Gyógyulás a szavakon túl

„Hogy állok az érintésekkel?” – kérdezte mindenekelőtt István, az egyik tréner. „Szerintem jól” – feleltem, mintha ennek a válasznak volna értelme. „Nincsenek fóbiáim, de nem is vagyok egy bárki nyakába borulós. A szeretteim érintése fontos” – tettem még hozzá – „de nem hiszem, hogy ebben különleges volnék”. Bevettek a csoportba, és nyolcadmagammal néhány órán át megtapasztalhattam az érintések erejét – a tekintettől a támaszig terjedő skálán. Utána a bodywork-módszer két trénerével, Rozsovits Ildikóval és Hanzli Istvánnal arról beszélgettünk, mit tud hozzátenni önismeretünkhöz a „testmunka”.

2018.11.27 Mihalicz Csilla

Az emberek akkor szoktak elmenni önismereti csoportokba, amikor úgy érzik, hogy valami gátolja őket a mindennapokban. Miben tud segíteni a bodywork, amely elsősorban a mozdulatok felszabadítására koncentrál?

Ildikó: Ez csak egy út, és tipikusan azokra a helyzetekre jó, amelyekben a verbális technikák nem hatékonyak. Például a kora gyerekkori, méhen belüli időszak történéseit tudja felidézni, akár a fogantatásig is. Ezek tudattalanok, így a beszélgetős technikák nem tudnak velük mit kezdeni, hiszen nincsenek tudatos emléknyomok, csak az élmények lenyomatai a testünkben. De sok más technika is eléri ezt a területet: a hipnoterápia, a művészetterápia, az álommunka, tehát ahol módosult tudatállapotban dolgozunk.

A bodywork bemutató-kurzuson a vezetésetekkel a legegyszerűbb „testetlen” érintésektől – amilyen például a tekintet – az akár egészen megterhelőkig – ilyen például, amikor a másik ember vezetésére bízzuk magunkat – haladtunk. Furcsa volt nekem, hogy az egyes feladatokat követően nem jeleztünk vissza egymásnak, hogy „figyelj, amikor ezt és ezt csináltad, emlékszel? Gondolkodtál már azon, hogy ezt miért tetted?”

István: Így, kérdés formájában előfordul, hogy visszajelzünk egymásnak, de valójában az a fontos, hogy maga az illető mit gondol, mit érez. Nem pedig az, amit mi gondolunk róla.

Ildikó: A gyakorlatok végén azért mondtuk, hogy „tudatosítsd, min mentél keresztül”, hogy ami módosult tudatállapotban lezajlott, azt próbáljátok felhozni a tudatos tartományba. Nem biztos azonban, hogy a test szintjén zajló folyamatok képesek tudatosulni – legfeljebb egy részük.

Vannak olyan jellemző mozdulatok, amelyek vélhetően valamilyen traumatikus élményhez kapcsolódnak?

István: Sok ilyen lehet, például amikor azt látom, hogy valaki, mint az íj, hátrafeszülve kimerevedik, akkor az engem egy nagyon határozott „nem”-re emlékeztet. Ahogyan a kisbabáknál is szoktuk látni, ha valaminek ellenállnak. De hogy ez tényleg így van-e, és főleg, hogy az illető mire mond nemet, az már nagyon bizonytalan.

Ildikó: És persze mást is jelenthet a hátrafeszülés. Például a nagyon magas spirituális tudatállapotnak is lehet ez a jellemző testtartása.

Miben különbözik a bodywork módszere a többi mozgásterápiától?

Ildikó: Sokféle technika integrálódott benne. A transzperszonális emberkép a leglényegesebb sajátossága. Ebben nemcsak az ember biológiai, pszichológiai és szociális oldala jelenik meg, hanem a spirituális tartományok is. A bodywork a spiritualitás felé vezető úton is segíti az embereket.

Ez mit jelent pontosan?

