6 tipp a gyermeked önbizalmának növeléséhez

A legtöbb szülő egyetért abban, hogy az önbizalom fontos. Néhányan természetesen azonnal figyelmeztetnek a túlzott önbizalom veszélyeire, de ha a mai magyar szülői valóságot nézzük, jóval több az alacsony önbecsülésű gyerek, mint akinek túl sok jutott az önbizalomból. Semmiképp nem akarnék általánosítani, ám az eddigi felsős vagy középiskolás csoportokban lényegesen több önbizalom-hiányos, mint magabiztos gyerekkel, kamasszal találkoztam. Dr. Skita Erika (Értsünk szót) írása.

2017.11.29 Skita Erika

Hogyan jutunk el a minden lépéséért megdicsért totyogótól az önbizalom-hiányos kiskamaszig?

Amíg a gyerekek kicsik, nem fukarkodunk a dicsérettel. Mindenben találunk valami nagyszerűt, minden apró tett ünneplésre méltó. Egyik napról a másikra – na, jó, nem ilyen gyorsan – azonban az elvárásaink veszik át az irányítást. A dicséretek helyére a „hányszor mondtam”-ok kerülnek, és gyakrabban említjük azokat a dolgokat, amelyeket nem fejezett be, nem tett meg, mint ahányszor szóba hozzuk azt, aminek örültünk, amivel elégedettek voltunk.

 

Sok szülő erősítette már meg a képzéseink valamelyikén, hogy gyerekkorukban az iskolában a „jó tanuló” által szerzett ötös nem volt említésre méltó, hiszen megfelelt az elvárásoknak. Nem járt érte külön elismerés, azt hozta, amit vártak tőle. Ha azonban a megszokottnál rosszabbul teljesített, az ritkán maradt észrevétel nélkül.

Hogyan alakítja mindez az önbizalmat?

Nem várhatjuk el, hogy a gyerekeink önértékelése reális legyen, ha a visszajelzéseink a hiányosságaikon alapulnak. A gyerekeink elsődlegesen abból építkeznek, amit tőlünk hallanak. Magukról…

Ha azt hallják, mennyire lusták, és milyen nyelven meg hányszor kell még elmondanunk, hogy megértsék, és végre megtegyék, amit várunk tőlük… ezzel bizony nem igazán szolgáltatunk pozitív információkat számukra.

Ne essünk át a ló túloldalára, szó sincs arról, hogy mindenért ódákat kellene zengenünk, de ha őszintén magunkba nézünk, és végigvesszük a visszajelzéseinket, vizsgáljuk meg, mi kerül túlsúlyba? A pozitív vagy a negatív?

Mit tehetünk, ha azt szeretnénk, hogy gyerekeink egészséges és reális önképet tudjanak magukénak?

1. Vizsgáljuk meg az elvárásainkat

Csak azért, mert megszületett a második gyermekünk, az elsőtől nem várható el, hogy korát meghazudtoló bölcsességről, érzelmi kontrollról, osztozási készségről és belátásról tegyen tanúbizonyságot.

Egy hároméves nem képes „nagy testvérként” viselkedni, amikor ő maga is nagyon szeretne valamit, ilyenkor hiába építünk arra, hogy „te vagy a nagyobb”, pusztán a korára hivatkozva gyakran igazságtalan és túl magas elvárásokat közvetítünk. Ebben az esetben egyetlen gyerek sem szeret nagyobb lenni, ráadásul újra és újra megerősítjük benne, hogy nem képes megfelelni nekünk. (Arról már nem is beszélve, hogy a testvérek kapcsolatát is folyamatosan romboljuk, ha mindig a másikra való hivatkozással kérünk tőle belátást.)

2. Tanítsuk meg érzelmei kifejezésére

Senkinek nem kellemes, ha a gyermeke hisztivel, kiabálással verekedéssel fejezi ki, amikor valamit szeretne, vagy ha valami zavarja.

Adjunk a kezébe lehetőségeket, hogy másként mondhassa el nekünk, hogyan érzi magát, mi zavarja, és mit szeretne.

