadikos korukban például már kórust szerveztem belőlük. Sokféleképpen alakítottam belőlük csoportokat, folyamatosan figyeltem az ott elfoglalt helyüket, ha kellett, annak megfelelően változtattam.

Miért volt könnyebb akkoriban nagy létszámmal dolgozni, mint ma?

Mert sokkal közelebb voltak egymáshoz a családtagok. A gyerekek több időt töltöttek az anya mellett. Meghallgatták őket, sokféle alkalom volt a beszélgetésre. Ma elrohannak egymás mellett a családtagok, jó, ha levéllel üzengetnek egymásnak.

Milyennek látja összességében a mai gyerekeket?

Ma egyáltalán nincs nyugalom. Sosincs megállás. A gyerekek nem tudják feldolgozni sem az iskolai ismereteket, sem azt a rengeteg ingert, ami éri őket. Többek között ezért van egyre több problémás gyerek.

Több időt kellene otthon, együtt eltölteni?

Lényegesen többet, és azt lényegesen nagyobb nyugalomban. Ehhez képest én azt tapasztalom, hogy amint a szülőknek van egy kis idejük, elrohannak valamilyen programra, wellness-hétvégére. Nincs ezekkel semmi baj, feltéve, ha nem csak abból áll az élet, hogy a hétvégén is ide-oda rohannak, hétköznap pedig folyton valamilyen különórára cipelik a gyerekeiket. Nincs alkalma a gyereknek a meghitt kuckójában átgondolni a napi eseményeket, kijátszani magából a rosszul sikerült dolgokat. Egy másik nagy probléma szerintem az, hogy a szülők nem engedik őket egyedül megküzdeni a konfliktusaikkal. Amint baj van, szinte azonnal beavatkoznak, az is előfordul, hogy rögtön „kikapják” őket az iskolából. Pedig a gyerekeknek a konfliktusok kezelését is meg kell tanulniuk. Ez elég régóta probléma. Magam is találkoztam olyan szülővel, aki nehezen hitte el, hogy látom és értem a problémát, tudom a megoldás útját. Bízni kell a pedagógusban, és főként bízni kell a gyerekünkben.

A pedagógusoknak miben kellene változtatniuk ahhoz, hogy a gyerekek kiegyensúlyozottabbak legyenek?

Jól tanítani csak felszabadultan lehet. Nem szabad mindig tartani valamitől, a tananyag mennyiségétől, a folyamatos időhiánytól. Nyomás alatt, az idő szorításában nem lehet jó a légkör A tanító hangulata is minta, amelyet követnek a gyerekek. A félelmet, a szorongást is átveszik tőlünk.

Milyen a jó légkör?

A jó légkörnek mindenekelőtt a nyugalom az alapja. Legyen vidám, gyereknek való. Én szerettem mindennap énekkel, ritmusjátékkal, zenével indítani, aztán változatos ösztönzésekkel egyre inkább elmélyülni az aznapi feladatokban. Jól kell szervezni, vezetni a tevékenységeket, hogy jusson idő egymásra, a játékra, a felfedező tanulásra.

Ön szerint ma van annyi mozgásterük a pedagógusoknak, hogy ezt meg tudják adni a diákjaiknak?

Nagy baj, hogy a feljebbvalók nem jól rendelkeznek az egyre nehezebb munkát végző pedagógusok időbeosztásával, adminisztrációs terheiről. Ettől függetlenül, egy pedagógusnak annyi mozgástere van, amennyit teremt magának a tanulás idejében. Ez akkor sikerülhet, ha jól ismeri a hozzátartozó gyerekeket, nevelési és tanulási szempontból kijelöli magának az utat, és következetesen elvégzi feladatait.

Szinte hallom, ahogy most egyszerre szisszen fel sok tanár és szülő, hogy „de így akkor mi lesz az emeltszintű érettségivel, a nyelvvizsgával, a felvételivel”?

Ha az alapok jók, ha a gyerekek lelkében rend van, ha a környezetében jól élhet – beleértve az iskolai környezetét is –, ha az önismerete korához illő, ha megtanult tanulni, akkor a gimnáziumi évekre önállóvá, igazi alkotóvá tud válni. Ezekkel a tulajdonságokkal pedig menni fog a felvételi vizsga. Ehhez persze az is kell, hogy ő döntse el, hol szeretne továbbtanulni, ne érezze ezt kényszerítésnek.

Vekerdy Tamás sokszor hangoztatja: a hazai oktatási rendszerrel az a legnagyobb baj, hogy ahelyett, hogy alulról építkezne, felülről építkezik. Vagyis az egyetemek követelménye határozza meg a gimnáziumok követelményrendszerét, ez pedig kihat már az alsó tagozat elvárásaira is.

Egyetértek vele, ez tényleg nagy probléma. Mégis abban hiszek, hogy a hogyan a mit-nél egyre inkább fontosabb.

Pályája elején az egyik osztályvezető azt mondta önnek, hogy az lesz a jövő, amit akkoriban ön csinált az óráin. Hogy látja, az lett a jövő?

Néha azt érzem, olyan, mintha 50 évig nem csináltam volna semmit. Ugyanakkor mintha nyomokban mozdulna valami. Egyre elterjedtebb az alternatív pedagógia, bár ahogy említettem, nem elég bátrak a tanítók, tanárok. Engem is folyton meg akartak fogni, mégsem féltem. Mert mindent meg tudtam indokolni módszertanilag, pszichológiailag, lebontva az egyes gyerekekre. Elmagyaráztam a szakfelügyelőknek, hogy nekem csak a gyerek a dolgom. Mellé tettem az eredményeket, ők pedig kénytelenek voltak a végén igazat adni nekem, utána hagytak békében dolgozni.

A nem formális pedagógiai módszerek mára viszonylag ismertek. Mit tanácsolna a mai pedagógusoknak ezeken belül?

Az egyik legfontosabb kérdés az órákon az, hogy mit szeret a gyerek? Mivel lehet motiválni? Én például hihetetlen mennyiségű autómárkát tanultam meg a kedvükért. Egy másik osztályomat a vulkánok érdekelték, velük a vulkánokról kellett beszélni, emlékszem, ahogy a férjemmel ezeket böngésztük otthon a könyvekben.

Rengeteget lehet hallani az IKT-módszerek fontosságáról, többek között épp a gyerekek érdeklődésével összefüggésben. Ön szerint is fontos ezeket beemelni a mindennapi tanulásba?

Meghallgattam nemrég egy előadást a tabletek fontosságáról a tanításban. Utána odamentem az előadóhoz, és megkérdeztem, hogy az érzelmek eljuttathatók a tableten keresztül? Nem volt túl udvarias a válasza, inkább nem is idézném. Tudom, hogy fontos szerepet játszanak a gyerekek életében ezek az eszközök, és bizonyosan lehet jól használni őket az órán, de az én véleményem az, hogy ha egy gyerek csak a gombokat nyomogatja, a fantáziája elszegényedik, és előbb-utóbb a gép fog gondolkodni helyette.

Neked is kérdésed van gyermekeddel, diákoddal, társaiddal kapcsolatosan?

Keress minket bizalommal!

Tovább a szakértőkhöz!