A hétköznapi tapasztaláson túli rétegekről beszélek. Ilyenek például az energetikai érzetek, amelyeket a jógában nagyon sokszor használunk. Aki ezeket egyszer megérezte magában, attól kezdve a hétköznapi érzések közé fogja sorolni, és nem tartja misztikusnak.

Ilyen volt például az a gyakorlat, amikor a párok egyike behunyta a szemét, és a másik a derekára tett kézzel kísérte a teremben? Alig érzékelhető mozdulatokkal vezettük egymást, hogy elkerüljük az ütközéseket, közben érzékelhető volt az egymásra hangolódás.

István: Igen, ez jó példa. Sokszor a másik már azelőtt elkezd abba az irányba fordulni, amerre irányítani szeretnénk, mielőtt erre jelzést kapna. Van, aki azt jelzi vissza, hogy nemcsak a derekánál, hanem a szíve tájékán is elkezdett melegséget érezni. Nagyon érdekes tapasztalat, amikor a saját testemben érzek valamit, ami pedig nem belőlem fakad. Az ilyen energetikai megérzések általában nem az elején jelentkeznek.

Annál is hatékony ez a módszer, aki nem túl nyitott a spiritualitás felé?

Ildikó: Hogyne, hiszen nem az a cél, hogy valaki spirituális élményekre tegyen szert, vagy az, hogy a hitében megváltoztassuk. Egyedül annak nem ajánlanám ezt a módszert, akinek komoly pszichés betegsége, személyiségzavara van a háttérben. Ugyanis ez a módszer alapvetően önismereti munkára való, nem pedig csoportos pszichoterápia.

István kérdezte tőlem, hogyan állok az érintésekkel. Mi van akkor, ha, mondjuk, rosszul? Az ne is jöjjön, akit zavar egy idegen ember testközelsége?

Lehet ez gátja a bodyworkkel való foglalkozásnak, de az is lehet, hogy éppen fejlődést idéz elő e téren. Volt olyan ember, aki emiatt ment el, más, aki szintén így tett, egy év múlva visszajött, azzal, hogy most már jól tudja fogadni az érintéseket.

Volt a csoportban két lány, akik már az első gyakorlat végén egymás ölében feküdtek. Arra gondoltam, amikor láttam, hogy náluk a komfortzóna-határok másutt vannak, mint nálam. Majd egyikük az utolsó gyakorlatnál nem volt képes a férfi párjában megbízni, hogy az megtartja, amikor hátradől. A közelengedés és a bizalom határai ennyire különbözők volnának?

Akiknek már volt tapasztalatuk a bodyworkkel, talán jobban élvezik az ilyen folyamatokat, és tudnak belőle töltődni. Van olyan személyiség, aki – úgymond – „túl könnyen” megy bele érintésekbe. Nekem ez azt mondja, hogy érzelmileg nem is biztos, hogy kapcsolódik, csak „adja a testét”. Az is sokat elárul, ha ez valakivel jól megy, és egy másikkal pedig egyáltalán nem.

De mit árul el? Az illető úgy fogalmazott: „tudtam, hogy nekem ez egy férfival nem fog sikerülni.”

Ebből látszik, hogy az illető tudja, hogyan áll az érintésekkel. Fontos, hogy tudja, mibe nem szabad belemennie, mert az számára esetleg kellemetlen lesz.

Nekem hiányzott az összefüggések kibeszélése. Úgy érzem, az önismeretben való előrelépéshez szükséges volna, hogy a környezet visszaigazolja, amit megfigyel, hiszen én, aki benne vagyok, nem biztos, hogy rálátok a vakfoltjaimra, nem biztos, hogy nem hárítom el a számomra kellemetlen felismeréseket. Az ilyen visszajelzések tiltottak a bodywork módszernél?

