„Mindig is vágytam rá, hogy valamiben el tudjak teljesen veszni”

Ismeretségi körében - a közösségi oldalakon - nagy felhördülést váltottak ki azok a fotók, amelyeken Harle Vivi több emelet magasságban korlátokon, házfalakon áll kézen. Különösen megdöbbentő teljesítmény ez, ha hozzátesszük, hogy ezeket a mutatványokat egy diákkorában még „figyelemzavarosként” leírt, és nem különösebben sportos lánytól láthatjuk. Aztán ez a két paraméter igencsak megváltozott. Vajon mi szolgáltatta a motivációt egy ilyen változáshoz – erre voltunk kíváncsiak, amikor megkerestük a 27 éves lányt, aki amellett, hogy mozgásfejlesztéssel foglalkozik, lélegzetelállító gyakorlatokat mutat be légi karikáján.

2019.09.08 Mihalicz Csilla

Úgy tudom, annak, hogy te koreografált mozgással foglalkoznál hivatásszerűen, 22 éves korod előtt nem nagyon voltak előjelei. Ugyanakkor ezt a fajta akrobatikus ügyességet nem lehet a semmiből előhúzni. Milyen előzményei voltak?

Mindig is nagyon szerettem mozdulni a zenére. Szerintem a tehetség elsősorban azt jelenti, hogy élvezel valamit, és én a mozgást nagyon élveztem kislány koromban. 3-tól 8 éves koromig jártunk a nővéremmel Luci nénihez balettozni, tornázni és szteppelni. Egy alkalom három negyvenperces órát jelentett, és ez tőlem nagy koncentrációt kívánt, de nagyon akartam menni. A végén kiültünk a terem szélére egy nagy körbe, és akkor jöhetett a bukfenc, a cigánykerék és az egyéb extrák. Emlékszem, mindig én maradtam utoljára, mert nekem volt a legtöbb extrám. Ott mentem le először hídba. Aztán lett belőle kézen átfordulás, meg kézállás. Ma is ez a legkedvesebb „trükköm”, mármint, amit a legtöbbet csiszolgattam. A vizsgán és mindig szólóztam, mert abban kiemelkedő voltam, míg ha csoportban táncoltunk, akkor mindig legalább két ütemet késtem. Így kicsit jobban teret kaphatott az, amiben jó vagyok: a torna akrobatikus elemei. Luci néni balettmester volt, dinamikus dolgokra nem tudott tanítani, és mikor hétéves lettem, azt ajánlotta, menjek inkább fitness-re. Fél év alatt annyit fejlődtem, hogy versenyre neveztek volna, de közbejött az első bokaműtétem.

 

Megsérültél?

Nem, csak befelé dőlt a bokám. Magyarországon ez volt az első ilyen korrekciós bokaműtét: belecsavaroztak a csontomba egy titán csavart, ami meggátolta, hogy kiforduljon a bokám. Tehát egy kényszertartásban kellett tartanom a bokámat a csavar miatt. Az egyik bokámban négy, a másikban öt éven keresztül volt benne a csavar. Ezzel hosszú időre vége is lett számomra a mozgásnak. Megpróbáltam ugyan folytatni, de emlékszem, szinte összetört a szívem, amikor az edző azt mondta, álljak oda a bordásfalhoz, és emelkedjek lábujjhegyre harmincszor. Néztem a lányokat, ahogyan könnyedén ugráltak körülöttem, és elmondhatatlanul fájt, hogy én azt nem csinálhattam. Sajnos akkor nem volt mellettem olyan ember, aki számomra fogható módon elmondta volna, hogy gyógytornával újra föl lehet építeni a mozgást, csak legyek türelemmel. Talán azért alakult így a további életem: be akartam bizonyítani, hogy mozgásfejlesztéssel és gyógytornával többre lehet menni, mint műtéttel.

Abbahagytad a tornát és nem is mozogtál semmit?

