„Hogy tudnál úgy fejlődni, ha csak addig csinálod, amíg jól esik? Ekkor kezd el értelme lenni az egésznek.”

„Ő az az ember, aki képes segíteni a fiataloknak megtalálni az erejüket”. Így ajánlották weboldalunknak Ambruzs Szabolcs, négyszeres Kung-Fu világbajnokot. Az interjúra kemény, fizikai munkából érkezik. Éppen nem volt kőműves, aki elvégezte volna az aktuális feladatot a házánál. Beszélgetés közben már lassú mozdulatokkal, végtelen türelemmel, parányi csészékbe töltött teát. Ez a kettősség jellemzi őt folyamatosan. A zen buddhizmusból merített példái egy hozzám hasonló szakavatatlan számára első hallásra zavarba ejtően absztraktak. Mégis, a körülbelül másfél órás beszélgetés alatt ösztönösen megtalálja a leggyengébb pontomat. Majdnem negyven évesen is kedvet kaptam hozzá, hogy lemenjek egy edzésére és segítsen a határaimat meghaladni.

2019.09.22 Szabó Előd

A honlapotokon megosztott gondolatok alapján számotokra kiemelten fontos a belső út kérdése. Ez a Shaolin Kung-Fu sajátossága?

Mi erre valóban nagy hangsúlyt fektetünk, mindenkinek fontos a saját belső útja, mivel innen indul ki minden. Mondhatja azt valaki, hogy ez nem fontos, de amikor krízishelyzetbe kerül, amikor szembesül a gyengeségeivel, akkor mégis csak odafordul, hogy jó lenne ezt megoldani belülről. Jó lenne, hogyha elégedett lennék magammal, hogyha felszabadultabb lennék, ha normális lenne a párkapcsolatom, hogyha tudnék kapcsolódni. Ez emberi kérdés.

Kik jönnek hozzád? Azok keresnek meg, akiknek már megvan az igénye erre a belső útra?

Általában igen. De vannak olyanok is, akik úgy találnak meg, hogy „csak” bunyózni akarnak. Őket elküldöm. Hogyha nem tud integrálódni, formálódni az egyikünknek sem jó. Nem csak a diáknak kell tanárt választani, hanem a tanárnak is diákot. Fontos, hogy miként kapcsolódunk, és tudom-e támogatni abban, amit szeretne.

Milyen típusú embereknek ajánlod akkor ezt a helyet?

Aki közelebb szeretne lépni önmagához és képes megjeleníti magát. Az mindegy, hogy milyen formában. Történhet ez akár agresszióban is. Itt nem negatív vagy pozitív dologként kezeljük ezeket, hanem egy lehetőségként. Ha álarc mögé bújsz, amivel nem lehet kapcsolódni, nincs fejlődési lehetőséged. Én mindig azt mondom, hogy az edzésre ne jöjjenek üres kézzel. Hozzon magával valamit, szándékot, erőt, feszültséget, félelmet, nyugalmat, bármit, amit használni tudunk.

Egy korábbi interjúban utaltál rá, hogy két ok miatt kezdenek az emberek harcművészetekkel foglalkozni. Az első, hogy sok filmet nézett valaki. A második, hogy gyerekkorában gyepálták. Nálad melyik volt?

Nekem vegyesen. A filmek számomra nagyon meghatározók voltak. De azért határoztak meg, mert rengeteg félelem volt bennem. És milyen jó érzés valaki olyat nézni, aki nem fél. Látni a mestert, aki erőt képvisel. Nyilván hogy ilyen szerettem volna lenni. Én kilenc évesen kezdtem, ebben próbáltam megtalálni magam.

