„Hogyan történt az, amikor egy felnőtt valóban segített neked?” - érzelmi intelligencia a kamaszkorban

A serdülőkor több okból kifolyólag is kisgyermekkorban már megtapasztalt nevelési élményeket idézhet fel a szülőkben. A gyerekük gyors hangulati változásai. Fokozott érzékenysége. Az ébredező önállóság igénye és a szülőtől való függőség között fellépő feszültség miatt. A különbség az, hogy serdülőkorban már majdnem felnőttek, megnőtt a felelősségük. Kétségtelenül nehéz kihívás a szülők számára, hogy türelmesek maradjanak ezekben az években. Lawrence J. Cohen írása.

2020.08.17 Hogyan mondjam el neked

Sok szülő azt várja el, hogy kamasz gyermeke már képes legyen kézben tartani érzelmeit, ám ez még nem lehetséges a hormonális változások, az iskolában és a családban megélt stresszhelyzetek miatt, illetve az agy egész egyszerűen nem fejlődött ki teljesen az ítéletalkotás, érvelés, problémamegoldás területén. Az ezekért felelős ún. prefrontális kéreg 25 éves korig változásban van.

Szerintem leginkább akkor támogatják a szülők gyerekük fejlődését, ha „elkezdik értékelni a serdülőkor érzelmi oldalát”. Általában figyelmen kívül hagyják tizenéves gyermekeik életét, illetve csak harcolnak bizonyos aspektusai ellen. Amikor görcsösen ragaszkodnak ahhoz, hogy az iskola minden másnál fontosabb, és hogy a gyerek érzelmei nehogy rossz hatással legyenek a teljesítményére, a tinédzserek gyakran ellenállnak ennek a nyomásnak, vagy egyszerűen szorongóak lesznek, amikor megpróbálják ezeket az elvárásokat teljesíteni.

Daniel Seigel a „Brainstorm” című, serdülőkori fejlődésről szóló kiváló könyvében azt írja, hogy „a ilyenkor a gyerekek nem „őrültek” vagy „éretlenek”. Ez elengedhetetlen időszaka az érzelmi intenzitásnak, társasági életnek, kreativitásnak.” Seigel két provokatív kérdést tesz fel a serdülőkor kapcsán:

„Mi lenne, ha elkezdenénk értékelni ezt az energiát a serdülőkben ahelyett, hogy mindig megpróbálnánk őket arra kényszeríteni, hogy kövessék felnőttkori elvárásaikat?”

„Mi lenne, ha a felnőttek ezen „serdülőkori” működési mód szerint élnének több kreativitással, társasági élettel, újdonságkereséssel és szikrázó érzelmekkel? Még az is lehet, hogy ez a titka a felnőtt agy teljes életen át tartó növekedésének.

De lássunk egy példa arra, hogy hogyan tudunk másképpen nézni a serdülők érzelmi életére! Képzeld el, hogy például kamasz lányod tompa szemmel jön haza a gimiből és arra panaszkodik, hogy nincsenek barátai. Nézzünk először néhány tipikus szülői választ:

„Oh, ne légy nevetséges, sok barátod van.” Ez lehet igaz, de ebből hiányzik az empátia. Csak a gyerek érzelmének elutasítása van benne.

„Figyelj! Ez a te hibád, mert ilyen kis főnökösködő vagy!” Ez is lehet, hogy igaz, de a gyermek számára egyáltalán nem lesz hasznos, mivel a szülő és a gyermek között nincs kapcsolat. Ez nem enyhíti az igazság fájdalmát.

„Jól van, drágám, egy nap majd csak lesznek barátaid." Ez ismét csak igaz lehet, de a gyerek jelenleg átélt érzelemihez semmiképpen sem nyújt támogatást.

Ok, de mit mondhat a szülő akkor ezek helyett? Szelíd és lágy hangon például megközelítheti így a helyeztet: „Óh, szomorúnak tűnsz. Látom, nehéz napod volt. Fájdalmas lehet, hogy nincs barátod.” Ez a válasz valódi beszélgetés és egy mélyebb kapcsolat kialakításához vezethet. A lány akár kisírhatja magát, ha a szülei együttérzést mutatnak felé. Ez nem rossz. A gyereknek néha sírni, a szüleinek pedig hallgatni kell. Nem pedig a probléma megoldásán görcsölni.

Barátom és kollégám, Michael Thompson, aki középiskolai diákokkal dolgozik, gyakran kérdezi meg tőlük: „Mit tegyenek a felnőttek a szociális problémáitok vagy más nehézségek megoldása érdekében?” Kórusban szoktak válaszolni: „Semmit! Maradjanak ki belőle! A felnőttek csak rosszabbítják a dolgokat.” Amikor azonban más szemszögből teszi fel a kérdést, eltérő választ szokott kapni. „Hogyan történt az, amikor egy felnőtt valóban segített neked?” Kis szünet után elkezdenek olyan esetekről mesélni, amikor egy felnőtt meghallgatta őket. Nem tanácsot adott. Nem irányította. Nem javítgatta. Csak meghallgatta.

A cikket Lawrence J. Cohen engedélyével közöljük.

Címlapkép:  istock / Kerkez