Irigykutya vagy!

Noel elmélyülten játszik a homokozóban. Körülötte rengeteg játék, amelyeket most kapott, és természetesen azonnal le is hozták ezeket a játszótérre. Egy kislány közelít, akinek megtetszik egy kis piros vödör, és már nyúl is érte, hogy elvegye kipróbálni. Noel azonban lecsap, és ügyesen visszaszerzi a vödröt. Pethő Orsolya, pszichológus írása.

2020.10.06 Pethő Orsolya

A kislány persze sírni kezd és megy panaszkodni az anyjának, aki a következőkkel vigasztalja:

—A kisfiú sajnos irigy, drágám, pedig nem is játszott azzal a vödörrel. Az anyukája nem tanította meg, hogy illik viselkedni.

Erre már Noel édesanyja is figyelmes lesz, és nem állja meg szó nélkül:

—Nem gondolod, hogy a fiam eldöntheti, hogy mit akar odaadni másoknak, és mit nem?

Hosszú percekig folytatódik a szóváltás közöttük, de megegyezniük nem sikerül. Mostantól akárhányszor összefutnak a játszótéren, gyilkos pillantásokkal illetik egymást.

Noel esete nem ritka a kisgyerekek között. Még csak tanulják az önszabályozást, a késleltetést, azaz megállni, kibírni, hogy amit most azonnal akarnak, abból csak később, vagy soha semmi nem lesz. Természetes módon impulzusaik irányítják őket. Így aztán sokszor vesznek össze játékokon, hogy ki megy előbb fürdeni, és valójában mindenen. Felnőtt fejjel sokszor teljesen l’art pour l’art-nak tűnik a harcuk. Hiszen már egy éve nem nyúltál ahhoz a játékhoz! De hát csak megnézi és visszaadja rögtön, az miért fáj neked?

Egyikünk sem szeretné, ha a gyerekei önzőek és irigyek lennének, mégis a legjobb úton haladunk efelé. Meggyőződésünk, hogy a kulturált emberek megosztják a dolgaikat egymással és szégyenkezünk, ha ennek ellenkezőjét tapasztaljuk saját porontyunk esetében. A legtöbb édesanya nem áll ki a saját gyermekéért, ahogyan azt Noel anyukája tette, hanem pironkodva igyekszik rávenni csemetéjét, hogy adja oda a játékát.

Ám a nagylelkűség előfeltétele, hogy megéljük a bőséget. Erre azonban a gyerekek 5-6 éves korukig nem képesek.

Kényszeríteni őket arra, hogy osztozzanak, sokmindent tanít nekik, ám épp azt nem, amit szeretnénk: "Nem vagyok jó, ha valamit nem szeretnék odaadni". Vagy: "Akkor vagyok szerethető, ha annak ellenére odaadok valamit, hogy nincsen kedvem hozzá". "Nemet mondani nem szép dolog". "Még jobban kell vigyáznom a dolgaimra, nehogy valaki megkaparintsa őket". "Amit én szeretnék, az nem jó". "Verseny van köztünk, amiben győznöm kell."

Plusz bónuszként, ellenállást, haragot érez a szülő, a másik gyerek, vagy mindkettő irányában, amit vérmérséklettől függően mutat ki.

A másik gyerek, aki így örülhet, hiszen megkapja, amit akart, és szintén “‘értékes” tapasztalatokkal lesz gazdagabb:

"Ha elég hangosan sírok, megkapom, amit szeretnék."

"Ki tudom használni azt, hogy én vagyok a kisebb." (Rendszerint a nagyobbakat kényszerítjük az osztozásra).

A szülő dönt arról, hogy ki mit kap, ezért vele kell jóban lennem, manipulálnom őt, hogy a javamra döntsön.

Nem nehéz belátni, hogyan generálunk folyamatos versenyt a két gyerek között pusztán azzal, hogy igazságot akarunk szolgáltatni. Az a gyerek, aki így megkaparintotta a játékot, nem örülhet sokáig, hiszen bármikor fordulhat a kocka és a szülő úgy láthatja, hogy már eleget játszott vele, és most neki kell osztoznia. Egyre kevésbé fog neki tetszeni ez az egész, s egyre irigyebb lesz.

Már tudjuk, hogy a nagylelkűség csak akkor esik igazán jól, akkor lesz legközelebb is kedvünk hozzá, ha azt önként tehetjük meg. Hogyan viselkedjünk hát szülőként, ha nem az irigységet szeretnénk tanítani?

Hagyjuk a gyereket, ő döntse el, mikor akarja megosztani a játékot, és a másiknak segítsünk feldolgozni az eseményeket. Természetes, ha ilyenkor - akár nagyon hangosan - kimutatja frusztrációját, hiszen még csak most tanul várni, türelmesnek lenni. Ám a pillanatnyi hátrány rengeteg előnyt hoz hosszú távon:

"Rendben van, hogy sírok, a szüleim együttérzéssel fordulnak hozzám, de ettől még nem kapom meg, amit akarok. A sírás jólesik a szüleim jelenlétében, jobban érzem magam utána."

"Bármikor vágyhatok bármire, néha megkapom rögtön, néha várnom kell rá."

"Nyugodtan játszhatok elmélyülten bármivel, ameddig csak akarok."

"Jó érzés, amikor megkapom, amit szeretnék."

"Jó érzés örülni és hálás lenni, amikor a másik megosztja a játékát."

Tulajdonképpen az önszabályozás, az impulzív érzelmek és vágyak kezelését tanulja ilyenkor az a gyerek, akinek ez esetben várakoznia kell arra, hogy megkapja, amit szeretne. Tudjuk, hogy elég fontos képesség, a későbbi sikerességet komolyan befolyásolja.

A kikényszerített osztozkodás is visszaüt hosszan távon. Míg valójában egyre kevésbé van kedvünk másokkal megosztani, amink van, erős bűntudatunk lesz attól, ha nem tesszük mégis meg. Sőt, félelem alakul ki attól, hogy nem fognak szeretni, ha nemet mondunk. Így elképzelhető, hogy látszólag bőkezűen osztozunk, de belül csak gyűlik a harag és az ellenállás s mindeközben úgy érezzük, mások kihasználnak minket. Voltaképpen saját határainkat nem tudjuk megvédeni és folyamatosan szenvedünk ettől. Ismerős? Érdemes elgondolkodnunk azon, mi az, amit a következő generációnak át szeretnénk adni.

Tehát, ha a nagylelkűség a cél, hagynunk kell, hogy a gyerekek maguk dönthessék el, mikor volt már elég részük a bőségből, ahhoz, hogy bőkezűek lehessenek. Mit tehetünk mégis? Szülői hatásunk kevésbé direkt és kontrolláló módját kell választanunk. Mint mindig, abban kell bíznunk, hogy ha jó példával járunk a gyerek előtt, azt előbb, vagy utóbb látni fogjuk az ő viselkedésében is. Legyünk hát önként nagylelkűek mi magunk is, és mondjunk nemet, amikor inkább ahhoz van kedvünk. Mindkettőből bizonyára profitálni fog a következő generáció.

Pethő Orsolya, pszichológus

Címlapkép: istock / Ampak