A videóid alapján azt látom, hogy nagyon különböző arcaid vannak. Amikor a zsákot püfölöd, kijön belőled a legnagyobb agresszió, más esetekben pedig tele vagy a legnagyobb nyugalommal, zennel. Azt gondolnám, hogy az utóbbi kizárja az elsőt, de ezek szerint nem…

Hogyha megfelelően használjuk ezeket, pont hogy erősítik egymást. Ha a két szélsőségből nincs semmilyen tapasztalatunk, akkor hogyan tudjuk belőni magunkat bárhova is? Sokan azt mondják, hogy az agresszió rossz. De mikor rossz az agresszió? Rossz az, hogyha kapcsolódni tudsz az agresszív energiádhoz és meg tudod védeni a családodat? Szerintem annyira nem. Rossz az, hogy felmegy benned az adrenalin, amikor a kutya kerget? Egy ilyen helyzetben milyen teljesítményre vagyunk képesek? Hogyha megismerjük ezeket a határainkat, akkor van lehetőségünk használni azt. Itt jön be az, hogy mikor, hogyan nyilvánul meg az erő. Hogy mutatkozik meg harcban, vagy akár egy erőgyakorlatnál. De ha azt gondoljuk, hogy például az meditációs ülésben nem jelenik meg, akkor üljön valaki törökülésben mozdulatlanul 50 percet. Hogyha a szúnyog az orrodra száll, akkor megvárod azt, hogy megcsíp? Egy ilyen szituációban nem megmozdulni, ugyanúgy erő. Mert az életben mindenre reagálunk. Számomra egy folyamatos feladat az, hogy megtaláljam azt, hogy mire reagáljak, mire nem. Általában a gondolat, beszéd, érzelmek szintjén vagyunk. Jön valami, és mi reagálunk rá. A fejben vagyunk folyamatosan. Mindent túl akarunk agyalni. Érzünk valamit, megmagyarázzuk. Majd utána megmagyarázzuk azt, hogy mit kell éreznünk. Elkezdünk labdázni magunkkal. Mindent tudni akarunk. Hadd mondjak egy példát! Ez micsoda? (a szerk.: egy teáscsészét vesz a kezébe)

Egy csésze.

Ha azt mondod, hogy ez egy csésze, akkor szembemész az igazsággal. Ha azt mondod, hogy ez nem egy csésze, akkor szembemész a valósággal. Azt gondoljuk, hogy tudjuk, hogy ez mi. Ez csak egy elnevezés, hogy valójában mi, azt nem tudjuk. Van egy feltaláló, aki feltalált valamit, ami eddig nem létezett. És annak adott egy nevet. És utána mindenki így hívja.

Mire használjuk?

Teát iszunk belőle.

Nem jó a válasz. (Kis várakozás után.) Segítsek? Ne agyalj! (a szerk.: szájához emeli a csészét, és iszik belőle) Ez így válasz. Azzal, hogy beszélsz róla, ittál teát? Nem! A valós válasz az az, amikor teszünk. Beszélhetsz róla bármeddig, hogy mire használod, én nem láttam semmit. Nagyon sokat tudunk, és keveset használunk. A tökéletes az, hogyha megtörténik az adott cselekmény. Minden egyes szóval távolodunk az adott dologtól, ahogyan most is.

Az ilyen típusú példázatoknak (szerk.: koanok), a belső útnak a fontosságát mikor ismerted fel?

Folyamatosan kerestem és keresek magamban valamit. Elkezdtem közelíteni a gyerekkori sérüléseimhez.

  12 kép

Forrás: Ambruzs Szabolcs

"...mindenkinek fontos a saját belső útja, mivel innen indul ki minden. Mondhatja azt valaki, hogy ez nem fontos, de amikor krízishelyzetbe kerül, amikor szembesül a gyengeségeivel, akkor mégis csak odafordul, hogy jó lenne ezt megoldani belülről."

Milyen úton?

A harcművészeten kívül, meditáció, coaching, terápiás utakon. Mindent megkérdőjeleztem magamban és magam körül. Ami a helyén volt, azt is. Lebontottam mindent, teljesen. Ezt követően, volt egy motorbalesetem, két életmentő műtéttel. Egy fordulópont volt számomra, egy lehetőség, amivel újra építhettem magam. Két-három évig, főként csak meditációval foglalkoztam. Olyannyira, hogy nem volt fizikális edzésem.