Ildikó: Sokszor engedjük, hogy a különböző folyamatok kapcsán egymásnak visszajelzést adjanak, de itt alapvetően nem az a cél, hogy konfrontálódjunk, hanem az, hogy kérdéseket tegyünk fel. A nyitó és a záró kör mindig verbális, és ezeket arra szoktuk használni, hogy finoman ráirányítsuk a figyelmet valamire. Például, hogy „amikor én ezt látom, hogy ezt és ezt teszed, olyankor mit élsz meg?”. Tartózkodni kell attól, hogy a másik ember számára megszégyenítő legyen a visszajelzés, elfogadással és együttérzéssel lehet csak egymás felé fordulni. Minden folyamat végén kérjük, „köszönd meg a társadnak, hogy segített neked abban, hogy ezt megtapasztald!”

Többször is előfordult, hogy valaki sírva fakadt. Alapvetően nem kezdtünk vele semmit – az egyik csoporttag szerint ez mindenkinek a legmélyebb magánügye, amivel békén kell hagyni. Többen a legvégén, az egészet értékelő záró körben is borzasztó szófukarok volt. Mintha velük nem történt volna semmi.

Ildikó: Vagy csak nem tudtak róla beszélni.

István: Nagyon különbözők a csoporttagok – vannak „belemenősebb”, illetve zártabb emberek. Van, aki ellenáll, pedig valamiért idejött, amivel dolgozni szeretne.

Ildikó: Ellenállás helyett én védekezést mondanék. Ebben a csoportban többen is így érkeztek. Ennek az egyik megnyilvánulása volt az is, hogy a verbális körökben nem nagyon osztottak meg magukról semmit.

Számomra ilyenkor az is kérdés, hogy egyáltalán tudatosult-e valami, vagy csak annyi maradt meg, hogy „olyan érdekes volt az egész”?

Ildikó: A hosszú csoportmunka épp arról szól, hogy ezek a kezdeti védekezések lehulljanak, ne kelljen tartani attól, hogy kimondhassam, ami bennem van, megmutathassam a jó és a rossz érzéseimet.

István: Egy hosszabb csoportban, ahogy haladunk előre, a nyitó körök egyre hosszabbak szoktak lenni, éppen az élmények megosztása miatt. Ahogyan telnek az első hetek, a saját kérdéseidnek – amelyekkel érkeztél – legalább a felét meg tudod válaszolni. Mi ezt a belső munkát inkább csak segítjük, elsősorban kérdésekkel. Ez a megtapasztalás önmagában is nagyon sokat számít. Eltelik két hét, és már nem ugyanaz vagy, mint aki voltál, amikor először érkeztél a csoportba.

Ildikó: Aki azt tapasztalja, hogy a bodywork kapcsán sok – számára – nehéz téma kerül elő, annak azt szoktuk tanácsolni, hogy menjen el egyéni terápiára is, hogy ezeket fel tudja dolgozni.

Amikor az elején elmondtátok, mire számítsunk, az kicsit teátrálisan hangzott, hogy bármi megtörténhet, ezért vegyük le az ékszereinket is. Előfordulnak szélsőségek, feltörő indulatok, netán transzszerű állapotok?

Ildikó: Általában nem, de a csoportfolyamatokban nagyon is elképzelhető. Vannak olyan alkalmak, amelyeket kifejezetten arra szánunk, hogy az agresszió, a düh meg tudjon jelenni. Ezeket mindig nagy figyelemmel követjük, mindig ketten vagyunk jelen, és maga a csoport is tud segíteni. Csinálunk egyéni folyamatokat is, de ezek igen időigényesek. Sok-sok órás „megérkezés” kell ahhoz, hogy bele merd engedni magad nehezebb helyzetekbe is. Ilyenkor csoportos párbeszéddel indítunk, utána átmegyünk egy testfókuszú munkába. Akkor kezdenek megtörténni a dolgok – nagyon sokszor ez egyfajta „születésfolyamat”, ami igen megterhelővé tud válni.

Milyen előképzettség kell ehhez a csoportvezetők részéről?