Tinédzser koromig nem, akkor viszont egyértelmű lett, hogy imádok zenét hallgatni. Sokszor előfordult, hogy ellógtam az első órát, otthon maradtam egyedül, és táncoltam az erkélyen. Gimis koromban jelentkeztem egy tánckurzusra, el is mentem párszor, és emlékszem az érzésre, ahogy utazom a héven, és nem szállok le, mert az van bennem, hogy úgyis béna leszek. Érettségi után Angliába mentem dolgozni, a kint élő nővérem után. Felszolgáló voltam egy bárban, és onnan nem messze volt egy cirkuszi egyetem. Valahogy beugrott, hogy én ezzel szeretnék foglalkozni. A nővérem segített a jelentkezésben, összeállítottam egy kis koreográfiát, és elkezdtem otthon kicsit komolyabban nyújtani és gyakorolni a kézállást. Elmentem egy akrobatikus centerbe is felnőtt képzésre, ahol nagyon meglepődtek azon, hogy milyen jól megy a kézállás. A felvételin előadtam, amit tudtam, de nem voltam magammal elégedett, ami ki is ült a képemre. Rá se néztem a felvételiztetőkre, csak meghajoltam is kimentem. Elmondták, hogy ők előadókat keresnek, tehát aki nem tudja vállalni, amit hozott, mindegy, hogyan sikerült, annak el kell gondolkodnia, hogy biztosan neki való-e ez az út. Úgyhogy nem vettek föl.

És továbbra sem mozogtál?

Nem nagyon. Aztán miután hazajöttem Londonból, egyszer elkísértem a gimnáziumi barátaimat egy sziklamászó kalandra Ausztriába. Ők már régóta jártak, én meg akkor kezdtem, és fantasztikusnak találtam: hihetetlen fizikai és szellemi munka volt – ráadásul kint a természetben. Mivel a kézállással nagyon jól megerősítettem az ujjaimat, és újra elkezdtem a hajlékonyságomon komolyan dolgozni, ez a kettő nagyon nagy hasznomra volt a sziklamászásban. A harmadik nagyon szerencsés adottság az, ha tudsz nagyon akarni. És én tudok. Szerencsére nem féltem a magasságtól, bár szokatlan volt. De nagyon motivált a környezet: a szikla, a patak, az esőillat, a hangok, az, hogy sátorban alszunk…

Mit dolgoztál, hogy megengedhetted magadnak ezeket a kalandokat?

Bébiszitteri lehetőségeket kerestem, ahogyan Angliában is, a vége felé. Mellette egy trambulin parkban dolgoztam recepciósként. Itt ismerkedtem meg a parkour-os srácokkal, akik oda jártak gyakorolni. A sziklamászást ugyan nagyon szerettem, de nagyon pénz- és időigényes, és nehéz beépíteni a mindennapokba. A parkour francia eredetű sport – más néven free run -, és a lényege az, hogyan tudsz A pontból B-be eljutni minél gyorsabban és minél kreatívabban. Nincs másra szükség, mint a sportcipődre. De még jobb, ha mezítláb edzel, mert akkor érzi a talpad igazán, hogy mit csinálsz. Hamar befogadtak a srácok, mert látták, hogy tudok kézállni, tudok erőben is ott lenni, és mivel hajlékony vagyok, a mozgásom is szép. Amikor elkezdtem, abban a csapatban én voltam az egyetlen lány. A lányokat - bár nagyon jó csupa izmos fiú között lenni - talán kevéssé vonzza ebben a sportban, hogy azért meg lehet sérülni.

Te is estél komolyabban?

Persze, sőt, én egy eséssel szerettem bele igazán. Elég tipikus mozdulat egyik korlátról átugrani a másikra, sokszor gyakoroltam már, egyszer mégis nagyon elvétettem. Dolgozni mentem éppen, és mindössze 15 percem volt. Eleve téves gondolat volt, hogy ezt a negyed órát így hasznosítsam, mert ez a sport nem így működik - fizikailag és mentálisan is rá kell készülni. Éreztem, hogy nem akarja a lábam azt az ugrást, de belehajszoltam magam. Ebből aztán olyan bokaszalag-szakadás lett, amit egy évvel később műtöttek meg. Nem mentem vele kórházba, bár nagyon bedagadt. Tudtam, hogy hibáztam: a döntést meg kell hozni, és utána ki kell mellette tartani. Az nem opció, hogy meggondolod magad ugrás közben. Ha nem nézed, hova érkezel, akkor nem kell csodálkoznod, ha úgy landolsz, mint egy pohár puding. Három hónap után kezdtem megint edzeni, és nagyon rámentem az alapozásra. De hónapokkal később is be volt dagadva a bokám, úgyhogy az orvos azt mondta: ha továbbra is akarok ugrálni, akkor jó lenne megműteni a szalagszakadásomat.