Mivel a szülők túlnyomó többsége számára is komoly kihívást jelent a saját érzelmeinek kifejezése, és itt nem az „úgy érzem” kezdetű – érzelmet nyomokban sem tartalmazó mondatokról van szó – olyan kapaszkodókra van szükség, amelyek szülőt és gyereket egyaránt megtanítanak az érzelmek felismerésére, és annak megfelelő kifejezésére. Hiszen csak ezek alapján tudunk jó döntéseket hozni. A jó döntés készsége ugyanis az érzelmi intelligencia fokmérője, és az önbizalom fontos építőköve. Milyen remek is visszagondolni az általunk meghozott, lehető legjobb döntésekre!

Ezen az úton jól jön némi kézzel fogható segítség a gyakorláshoz.

3. Vegyük észre, ha valamit jól csinál

Nagyon hamar megtanultuk az iskolában is, hogy a visszajelzések legnagyobb része arról szól, mit csinálunk rosszul. A dolgozataink x pont híján lesznek ötösök, mert ehhez viszonyítunk, és nem örülünk a négyesnek, sokkal inkább azt látjuk, mi lehetett volna…

A gyerekeink számára a figyelmünk a legfontosabb „fizetőeszköz”. Mivel számukra a rossz figyelem is figyelem, megéri a fejmosást vagy hegyibeszédet is kockáztatni érte, hiszen abban legalább biztosak lehetnek, hogy olyankor figyelünk rájuk. Ez azonban rossz körforgást és mintákat indíthat és rögzíthet, amelyekkel később igen nehéz lesz leszámolnunk.

Gondoljunk csak arra, hogy ha a gyerekeink – végre – veszekedés nélkül, remekül eljátszanak, az esetek legnagyobb részében lábujjhegyen elosonunk a környékről, és nekilátunk, hogy behozzuk lemaradásunkat a házimunka terén, vagy pihenünk egy kicsit a nagy rohanásban. Ám abban a pillanatban, hogy kiabálni vagy veszekedni kezdenek, ott termünk, hogy rendet tegyünk. (És nem győzünk csodálkozni, hogy mindig nálunk landol az igazságosztó szerepe…) A gyerekeink azonban nagyon gyorsan megtanulják, hogy ezzel elérik, amit szeretnének: rájuk figyelünk. Inkább adjunk nekik a figyelmünket akkor is, ha éppen nincs olyan, ami miatt meg kellene dorgálnunk őket.

4. Jelezzünk vissza szóban is

Adjunk hangot annak, ha megígérte, hogy rendet rak, és meg is tette; ha könyörgés és alkudozás nélkül ment fürödni és fogat mosni; ha békében játszott a testvérével. Szóban is ismerjük el mindazokat a cselekedeteket, amelyeket egyébként elvárunk, és amelyek eléréséért küzdünk. Ha megtapasztalja, hogy figyelünk rá, és észrevesszük a pozitív cselekedeteit is, ez megerősítésül szolgál arra, hogy egy következő alkalommal is használja a készségeit. Ráadásul bebetonozza önbizalmának építőköveit.

5. Váltsunk szemléletet

Ha úgy tekintünk a gyerekeinkre, mint született tehetségekre, valahol azt üzenjük nekik, hogy már készen vannak. Nem kell gyakorolniuk, jobbá válniuk, hiszen tehetségesek. Elég ambivalens üzenet, miközben azt szeretnénk, hogy a lehető legjobbat hozzák ki magukból.

Carol S. Dweck foglalkozik a szemléletmódokkal, és nem győzök elég hálás lenni neki, amiért sok fontos kérdéssel kapcsolatban nyitotta fel a szemem. Évek óta hozom fel a példáit és történeteit a képzéseink során, „aha-élmények” sorát adva a résztvevőknek.

Dweck professzor két szemléletmódot mutat be: az egyik a rögzült szemléletmód, amely szerint valamilyen képességekkel, tehetségekkel születünk, és ezek kísérnek el bennünket az életünk során. Azok, akik ebben a szemléletben élik a mindennapjaikat, nem képesek megbirkózni a hibákkal, hiszen a saját tehetségük és képességeik megkérdőjelezését látják bennük: „ha tényleg olyan tehetséges vagyok, hogyhogy nem tudtam bedobni azt a kosarat/megnyerni azt a versenyt/megoldani azt a feladatot?” És ahelyett, hogy több gyakorlással próbálnák kiköszörülni a csorbát, inkább teljesen feladják az adott dolgot vagy tevékenységet, kiszállnak, másokat hibáztatnak.

