Ha nyílvessző van a torkodon, lépj egy nagyot előre!

Az a helyzet, hogy eltörtem egy lakkozott borovi fenyőből készült nyílvesszőt a torkommal. Na és? – kérdezi most nyilván sok kedves olvasó. Nos, az én esetemben ez arra volt jó, hogy bizonyosságot szereztem: ha ezt meg tudtam tenni, és utána jó volt, akkor alkalomadtán azt a nagyon egyszerű szót is ki fogom tudni mondani, hogy „nem”. És utána jó lesz. Köszönet érte Győrfi Péternek és az ő Fireology személyiségfejlesztő módszerének. Mihalicz Csilla írása

2018.08.21 Mihalicz Csilla

Nagy falat leszek a trénernek, gondolkodtam el útközben, hiszen nincsenek feszítő dilemmáim, elakadásaim, titkos ambícióim, amelyek előtt csak toporgok. Nincs függőségem sem – ha a kertben való bogarászást nem tekintjük annak. Sajnos vagy nem sajnos – az utazásokat leszámítva – nincsenek nagy álmaim. Majd egyszer írok valami rendes dolgot, de az sem baj, ha nem – a világ nem veszít velem egy új Szabó Magdát. Már előre sajnáltam, hogy általam nem fogunk tudni nagy eredményeket felmutatni ezen a délelőttön. No, de azért lássuk, mi történik, gondoltam, ami többet mond nekem, mint hogy éljek a jelenben, valósítsam meg az álmaimat, higgyek önmagamban. Mert ezeket már hallottam.

Elkezdtünk beszélgetni. A pici gyerekről, aki még a döntési potenciálja csúcsán van: még nem tud semmit, nem ért semmihez, de amit akar, megszerzi – a cicit, a figyelmet, a tiszta pelenkát. Ha elhatározza, hogy a tócsában fog tapicskolni, habozás nélkül megteszi. Nem érdekli, hogy csuromvizes lesz, és utána fázni fog. A szocializációnk részben arról is szól, hogy a környezetünk és a tapasztalataink ezt a hatalmas döntési potenciált elkezdik lebontani. Ha a kisgyerek megcsúszik, elterül a pocsolyában, ráadásul a szülei is megszidják, már nem biztos, hogy legközelebb is megteszi. Később esetleg már annyi is elég, hogy lebeszélje magát valamiről, ha látja, hogy a társának nem sikerült. De nem vagyunk egyformák, ugyanaz a tapasztalat más-más reakciót kelt bennünk.

– Mindenkinek megvannak a maga kis belső megmondó emberei – magyarázza Győrfi Péter. – Nem mindegy, hogy ezek a hangok mit suttognak, amikor kudarcot vallott. Van, akinek azt, hogy „a kutyafáját, nem igaz, hogy ezt nem lehet megcsinálni!” – és még egyszer nekiveselkedik. Másnak azt, hogy „fő a biztonság, apám is megmondta” – és visszafordul.

Sokan, amikor kudarcot vallanak, hoznak valamilyen döntést az adott helyzettel kapcsolatosan. Ezek a választások, mint láthatatlan gumipókok, rögzítik az elhatározást a hasonló helyzetekre is, kiiktatva a mérlegelést. Így csökkentjük önként a saját döntési szabadságunkat, és adjuk fel, hogy magunk alakítsuk az életünket. Hiszen csak azért a dologért tudunk felelősséget vállalni, amit közel engedünk, amit meg tudunk érinteni. Félünk attól, amit nem tudunk kontrollálni. De ha eleve elkerüljük az ismeretlen helyzeteket, akkor sosem tudjuk meg, mire vagyunk képesek.

 

Belénk égett mondatok

Vannak olyan szervezetek is, amelyek elhitetik, hogy az egyénnek „hallgass és engedelmeskedj” a neve, és ennek erős kontrollal, valamint elnyomással szereznek érvényt. De a környezetünkben is vannak ilyen emberek, akik esetenként olyan ügyesen munkálkodnak, hogy észre sem vesszük, és már csak az eredményt látjuk, hogy itt vagyunk önbizalom-hiányosan, lelkileg összetörve, netán fizikailag is betegen, és nem érezzük jól magunkat a bőrünkben.