Nem hiányzott?

Nem. Ülés után volt, hogy két, két és fél órát teaszertartással foglalkoztam. A telefonom repülő módban, csak én és a tea. Ha valamivel foglalkozom, olykor szélsőségesen teszem. De volt feladatom, mert két cégem irányítása mellet, jártam coach képzésre és támogattam embereket.

Hogyan támogatsz embereket?

Az attól függ, hogy mit szeretnének. Akkor van a legnehezebb a dolgom, ha valaki billeg az elhatározásában. Új életet akarnak, de a régi mintákkal. Ez pedig nem kivitelezhető. Amikor ki tudunk szakadni a rutinból, a kapaszkodókat el tudjuk engedni, akkor megtapasztalhatjuk, hogy hogyan is vagyunk valójában. Egy ilyen légüres térben mit kezdünk a nehézségeinkkel, fájdalmainkkal, gondolatainkkal, elégedetlenségünkkel, hová forgatjuk azt az energiát. Ebben próbálok segíteni.

Mire gondolsz akkor, amikor azt mondod, hogy engedjük el a kapaszkodóinkat?

A fő kapaszkodónk az a minta, amit gyerekkorban megéltünk. Például felvesszük a szülők mintáit. Ha az ellenkező mintát vesszük fel, akkor is felvettük, mert azért vettük fel, hogy nehogy olyanok legyünk, mint ők, így a hatásuk megmarad. Egyik esetben sem a saját utadon jársz. Ennek a lebontása szükséges ahhoz, hogy valóban felnőjünk. Régen a természeti népeknél elszakították a gyereket a szülőtől, ’kiképezték, beavatták’ és amikor visszament, akkor már egyenrangúság volt a szülő és a gyermek között. Ahhoz hogy felnőjünk, el kell engednünk a szüleinket. Manapság sokan birtokolni akarják gyermeküket.

 Egy kínai shaolin tesómmal ültem itt ugyanúgy, mint veled és az ölében ült a gyereke. Megkongattam egy gongot és hirtelen magához ölelte a gyerekért. Azt mondta, hogy ez még nem jó nekik. Mert a gyerekek még nagyon „nyitottak felfelé” ebben a korban. És még nem tudja, hogy ki ő és milyen karmát hozott le. Még meg kell, hogy ismerje.

Szerintem ez szenzációs, hogy meg akarja ismerni a gyerekét. Nem az a feladata az, hogy megmondja mi legyen belőle és milyen legyen, hanem hogy támogassa őt.

Sokan nem tudják, hogy pontosan mit miért tesznek, milyen minták formálják az életüket. A szülőktől kapták, pedagógusoktól kapták, médiából kapták, és sorolhatnám.

Nincs meg a minőségi egyedül töltött idő telefon, tévé, rádió nélkül. Egyedül, full egyedül.

Sokan vizsgálják az XYZ generációt, hogy őket még több impulzus éri. Neked mik a tapasztalataid ezzel? Nehezebb rávenni egy tizenkét éves tanítványt arra, hogy a figyelme fókuszált tudjon maradni, mint egy ötven évest?

Van olyan tizennégy éves tanítványom, aki mellett bizony egy harmincöt évesnek is fel kell kötni a gatyáját. Érzékenységben, fogalmazásban, megnyilvánulásban, pontosságban, önreflexióban. És van mellette olyan negyven év feletti, akinek azt mondom, hogy menj sokkal mélyebbre, fogalmazd meg pontosabban az érzéseidet. Nem kor kérdése az önreflexió. Ennek hiányában sokan felnőttként is folytatják a kényszerpályát. Például olyan helyen dolgoznak, ahol nem szeretnek lenni, és azt a munkát végzik, melytől undorodik.