És miért akartál annyira ugrálni? Ez végül is amolyan városi szabadtéri játék, nem?

Nem, sokkal több annál, és rengeteg munkát tettem bele. Egyre több barátom és ismerősöm lett, más sportokból is. Az egyik lány például rúdfitnesszel foglalkozott. Az nem annyira tetszett, de tudtam, hogy annak is az erő és a hajlékonyság az alappillére, és hogy jól lehet a tanításával keresni. Elkezdtem tehát tanulni. Közben egy 3, illetve egy 5 éves kisfiúval is foglalkoztam - heti háromszor háromnegyed órát mozogtunk. Ez idő alatt sokat beszélgettünk is, többnyire azt tettük, amihez a gyereknek kedve volt. Ha bogarakat szeretett volna nézegetni, akkor felmásztunk a fára, és megnéztük, hogy ott milyen bogarak vannak. Vagy elmentünk egy nagy túrára, átugortuk a patakot, vizesek, sárosak lettünk, estünk-keltünk. Ilyen fajta mozgásfejlesztéssel foglalkoztam. Ez már nem egyszerű bébiszitteri munka volt, hiszen sikerült olyan családokat találnom, akik már kifejezetten a mozgás miatt akartak engem. Az egyik családnál egy kromoszómahibás kisfiú otthoni tornáztatásával foglalkoztam: járni tanultunk együtt. Elkezdtem egy gyógy- és sportmasszőri OKJ-tanfolyamot is, és azt is gyakoroltam vele, hiszen a masszázs jó kiegészítője a mozgásfejlesztésnek. Akkoriban gondolkodtam azon is, hogy konduktor legyek a Pető Intézetben.

Azért ez elég széles spektrum: a rúdtánctól a parkouron át a konduktori munkáig. Mindet komolyan gondoltad?

Ez nekem mind egy - mozgásfejlesztés, különböző megközelítésekben. A rúd egyébként nem jött be, iszonyúan zavart, hogy húzza a bőrömet, és bugyiban meg melltartóban kell lennem. A parkour mögött a sziklamászás is a háttérbe szorult, viszont elkezdtem a városban gyakorolni. A várfal lett a kedvenc helyem Budán, ahol nem csak felfelé lehet mászni, hanem jobbra és balra is, a téglák közti résekbe kapaszkodva.

Egyedül, minden biztosítás nélkül?

Igen. Már a sziklamászásnál is megtapasztaltam, hogy sokkal jobban megy biztonsági kötél nélkül, mert akkor minden fogást százszor meggondolok. A félelem mindig ott van, de a félelmet lehet kezelni. Ha figyelsz, hová nyúlsz, bízol a kezedben és a tudásodban, és nem arra fordítod az energiáidat, hogy reszketsz, hanem keresed a fogásokat, akkor nem történik baj.

Nem valami bizonyítási vágy vagy veszélykeresés motivál téged?

Én nem a veszélyt keresem, hanem a saját határaimat akarom felmérni, a saját erőmet érezni, és a koncentrációmat fejleszteni. Ezért hozom magam olyan helyzetekbe, hogy muszáj legyen minden tudásomat összeszedni. Ha úgy érzem, nem vagyok teljesen jelen, nem tudok minden idegszálammal figyelni, inkább abbahagyom. Amikor viszont biztosan érzem, hogy már megvan minden fogás, megrángattam az összes téglát ezerszer, és tudom biztosan, hogy nem szakad ki, akkor már csak a saját erőmön, ügyességemen és koncentrációmon múlik, hogy felmenjek és le is jussak. Ezek olyan mentális ütközetek, amiket egyedül kell magammal megvívnom. A bizonyítási vágy épp akkor jön elő, ha más is jelen van. Olyankor jobban izgulok és vakmerőbb vagyok. Egyébként pedig nem mászom föl olyan helyre, ahonnan leeshetek, és nem teszek olyan mozdulatokat, hogy legalább három végtagom ne kapaszkodjon biztonságosan. Ha mégis elveszíteném a kontrollt, általában nincs komoly következménye. A parkour megtanított esni: 4 méterről még tudok úgy kigurulni, hogy nem töröm össze magam.

