„Mi alapvetően együtt lenni, együtt gyakorolni tanítunk embereket”

Az „Apával egyÜTt” program első hallásra bizarr volt számomra. Apák és fiaik botokkal harcolnak egymással?! Nem veszélyes ez? Nem gond a nagy fizikai különbség? Gulyás Vince édesapa és fia, Márkó által megálmodott és létrehozott projekt azonban ennél valami sokkal fontosabbról szól.

2020.09.21 Szabó Előd

Apával együtt edzések gyerekeknek. Mi a célja ennek a kezdeményezéseteknek?

Gulyás Vince: Elsősorban azt hiszem kapcsolatépítés, a szálak szorosabbá fonása gyerekek és szüleik között. A program felépítéséből fakadóan havonta egy „elég jó” nap, minőségi együtt töltött idő létrehozása, ami aztán a hétköznapok során szokássá, gyakorlattá, közös rítussá válik.

Az általatok oktatott kaliban botokkal, különböző eszközökkel harcolnak. Furcsa elképzelnem, hogy a gyerekemmel ilyet csinálok.

GV: A kali hazájában, a Fülöp-szigeteken máshogy élnek az emberek. Más, amit veszélyesnek tartanak, illetve amit a kényelemről gondolnak. A gyerekek is megkapják a kapát és a kést a kezükbe, ha dolgozni kell. Node, mi itt élünk. Az „apával együtt” kontextusában máshol van a hangsúly, más a megközelítés. Visszamennék oda, hogy számomra honnan jött a gondolat. Örömmel figyelem, hogy Márkó, a fiam egyre önállóbbá válik. Persze, eljön még velünk túrázni, ahol jól érzi is érzi magát, de már látványosan hiányoznak neki a haverok. Bizony eljött az az idő, amikor - mondjuk a karantén idején másra nem lévén lehetősége - bebújt a szobájába és hosszasan beszélgetett velük, vagy épp saját maguk kitalálta projekteken dolgoztak . Sokféle módon elkezdte a saját útját járni. Az a helyzet, hogy egy sor dologban már messze “lekörözte” az őseit.

Egy korábbi interjúdnak éppen ez a záró gondolata.

GV: Szülőként azt hiszem nem vágyhatok többre ennél, mint hogy a gyermekem megtalálja a saját útját és elkezdje azt építeni. Fejlesztőként és edzőként is ezen dolgozom, nap-mint-nap. Ugyanakkor apaként ennek a fájdalmas része, hogy kevesebbet leszünk együtt. Azon törtem a fejem, hogy hogyan tudjuk megteremteni azt, hogy az önállósodás még nagyobb fokú legyen, és közben “kompromisszum-mentesen” tudjunk sok időt együtt tölteni. Az, hogy együtt edzünk, az jó buli. Az pedig főleg, hogy együtt tanítunk valamit. Ő egyre többet tud a tanításban magára vállalni, abban is egyre önállóbb. Egy nagyon izgalmas lehetőség kezdett kibontakozni: ez lett az apával együtt.

A szülő és a gyerek közötti fizikai különbség nem akadálya a közös edzésnek?

GV: Egyáltalán nem, mivel a kaliban eleve benne van a “közös tánc”, az egymásrautaltság a gyakorlásban, fejlődésben. Harcművészet, amit - kezdetben legalábbis - botokkal gyakorlunk. A botok pedig távolságot hoznak létre a gyakorlók között.

Gulyás Márkó: Amikor elkezdünk gyakorolni, nem egymást ütjük, a botok csattognak egymáson. A gyakorlás hamar játékká, ritmussá alakul. Ebben elsősorban nem egyedül kell ügyesnek lenni, hanem a “közös ügyességet” kell megtalálni.

GV: Nem lehetek én úgy jó, hogy ő nem az. Együtt kell fejlődnünk. Hosszú évekig lehet úgy dolgozni ebben a rendszerben, hogy az nem az egymással való küzdelemről szól.

Kívülről nézve számomra kicsit olyan ez, mint egy meditáció.

GV: Nagyon jól látod! Pontosan erről szoktak beszámolni a tanítványaink az első alkalmak során. A botok hangja keltette ritmus, a tánc-szerű lépegetés, a könnyed mozgás hamar egyfajta hipnotikus állapotba hozza a gyakorlókat, amiben kiválóan el lehet lazulni. Az “egyközpontú figyelem” valóban szinte meditációvá alakítja a munkát. De azért munka ez, a javából, rendesen el lehet fáradni benne, fizikailag és szellemileg is szépen “kivasalja” az embert.

Kinek ajánljátok ezt a programot?