Gondolj bele, hogy valaki végignyomta a gyerekkorát úgy, hogy nem szeretett iskolába járni, és gyakorlatilag ezt folytatja a munkahelyén. Mit szeretnél csinálni? Csináld azt! Teremtsd meg a lehetőséget és vállalj felelősséget. Figyeld az érzéseid és hozd meg a döntéseket.

Egyfajta beavatásra van szükségünk, hogy a férfiak férfivá, a nők nővé válhassanak.

Nálatok a beavatásnak vannak valamilyen lépései, rítusai?

Az oktatás folyamataiban mindenki találkozik önmagával. Minden edzés végén van egy beszélgetés, ahol mindenki reflektál önmagára, egymásra, vagy akár rám. Itt helye van mindennek. Idő volt az, amíg el tudták azt mondani, hogy „ma nagyon nem volt kedvem edzésre jönni és igazság szerint nagyon rosszul esett, hogy ma ezt és ezt csináltuk”. Én is edzettem úgy, hogy nem volt kedvem. Itt egy olyan szélsőséges szituációba hozom őket akár bunyóval is, vagy akár „nem mozgással” is, ahol kijöjjön a valódi énje. Például nagyon sokan olyan elvárásokkal vannak a meditációval szemben, hogy nyugodtabbak legyenek. Ez nem a megnyugtatásról szól. A meditáció segít abban, hogy olyan légy, amilyen vagy. Ha nagyon sok elfojtásod van, és elkezdesz meditálni, lehet, hogy sokkal feszültebb leszel. Ki akar jönni!

Az edzés végén az utolsó meditációnál van olyan, hogy tíz főből négyen sírnak. Sérül bennük valami hiedelem, vagy egy érzékenység kapcsol be. Ettől még nem rossz a meditációd, hanem ilyen vagy olyan. A lényeg, hogy ne kapaszkodjuk egyikbe sem. Bármi is jön fel bennünk, azt az energiát használnunk kell.

Egy riportban azt mondták rólatok, hogy nagyon figyeltek rá, hogy ne érje sérülés az embereket. Hogyan éritek azt el, hogy egy olyan megedzett teste legyen valakinek, hogy valóban ne sérüljön fizikailag, vagy akár lelkileg?

Nem tudunk úgy haladni, hogy ne sérüljünk. Ne érintődjön meg a teste, ne fájjon a lelke. Nem lehet úgy úszni, hogy ne legyél vizes. Nem megy! Remélem, mindenkinek sérül az a része, amit tartogat. Ez olyan, mint amikor megtanuljuk, hogy mi az, hogy forró, és ne tegyük rá a kezünket a rezsóra. Ez persze idézőjelben sérülés. Hogy tudnál úgy fejlődni, ha csak addig csinálod, amíg jól esik? Ekkor kezd el értelme lenni az egésznek. Addig csak azért csinálod az egészet, hogy eljuss a kritikus pontig. Ott már sérült a te elképzelésed, a komfortzónád. Széttörés nélkül nincs összerakás. Annak függvényében, hogy hová akar az ember eljutni, vissza kell bontani dolgokat. Szóval a szó jó értelmében sérül. Ezek a mikro sérülések segítenek.

Ez része annak, hogy mutassa meg önmagát.

Persze!

Van kedvenc történeted annak kapcsán, hogy valaki hogyan fejlődött nálad, honnan hová jutott el?

Nem gondolom, hogy jó egy-egy konkrét példát kiemelni. Arról szól az egész internet, hogy te ilyen vagy olyan lehetsz. Aztán sokan próbálnak hasonlítani valakire miközben saját önvalójuk eltörpül. Pedig mindenki kivételes és utánozhatatlan. De milyen vagy te valójában? Mi az erőforrásod, mi mozgat? Mindenkinek saját démonjával kell megbirkóznia.

Az egyéni fejlődések, a fiatalok erejének megtalálása kapcsán ajánlott téged egy korábbi interjúalanyunk. Az egyesületben milyen munka zajlik jelenleg gyerekekkel?