István: Az önismereti módszerek kicsit a pszichodráma-, illetve az integratív kifejező táncterápiás csoportok működésére emlékeztetnek. Ott sem kötelező, hogy pszichológus vezesse a csoportot. Az alapos önismereti munka viszont feltétele annak, hogy egyáltalán elkezdhessük a vezetőképzést, és utána hosszú képzési folyamaton megyünk keresztül. A tanulmányainknak része a pszichopatológia is, tehát kicsit megtanuljuk felismerni a pszichés problémákat. De a pszichiátriai tüneteket mutató embereket – a csoport védelme érdekében – nem engedhetjük be. Egyébként több vezetőnek is van pszichológus végzettsége nálunk, például Ildikónak is.

Ildikó: Sokféle módszerben képződtünk mindannyian. Többek között foglalkoztam művészetterápiával is – nekem inkább a nonverbális módszerek jönnek be.

Van jelentősége a nemeknek a csoport összetételében? Ahogy elnéztem, itt is a nők voltak többségben – konkrétan egy férfi volt.

Az a tapasztalatunk, hogy akkor működik jól a csoport, ha a férfiak aránya 30–40 százalék körül van. A férfiaknak az első pár alkalommal nagyon nehéz együtt lenni, számukra sokkal nagyobb probléma egymást megérinteni, mint a nőknek.

A homoerotikus parák jönnek elő a férfiakból, vagy a versengés?

István: Mindkettő fölmerül. Erre a problémára a mesterünk hívta fel a figyelmet, akitől tanultuk a módszert. Mostanában egyébként viszonylag sok a férfi jelentkező.

Volt egy olyan feladat, hogy legyünk tükrei a másiknak, ügyelve mindig arra, hogy ki irányít és ki követ. Azt figyeltem meg magamon, hogy jobban esik figyelni és reagálni, mint irányítani, de azért az sem szeretem, ha mindig követnem kell. Gondolom, ezen érdemes eltűnődnöm?

Ildikó: Igen, az ilyen apró megfigyelések is lényegesek. Nem nagyon szoktuk azt mondani, hogy valaki valamit rosszul csinál. Inkább az a kérdés, hogy egy adott felismerés mit jelent az illető életében: mennyire korlátozza, illetve mit hozhat a változtatás?

István: Nekem a saját életemben sokat jelentett, amikor felszabadultabban kezdtem mozogni: jobban tudtam a testemre figyelni, és azt elfogadni. Ez sok mindent megváltoztatott – akár olyan apró banális dolgokat is, mint azt, hogy jobban érzem, mikor vagyok éhes. Azelőtt nem nagyon figyeltem ilyesmire. Szinte remegtem és összeestem, mire rájöttem, hogy ennem kellene. Érdekes módon ettől jobban tudtam figyelni a spirituális dolgokra is, amelyekről már beszéltünk. Ez nem jelenti azt, hogy rossz, ha nem tudsz a tested jelzéseire figyelni, az igényeinek elébe menni. De lehet rajta változtatni, ha akarsz.

Milyen célokat tűztök ki egy ilyen sok órán át tartó csoportmunkában?

István: Elsősorban a spontaneitás, a játékosság felszabadítása a cél: hogy próbáljunk úgy mozdulni, hogy nem gondoljuk ki előre a mozdulatot. Azt vettem észre, ha ez megy, akkor sok mindent sokkal jobban tudunk élvezni az életben, mert több reakció tud az adott pillanatban megszületni bennünk, nem csak a szokásos merev sémákban viselkedünk.

Ildikó: Esély van arra, hogy ne „ugyanazt a szalagot fűzzem be újra és újra”, hanem ránézzek az adott helyzetre, és megnézzem, hátha van jobb ötletem.

István: További cél az intimitásban való elmélyülés: közel engedni másokat, vagy nekem közeledni fizikailag, szexualitás nélkül.

Ildikó: Meg pszichésen is, hogy meg merjem osztani, ami bennem van – a fájdalmamat vagy a jókedvemet is. És tudjam fogadni az övét. Nyitottabbá válni a másik ember számára – ez az intimitás fizikai és pszichés oldala. Az emberi kapcsolat az, ami töltést ad, és segít belemenni nehezebb témákba is. Az életben is ebből tudunk töltődni.

