Az apák és az érzelmi intelligencia

Az érzelmi intelligencia fogalma a közgondolkodásban erősen a nőkhöz kötött. Sokszor hallani azt, hogy ez amolyan rózsaszínű, puha, „érzelmes”, így természetszerűleg női dolog. Sokan – leginkább férfiak – úgy gondolják, hogy az érzelmi intelligenciára csak a nőknek van szükségük. Ez a hit kitart még akkor is, amikor az adott férfi apává válik. Amikor a gyermekének érzelmi támogatásra van szüksége, akkor inkább keres gyorsan valami megszerelendő dolgot a ház körül és az anyukára hagyja például síró gyermekének megvigasztalását.

2018.03.17 Turáni Szabolcs

Nem is olyan régen egy szülői tréningen érdekes eszmecserém volt egy apatársammal. Az ő állítása az volt, hogy nem csak haszontalan, de talán káros is, ha a fiának olyan apamintát mutat, aki érzelmileg intelligens, azaz túl „érzelgős”. Ha a fia ezt tanulja meg tőle, akkor bizony férfiként kevésbé lesz majd férfias.

Rengeteg tévhitet és félreértést éreztem az álláspontjában, ezért megpróbáltam az érzelmi intelligenciát új szemszögből is bemutatni neki. Az első lépés: megérteni, mi is az érzelmi intelligencia. Mennyire rózsaszín, puha, „érzelgős”, és mennyire „csupán női” dolog.

Az érzelmi intelligencia leegyszerűsítve négy részre bontható:

  1. Érzelmi öntudatosság (saját érzések felismerése, önértékelés stb.)
  2. Önmenedzsment (motiváció, önkontroll, kezdeményezőkészség stb.)
  3. Társas tudatosság (empátia, nézőpontok összevetése)
  4. Kapcsolati képesség (együttműködés, konfliktuskezelés, vezetői készségek stb.)

Már ez a lista is sugallja, tévhit azt gondolni, hogy az érzelmi intelligencia csupán az empátia szónak egy rokonértelmű változata lenne, és arra csak a nőknek van szükségük. A lista érdekessége az, hogy ezek így a megadott sorrendben eléggé egymásra épülnek. Ha a saját érzéseimet nem tudom felismerni, akkor kezelni sem fogom tudni őket. Ha egy adott pillanatban éppen valami felbosszant, de csak annyit érzek, hogy „felrobbanok”, akkor hogyan akadályozzam meg, hogy ne vágjak valami törékeny dolgot a földhöz? Ha a gyermekem nem az elvárásaim szerint viselkedik egy adott pillanatban, hogyan álljam meg érzelmi intelligencia – és önkontroll készségeim használatának – hiányában, hogy ne keverjek le neki egy pofont? Ez pedig már erősen az a minta, amit a gyermekemnek apukaként férfiasan megpróbálok átadni. Nem csupán azt mondom neki, hogy „ne verekedj, mert azzal csak azt üzened a másiknak, hogy egy vitában te veszítettél, és elfogytak az érveid”, hanem példát mutatok. Én sem ütöm meg őt soha. Mert az a férfias, ha a használom az érzelmi intelligenciám, megőrzöm a hidegvéremet, és nem verekedéssel oldok meg egy konfliktust.

Egy másik példa, mondjuk, amikor elesik, és megüti magát a fiam. Mennyire férfias lenne, ha nem sírna, hanem kemény kősziklaként férfiasan tűrné a fájdalmat. „Katonadolog” mondhatnám neki, hogy ne sírjon már. Így tehetek sokszor, amikor valami fájdalom éri, legyen az akár csak lelki bánat. Aztán lassan megtanulja. Én is megtanultam gyermekként, mert én is a „katonadolgon” nőttem fel. Megtanultam saját érzéseimről nem tudomást venni. Besöpörtem mindet a szőnyeg alá. Néha már akkora volt a púp a szőnyeg alatt, hogy hasra estem benne, de folytattam a stratégiát, mert ezt tanultam. Akkor még nem tudtam, mi lesz ennek a hatása hosszú távon. Nem tudtam, hogy „katonadolgozni” nem férfias, csak annyit jelent, hogy „majd én jobban tudom, hogyan kell érezned magad egy helyzetben”. Vagy, hogy „ha beszélsz róla, azzal elismered, hogy a dolgok nem tökéletesek, és te sem állsz a helyzet magaslatán”.

Aztán serdülőkorba léptem, és sok minden megváltozott, megkérdőjeleződött. Rengeteg érzés kavargott bennem, amelyekkel semmit nem tudtam kezdeni, mert sosem tanultam meg odafigyelni rájuk.

Utána kezdett a helyzet igazán bonyolulttá válni. Jöttek a párkapcsolatok. Ott volt egy másik ember, aki közel állt hozzám, abban a pillanatban a legközelebb. Neki is voltak érzései, de nem tudtam mit kezdeni velük. Például valami nagyon bántotta, és sírva fakadt. „Katonadolog” mondtam, de ez nem segített, csak rontott a helyzeten. Felszínre tört mindaz, amit eddig a szőnyeg alá söpörtem. Kiderült, hogy érzéketlen vagyok, és nem figyelek rá. Csak kapkodtam a levegőt, és álltam ötlettelenül leforrázva. Tényleg ilyen lennék én? Azt hittem, csak férfias vagyok.