Jelenleg nem tanítok külön gyermekeknek, de egyre többen fejtik ki felém ez irányú igényüket. Amikor gyermekekkel foglalkozom, nálam nincs játék. A gyerekkel mindenki, mindenhol játszani akar. Játszanak az iskolában, óvodában és otthon. És amikor elmegy egy edzésre, akkor ott is legyen játékos edzés? Én pont ebből igyekszem kivenni őket. A heti kétszer egy órában kapjanak valamit, amivel kibillenek megszokott működésükből. A játékosságot máshol megélik.  Ennek hiányával nem fogunk semmi kárt okozni bennük, de lehet, hogy kap egy kis felelősséget, lehet, hogy rájön arra, hogy amit tesz, annak van hozadéka. Fegyelmezettséget, tiszteletet tanul. Megismeri energiáit, és használni, fókuszálni gyakorolja azt.

Számomra az egyik legfontosabb szempont, hogy nem gyerekként kezelem őket. Segítem őket abban, hogy vállaljanak felelősséget tetteikért, és hogy megtapasztalják a közösség fontosságát. Ha valaki hibázott, akkor mindenki felel érte. Így egymást is elkezdik fegyelmezni.

Ez nehéz nekik? Gyerekjóga kapcsán egyik interjúalanyunk azt mondta, hogy nehéz a foglalkozás elején a figyelmüket mederbe terelni.

Itt könnyebb a helyzet, mert aktívabb mozgás van. Könnyebben meg tudnak érkezni. Az első budapesti gyerekcsoportomon (2001) szülők benn voltak, a gyerekek futkároztak, bordásfalon lógtak. Elkiáltottam magam, hogy sorakozó. Mindenki megfagyott, négyen elkezdtek zokogni. Szülőket kiküldtem. És hamarosan nem volt semmi gond. Imádták. Akik először zokogtak, azok lettek a legkitartóbbak. Nem nézhetünk úgy rájuk hogy „csak gyerekek”. Bizonyos szempontból fejlettebbek, mint a felnőttek. Például energetikailag, érzékenységben. Egyenesebben fognak kommunikálni. Élesebben. Ki fogják mondani, ha nem tetszik valami. Fogod látni rajta. És tanárként te sem tudsz elbújni előlük. Sosem volt gond nálam a fegyelmezéssel. Ha egész közösség közösen mozdul, akkor nincs kivel játszani. Így vagy beleáll a sorba, vagy elmegy. Onnantól kezdve, hogy a gyerekek fegyelmezettek, a többinek van kihez igazodnia.

 

Alap meditációs technika – Egyszerűen ott lenni a jelenben

„Ülj le a székre, vagy akár egy párnára törökülésben úgy, hogy közben nem támaszkodsz neki semminek.  Nézz le magad elé félcsukott szemmel, résnyire kinyitva azt, hogy éles célpontot ne láss. Egyenes gerinccel, nem mozduló test, nem mozduló tudatot gyakorlunk. Légzésed legyen természetes, lehetőleg orron történjen. Ne mocorogj, kerüld a hétköznapiságot. Fogd fel az összes hangot, ami megnyilvánul, érzékeled a teret. Nincs szükség csendes helyre. Ott kell működnie, ahol vagy. Ha műút mellett laksz, akkor azok a hangok vannak. A lénye, hogy teljesen a jelenben légy. Amikor már elkezdesz valamin gondolkodni, akkor kibillentél, térj vissza a hangok felfogásához. Tölts el ezzel egy fél órát. Hogy mi lesz fél óra múlva? Semmi nem lesz. Vagy hallasz, vagy nem hallasz. Nincs elérendő cél, csak jelen vagy.” // Ambruzs Szabolcs

Fotók forrása: Ambruzs Szabolcs

Neked is kérdésed van gyermekeddel, diákoddal, társaiddal kapcsolatosan?

Keress minket bizalommal!

Tovább a szakértőkhöz!