Elhangzott a szexualitás szó – feltűnt nekem, hogy ez sok helyzetben az intimitás béklyója. Amikor kapcsolatban vagyok egy másik emberrel, aki történetesen nő, és megnyugtató őt választani, de mindjárt beugrik az aggodalom: „vajon nem gondolja-e majd, hogy én valami szexuális vonzódást is érzek?” De ugyanez fölmerül persze férfi párral is. Már nem esik olyan jól a szemébe nézni, amint megjelenik az aggodalom, hogy – úgymond – félreértheti.

Ildikó: Ennél még tovább is tudunk menni egy hosszú csoportfolyamatban: odáig, hogy megérezzük a szexuális energiák megjelenését. Ami nem azt jelenti, hogy történik valami a csoporttagok között, hanem azt: meg tudom engedni magamnak, hogy megmutassam a másiknak, hogy most megjelent bennem a vágy. Gyönyörű, amikor nem kell szégyellnem magam emiatt. Ami nem jelenti azt, hogy engednem kell a vágynak, csak egyszerűen elfogadni, hogy van.

István: Ez nem minden csapatban tud megjelenni – nagyban függ a vezetőktől, hogy számunkra mi elképzelhető, és mi az ami „nem odavaló”.

Akkor ez nektek is egy önismereti folyamat?

(Mindketten): Igen. Erősen az.

Azok után, hogy egy ilyen csoportban rengeteg minden megtörténik, az emberek százfelé szélednek?

Nem biztos. Az előző csoportunk tagjai például összejárnak. Nagyon különböző emberek tudnak összegyűlni egy csoportban és ez általában segít, mert megmutatja, hogy a tőlem nagyon különböző embereknek is lehetnek hasonló problémáik.

Ildikó: Olykor érdekes kapcsolódások tudnak létrejönni. Például, amikor egy csoportba kerül egy lány, aki egy autoriter apa emlékezetével birkózik, és egy férfi, aki a jelenben hasonlóképpen gyakorolja az apaságát. Néha olyan helyzeteket tudnak megélni, amelyekben lehet egymásra projektálni ezeket a szerepeket. Azután megköszönni, hogy segíthettek egymásnak.

István: Ha olyan valaki van jelen a csoportban, aki emlékeztet valakire, dönthetek úgy, hogy elmegyek, meg úgy is, hogy akkor most dolgozom ezen a témán. A kérdés csak az, hogy van-e hozzá erőm.

Nagyon zavaró, amikor egy másik ember érintését nem tudom elfogadni, mert az illető valami miatt nagyon taszít. A hétköznapokban ezt úgy mondjuk: „hiányzik a kémia”. Lehet és kellene integrálni valahogy ezt az ellenszenvemet? Vagy fogadjam el, hogy ez valami zsigeri dolog?

Ildikó: Épp ez a „zsigeri” jelző az, ami bennem azt az érzést kelti, hogy ezzel érdemes dolgozni.

István: Valószínűleg már eleve úgy nézel erre az emberre, hogy van egy doboz a fejedben, amibe belehelyezed. Azon az alapon, hogy valamilyen megnyilvánulásában valakire hasonlít, akivel kapcsolatosan ellenérzést hoztál a múltadból. Nem biztos, hogy ez tudatosul, de ami történik benned, az valószínűleg ennek az ellenérzésnek a kivetítése erre az ismeretlen emberre. Úgyhogy, amikor ellenszenvvel közeledsz valakihez, nem az a cél, hogy ezt legyűrd magadban, hanem az, hogy megtaláld az eredőjét.

Ildikó: Az is egy eredmény, hogy a lány a végén ki tudta mondani: nekem most ez esik jól. Most nem akarok odamenni hozzá, mert nem kell legyőznöm magamat. Elfogadom, hogy most ez van bennem.

 

Címlapfotó forrása: facebook.com/bodywork.hu/

Neked is kérdésed van gyermekeddel, diákoddal, társaiddal kapcsolatosan?

Keress minket bizalommal!

Tovább a szakértőkhöz!