Később átgondoltam a dolgot. Tükörbe néztem. Én is utáltam a „katonadolgot”. Irigykedtem a lányokra, hogy nekik fájhat. Na, jó, de mi az, ami segít? Nekem mindenképpen az, ha valami megoldást találok az adott fájdalomra. Ami enyhíti vagy megszünteti. Akkor majd ezt fogom legközelebb alkalmazni, ha valaki sír mellettem. Nem kellett sokat várni, az élet hozta a lehetőséget. Már nem mondtam, hogy „katonadolog”. Mert tényleg fájdalmas az, ami megtörtént. Viszont elmondtam, mi a megoldás. „Csináld ezt meg azt és meglátod, minden jóra fordul.” Ez sem segített. Nem értettem. Nekem hatásos, nála miért nem?

Végül rájöttem, mert elmagyarázta. Én nem ő vagyok. Ami nekem jó megoldás, az nem biztos, hogy neki is az. És egyébként is, neki nem megoldásra van szüksége, hanem arra, hogy tudja, ha valami sérülés érte – lelki vagy fizikai – akkor ott vagyok mellette, rám számíthat. Azt hittem, ez nyilvánvaló, ki sem kell mondani. Valóban sokszor nem kell szólni egy szót sem, egy ölelés is megteszi. Ha nem lenne elég, jön az empátia, és azoknak a „fránya érzéseknek” az elfogadása. Mert ezzel azt üzenem, hogy „egy oldalon állunk, értem, hogy érzed magad”. Még akkor is, ha én egyébként nem érzem úgy magam.

Ugrok egy nagyot az időben. Megszületett az első gyermekem. Új, addig még sosem tapasztalt érzések, amikor először tartom a kezemben. Annyira vártuk, hogy megérkezzen. Ma már merek örömkönnyeket is hullatni. Mert ennek semmi köze a férfiassághoz. Ezt tanítom a fiamnak és a lányomnak is az első pillanattól fogva. Aztán csak csodálkozom. Hihetetlenül gyorsan tanulnak mindent. Az érzelmi intelligenciát is. Az „elesek-fáj-sírok” korszak sokkal gyorsan befejeződik, pedig mindig elfogadom érzéseiket, és mondom is, hogy „ez most nagyon fájhat”. Megtanulták, hogy ha szükségük van rá, rám számíthatnak. Bármiben. Még lelki támasznak is alkalmas vagyok. Szerintem ez egyébként nagyon férfias. Apaként dagad a mellkasom, amikor a lányom vigasztalásért hozzám szalad. A fiam már ott tart, hogy legtöbbször képes kezelni saját érzéseit. Ha mégsem, ott vagyok neki, és segítek.

Hisztikorszak

Nagyon negatív csengése van ennek a szónak, nem is szeretem használni, mert nekem nem azt jelenti, ami történik. Inkább azt használom, hogy kiborul. Annyira, hogy elveszíti a külvilággal a kapcsolatát egy kis időre. Mert valami olyan hatás érte, amit ott és akkor nem tud feldolgozni. Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor borultak ki a gyerekeink. Éppen azért, mert nagyon hamar megtanulták, hogy az érzésekkel nincs semmi baj. Annyira természetesek, mint levegőt venni. Van olyan pillanat, amikor az adott érzés éppen nagyon kellemetlen. Ilyenkor tudtak tőlünk segítséget kérni és kapni. Aztán megtanulták az érzéseiket felismerni és kezelni. Megtanulták, hogy a fiúknak is lehetnek érzéseik. Nem ezen múlik, hogy ki mennyire férfias. A kiborulások meg nagyjából kimaradtak, mivel lépésről-lépésre megtanítottuk nekik, mit tehetnek, ha intenzív érzéseket tapasztalnak. Ma már azt tanulják, hogy másoknak is vannak érzéseik. Azokkal is kezdeni kell valamit. Kapcsolataikat ezek alapján kezelik, ahogy a konfliktusaikat is, és azokat a helyzeteket, amikor valami nem az elképzeléseik szerint alakul. Ha egy idegen ránéz a lányomra vagy fiamra, csak annyit lát, hogy egy lány és egy fiú. A fiam nem kevésbé férfias, mint bármelyik fiú kortársa. Csak többet tud az érzelmeiről, és tudja használni az érzelmi intelligenciakészségeit a gyakorlatban. Könnyebben teremt kapcsolatot. Könnyebben dönti el, számára melyik út a kedvezőbb egy adott élethelyzetben.

Mert ezt tanulja az anyukájától és az apukájától is egyaránt.

Címlapfotó forrása: istock / Cecilia_Arcurs

Neked is kérdésed van gyermekeddel, diákoddal, társaiddal kapcsolatosan?

Keress minket bizalommal!

Tovább a szakértőkhöz!