Több emelet magasságban korlátokon, házfalakon állsz kézen. Ha onnan leesel, nem tudsz kigurulni. Ezt miért csinálod?

Az úgy kezdődött, hogy egy barátnőm, akinek révén a rúdtáncot elkezdtem tanulni, fölhívott, hogy volna-e kedvem egy fotózásra elmenni vele. Olyanokra volna szükség, akik nem félnek a magasságtól, ugyanis a Margit-hídra készültek fölszerelni egy légi karikát, és azon kellett bemutatni valamit. Egy alpinista barátunkkal odamentünk, és kimásztam a mélység fölé. Annyira megtetszett a dolog, hogy egy hónappal később megvettem a saját karikámat és elkezdtem gyakorolni. Ezzel az eszközzel összeállt mindaz, ami engem érdekel, és amiben jó vagyok: az erő, a kreativitás, a hajlékonyság, a zenére való mozgás. Fél évvel később kérdezte a stúdió, ahol tanultam, hogy szeretnék-e beugrós oktató lenni, amire boldogan igent mondtam. Azt is javasolta, hogy jelentkezzem versenyre. Tavaly nyáron el is indultam, és egyből profi minősítést kaptam.

Nem is volt edződ?

Nem. Baráti tanácsokat kaptam és beépítettem. Néztem videókat, és kínlódtam a mozdulatokkal. Tavaly az egyik versenytársam kérdezte, van-e kedvem elmenni vele Olaszországba a nyári szezonra. Igent mondtam, és hatalmas színpadi tapasztalatot szereztem: szóló karika számmal léptem föl heti 3-4-szer egy tánctársulattal. Én voltam köztük az akrobata szólista. Onnantól, hogy hazajöttem, tudtam, hogy ez az utam.

Most akkor mivel is foglalkozol?

Végzős vagyok levelező tagozaton rekreáció és egészségfejlesztés szakon, ezen kívül Budapest legnagyobb rúd és légakrobatika stúdiójában dolgozom heti 6 napot, két helyszínen. Ezenkívúl még egy stúdióban viszek heti két órát. Ez mind csoportos kurzus. Magánórákat is tartok mindkét helyszínen,  szervezem a workshopjaimat szabadtéren, temekben, Magyarországon és külföldön egyaránt. Ez teljesen kiteszi a mindennapjaimat. Foglalkozom egy kislánnyal is, akivel a szabadban mászunk és ugrálunk, amikor jó az idő, amikor meg nem, akkor egy falmászó teremben mászunk. Illetve van egy kisfiú, akinek Achilles-ín rövidülése van, és próbálom fejleszteni a mozgástartományát. Ami a színpadi munkát illeti, remélem, hamarosan össze tudok állítani egy olyan szóló műsort, amivel felléphetek. Nem az a lényeg, hogy bele tudod-e préselni magad egy karikába, ahhoz csak hajlékonynak kell lenned, inkább az, hogy miként kötöd össze a mozdulatokat. Ez adja meg az egésznek a mélységét és az ízét – és belőlem szinte ömlik a koreográfia.

Az a gondolat egyáltalán nincs benned, hogy több emeletről lezuhanhatsz?

Szeretném hinni, hogy nem, de mindig történhet valami szörnyű véletlen. Azon vagyok, hogy kellően figyelmes és edzett legyek szellemileg és fizikailag, pontosan belőjem a határaimat, és tudjak megálljt mondani, ha arra van szükség. Vannak, akik stabilan ugranak tetőről tetőre - én is nagyon szeretem az ugrást, de abban még nem érzem magam biztonságban. Szeretem, ha a két kezem kapaszkodik. Kézen állni stabilan tudok a hatodik emeleten, és szívesen elképzelek egy olyan projektet, hogy - mondjuk - egy helikopterről lóg ki a karikám, és én azon mutatom be, amiket kigyakoroltam. El tudom magam képzelni a magasban ugrás közben is, de mondjuk a második emeleten. Ami nem túl logikus, hiszen a második emeletről leesve is szörnyet lehet halni, de az nekem mégis beláthatóbb.

Volt igazán komoly esésed?