Amennyiben a hibák elkerülik őket, és csak megerősítést kapnak eme nagyszerűségükben, ők lesznek azok, akik felsőbbrendűnek hiszik magukat másoknál, és előjogokat követelnek a maguk számára.

Ezzel szemben a fejlődési szemléletmód képviselői bár tudomásul veszik, hogy bizonyos képességekkel és tehetségekkel rendelkeznek, ám úgy vélik, hogy ez csak egy kiindulási pont és gyakorlással, kitartással tudunk változtatni rajta.

Aki a fejlődési szemléletet tudja magáénak, a hibáit nem szégyenfoltnak tartja, hanem egy lépcsőfoknak a tanulásban, amit meg kell ugrania. Ha nem megy elsőre, hát majd sikerül másodikra vagy harmadikra.

Legyünk őszinték: az iskolában általában azzal a rögzült szemlélettel találkozunk, ahol a „hát, ez messze van a múlt évi teljesítményedtől” kezdetű mondat szeretne motiváló erőt képviselni. Ám ezzel sokkal inkább a bezárkózást, ellenállást és az önbizalom csökkenését érik el, mint a javításra való hajlandóság megerősítését.

6. Az igazán jó dicséret

Az önbizalom megerősítéséhez fontos megtanulnunk, hogyan dicsérjünk ahhoz, hogy az valóban a képességekről adjon visszajelzést és motiváló erőt is adjon.

Ha dicsérünk, legtöbbször az „ügyes vagy”, „okos vagy” „de szép vagy” és hasonló jelzők hangoznak el. Mi a baj velük? Jó jelzőkként szubjektívek. Kinek mi a szép, vagy ki az ügyes. Mindenki máshoz és másként viszonyít. Másrészt van negatív párjuk, így egy nap alatt könnyen lehet valaki ügyes és ügyetlen is két különböző cselekedete és különböző visszajelző személy hatására. Harmadrészt pedig általánosak. Hiányzik belőlük az oly nagyon vágyott figyelem, és a konkrét visszajelzés, amiből tudni fogja, hogyan érheti el ezt újra, ha szándékában áll. Egy „ügyes”-ből senki nem tudja, pontosan mit is kell egy következő alkalommal előhoznia magából, hogy ismét elérje ezt az állapotot.

Ha azt szeretnénk, hogy a gyerekeink tisztában legyenek a képességeikkel, akkor ezekről adjunk visszajelzést. Ne az aranyérmet nézzük, ne a megnyert versenyeket vagy az elért pontszámokat.

Azt nézzük, hogy mennyi munkát, erőfeszítést, tényleges cselekedetet jelentett az, amit tett. Lehet, hogy nem nyerte meg a versenyt, de mindennap készült rá, komolyan vette, dolgozott érte – és mindez a kitartás, az önmotiváció, az összeszedettség később is a segítségére lehet, akár valami sokkal fontosabban is, mint az adott verseny.

Ha elpakol a szobájában, ahelyett, hogy azt mondanánk neki, milyen ügyes volt, hogy ilyen szép rendet rakott – ami megint általános – részletezzük egy kicsit: „az előbb még tele volt a szőnyeg a játékaiddal/könyveiddel, és most azt látom, hogy mindent könyv a helyén van, az autóid visszakerültek a dobozukba, és a vonatsínek sincsenek többé útban”.

Ebben az esetben a gyerekeink a képességeikről kapnak visszajelzéseket. Azokról, amelyek mindig is ott vannak bennünk, és amelyeket bármikor újra használhatnak. Ebből pedig erőt és önbizalmat merítenek, anélkül, hogy túlzásba esnénk a dicsérettel. A gyerekeink hálásak lesznek érte. A felnőttek számára is nyitott a lehetőség, hogy növeljék magabiztosságukat egy workshop keretében. 

Igazán jó, dicséretekben gazdag téli napokat!

 

Címlapfotó forrása: istock / yaruta

Neked is kérdésed van gyermekeddel, diákoddal, társaiddal kapcsolatosan?

Keress minket bizalommal!

Tovább a szakértőkhöz!