GV: Minden olyan szülőnek, aki egyenrangú partnerként szeret(ne) a gyermekével közösen időt tölteni. Nyilván az is szükséges hozzá, hogy legyen kedvük mozogni. Most, hogy a vírus meglehetősen felforgatja mindnyájunk mindennapjait, mi is alapvetően két dologra törekszünk: szeretnénk minél többet fizikailag is együtt edzeni a csoportjainkkal - hiszen ez a karantén alatti online edzéseken nagyon hiányzott - , másrészt pedig a lehető legnagyobb biztonságban szeretnénk tudni mindőnket. Ezért igyekszünk szabadtéren megtartani a havi egy közös programot, egy-egy rövidebb kirándulással egybekötve. Én karatézom is, a legutóbbi dan-vizsgám január elején volt, alapvetően a szabadban készültem rá, szóval működik ez télen is, és még jól is esik. Néha szó szerint… (Összenevetnek.)

GM: Apa, és a szóviccei. (A homlokát ráncolja)

GV: Az a tapasztalatunk, hogy nagyjából a gyerekek tíz éves korától kezdve nagyon könnyen tudnak együtt dolgozni a szülő-gyerek párosok. Ugyanakkor, hat-hét éves gyerekkel való közös edzésben is volt már részünk, és kiválóan működött.

GM: Én is hat éves lehettem, amikor elkezdtem, akkor már nem rántotta le a kezemet a bot. De persze eleinte messze nem tudtam még olyan sokáig gyakorolni, mint most. Onnantól kezdve, hogy elkezded csinálni, már tudsz felnőttekkel is edzeni. Hiszen, ahogyan mi apával együtt dolgozunk, annak a közös játék a lényege, nem pedig a harc. Ja, és érdemes felkészülni rá, hogy sok esetben a gyerekek gyorsabban tanulnak, mint a felnőttek. (Mosolyog.)

Lányok is járnak az edzéseitekre?

GV: Rendszeresen jönnek ők is, persze! Fiúk és lányok lányok mindkét szülővel, csak apával és csak anyával is. Ez nem egy “kizáró program”.

A honlapotokon azt írja Márkó, hogy számára a kali „lelki megnyugvás”. Az én kisfiam is meglehetősen impulzív. Ha nekiindulna egy bottal, azért bizonyos helyzetekben tartanék tőle, hogy odaálljak elé. Mennyire tanítja meg tapasztalatotok szerint a gyereket, hogy uralkodjon ezeken az érzéseken?

GV: Nem szeretném, ha elkeverednénk az agresszivitás irányba, mert itt teljesen más történik. Feladatokat kapsz azonnal. Van egy bemelegítő sor, ami arról szól, hogy pakolgatod különböző módokon a botot egyik kezedből a másikba, tekered magad körül stb. Ennek fontos funkciója, hogy megszokja az ember, hogy egy eszköz van nála. Ezzel az eszközzel eleinte gyakran előfordul, hogy az ember “saját magát győzi le” vele: megüti a fejét, lábát, könyökét. Ez nem nagyon kellemetlen, de azért jelzés értékű. Hamar rájössz, ha megütöd magad a bottal, azt érzed. Valóságossá teszed a fájdalmat. Utána már kétszer meggondolod, mielőtt odasózol vele. Érzed, hogy az már nem volna játék.

GM: Miután az első körben megismertük ezt a cserélgetős sort, ezekből kinő egy csomó páros gyakorlat. Az „Apával Együtt”-nek pont az a koncepciója, hogy érjünk el hamar oda, hogy együtt csináljuk ezeket a gyakorlatokat. Egymásra vagyunk utalva, és ez hozza meg a közös gyakorlások örömét. Mi mindig nagyon sokat nevetünk apával, és a vége valahogy mindig az, hogy alaposan megölelgetjük egymást.

GV: Feladatok vannak, amik nagyon gyorsan beszippantanak. Onnantól öröm őket megcsinálni. Először borzasztóan koncentrálni kell. Aztán a mozgás már a tudatos irányításod nélkül történik - ám már jön is valami új játék, kezdődik minden elölről - és vége is az edzésnek.

Havi egy alkalommal tartotok ilyet. Mi történik két alkalom között? Mennyit kell otthon gyakorolni?

GV: Kinek mennyi kedve, ideje, lehetősége van. Heti szinten egy-kétszer félórát azért érdemes közös gyakorlással tölteni, mert anélkül maga a koncepció dől össze: hogy van valami, amit együtt szeretnénk csinálni. Ha ez rendszeresen elmarad, akkor be kell látni, hogy másra van szükségünk. Mi mindenesetre hagyunk mindenkit egy hétig kísérletezni és emlékezni otthon - aztán küldünk egy videót, ami tartalmazza az előző alkalom teljes anyagát. Ez segít feleleveníteni és csiszolni a tanultakat. Arra biztatunk mindenkit, hogy rögzítse az otthoni közös gyakorlást, és küldje el nekünk: mi megnézzük, és írunk egy teljesen személyes, egyedi visszajelzést. Végső soron olyan, mintha szorosan együtt dolgoznánk.

Elérte nálatok a célját, hogy a szülő és a gyerek közötti elszakadást tompítsa?

GV: Ez egy soha véget nem érő út, de persze, ez is erősíti a köztünk meglévő szálakat. Számunkra már a projekt összerakása is jó volt. Alapvetően együtt lenni, együtt gyakorolni tanítunk embereket, ami mindenkinek örömet okoz.

Címkék

énerő