Sosem estem úgy, hogy az meglepett volna. Olyan van, hogy nekifutok és tudom, hogy most esni fogok, és kigondolom, hogyan fogom csúsztatni a lábam, hogyan fogok kigurulni. Az esés művészetét is gyakorolni kell. Benne van a félelem minden ugrásban, de roppant fontos, hogy ezeket az érzéseket tudjam „lementeni”. Ezek ugyanis természetesek. Nem sikerülhet minden ugrás, általában olyankor sérülsz meg, ha nem éred fel ésszel, hogy mi történhet.

Mit szóltak a szüleid ehhez az egészhez?

Apa eleinte magamutogatásnak gondolta, és nem értette, minek kell az nekem, hogy kihívják rám a rendőrt – ami megtörtént egyszer, amikor a várfalon másztam - vagy beszóljanak, hogy „esnél már le!”. Anya kezdettől a támogatását és elismerését fejezi ki, ugyanakkor tudom, hogy nagyon félt. Át tudom élni, hogy ez milyen érzés lehet neki, mert akit szeretek, én sem bírom a szikla peremén látni. Majd megőrülök, mikor a húgomról úgy érzem, veszélyben van.

A vadidegen gyerekeket meg támogatod ebben?

Az nagyon más, amikor 3-4 órán keresztül centiről centire mész valakivel, és érzed, ahogy felméri maga körül a veszélyeket, mint amikor egyszer csak meglátod egy rizikós helyzetben.

Mintha egy önismereti úton járnál...

Igen, ez így is van. Másrészt azért fantasztikus ez az egész, mert nekem azt mondták harmadikos koromban, hogy diszlexiás és figyelemzavaros vagyok. Mindig is vágytam rá, hogy valamiben el tudjak teljesen veszni. Ahogyan a húgom abban, hogy rajzol. Nekem a flow-érzést megadta a tánc, amikor tiniként bulikba jártam. De ez most teljesen más, hisz ezért nagyon megdolgozom. Ilyenkor ott vagyok százszázalékosan, és nincs figyelemzavarom.

Az a kamaszlány, aki nem száll le a villamosról, mert bénának érezte magát a tánchoz, sehol sincs már?

Sikerült vissza találnom ahhoz a kislányhoz, aki kíváncsian fölmászik mindenhová, és az sem zavarja, ha beleesik a tüskés rózsabokorba.

Kicsinek ilyen voltál?

Igen. Szerintem a legtöbb gyerek ilyen, csak letörik a szárnyait, ha a környezete nem vigyáz rá, hogy ez ne történhessen meg. Amikor a gyerek leesik és meglátja a mama arcán az ijedtséget, akkor kezd el sírni. Ez az, amit a legfontosabbnak érzek abban, amit csinálok, hogy tovább tudom adni a mozgás szabadságának az örömét. Én nem nyithatom ki senkinek az ajtót. Viszont mutatni, segíteni, vezetni lehet, sőt, kell. Azt az igényt tudom serkenteni, hogy mindenki találja meg magának a saját útját a mozgásban. Amikor látják, ahogyan a gyerekekkel foglalkozom, sokan odajönnek hozzám. Elbeszélgetünk, elmondom a meglátásaimat. Jó érzés, mikor azt hallom vissza, hogy utána olyat csinált a gyerek, amiről nem is gondolta volna a szülő, hogy képes.

Érdekes, hogy viszonylag későn, 22 évesen indultál el ezen az úton.

Igen, és ez az út folyamatosan kanyarog. Az biztos, hogy azt mindig keresni fogom, hogy miként tudom fejleszteni a mozgásomat és a kreativitásomat, és mindig lesznek a környezetemben olyan emberek, akiktől tanulni tudok, és olyanok is, akiket én taníthatok. Akkor is, ha esetleg egyszer előadóművészettel foglalkozom elsősorban. Most is azt teszem egyébként. Amikor meghallom a zenét és átadom magam a mozdulatnak, az performance, akkor is, ha nem látja senki. Olyankor a legmélyebb eufóriában vagyok – az én igazi teremben: a Vivi-zónában. Csak az erőm van, a kezem, a fizikumom, a szellemem... Ha az ember egyszer kap egy ilyen impulzust, ha érzi, hogy valamiért igazán meg tud dolgozni, akkor megtalálta, amit keresett. Ezt az impulzust felkutatni sosem késő!

Címkék

énerő adhd

Neked is kérdésed van gyermekeddel, diákoddal, társaiddal kapcsolatosan?

Keress minket bizalommal!

Tovább a szakértőkhöz!