– Az ilyen embert én „debilizáló” személyiségnek nevezem – folytatja Győrfi Péter –, mivel mások általában komplett hülyének érzik magukat a jelenlétében. Úgy tesz másokat nevetségessé, hogy ki sem tudják kérni maguknak, mert akkor még nagyobb idiótának tűnnének föl. Például arról lehet őket felismerni, hogy fáj a humoruk: mindig megtalálják mások érzékeny pontjait, és azon élcelődnek nyilvánosan.

Ők azok a jól értesültek, akik soha nem jelölik meg az információik forrását: „azt beszélik, hogy leépítések lesznek”; „mindenki tudja rólad, hogy lassú vagy”, stb. Ritkán mondanak vegytiszta igent vagy nemet. Ha megkérdezik tőlük, hogy valamit meg fognak-e tenni határidőre, általában azt felelik: „rajtam nem fog múlni!”. Teljesen fölösleges figyelmeztetni őket arra, hogy valamit nem jól csinálnak, mert nem ismerik be, és nem változtatnak. Erre a jóérzésű emberek elkezdenek számukra mentségeket találni: „nehéz gyerekkora volt”, vagy, „szeret ő a maga módján”. Az a legborzasztóbb, ha gyerekkorunkban van egy ilyen közeli családtagunk – szinte belénk égnek az olyan mondatok: „te még ehhez kicsi vagy”; „rossz nézni, amit csinálsz”.

Az egyik tréningen mesélte valaki, hogy az apjától óvodás kora óta azt hallgatta: „tanulni hülye vagy, dolgozni lusta, semmi sem lesz belőled.” Nehéz útravaló ez egy fiatalnak. Ha már tudatosult a károkozás, az ilyen szülővel érdemes minimálisra redukálni az együtt töltött időt, és csak általánosságokról beszélgetni, nem engedni, hogy újabb fogást találjon.

Nem hiszek abban, hogy az idő minden sebet begyógyít. Inkább azt látom, hogy por rakódik az emlékekre, de évekkel később is ugyanúgy tudnak fájni. Ha valami régi sérelem végképp nem hagy nyugodni, érdemes előhívni és egész pontosan felidézni a körülményeket, a szituációt. Ha elemezzük a helyzetet, átgondoljuk, mi az, amit valóban rosszul csináltunk, akkor esély van arra, hogy változtassunk, és hogy világosan lássuk, nem igaz, hogy mindenre alkalmatlanok vagyunk. Az embernek csodálatos képessége, hogy traumatikus helyzeteket „átkeretezzen”, és ilyen módon kimozdítsa a fájdalmas kontextusból.

Győrfi Péter, személyiségfejlesztő tréner   12 kép

Forrás: Győrfi Péter

Győrfi Péter, személyiségfejlesztő tréner

Láthatatlan gumipókok

Győrfi Péter nem az a megmondós guru-fajta, aki közhelyeket pufogtat. Nem is provokál. Inkább csak annyi történik, hogy ahogyan helyzeteket, embertípusokat elemez, följönnek emlékképek, hogy „ja, tényleg, ilyen velem is volt, ilyen embert én is ismertem”. Például a „kútmérgezőt”, aki mindig bedob valamit, amivel valakit leértékel, bemárt, nevetségessé tesz. Aki miatt összeszorult a gyomrom, ha ott kellett ülnöm a körben. No, sebaj, az én kutamat már nem mérgezi, gondoltam.

De fölrémlett az is, milyen fogást kínálok én magamon. „Te úgyis elkésel”, mondják – és tényleg. Eszembe jut egy gyerekkori emlékkép: az első alkalom, amikor nagyon szigorúan megbüntettek, hogy leszokjak a késésről. Elmesélem a trénernek. „És akkor hozott valamilyen döntést?” – kérdi. „Hétéves koromban?” – eltöprengek. Tényleg, erre még sosem gondoltam, de emlékszem, hogy akkor én nagyon dühös voltam, mert úgy éreztem, nem tettem semmi rosszat. Csak mentem hazafelé, kicsit bámészkodtam, ha megszólítottak, elbeszélgettem. Eszembe sem jutott, hogy közben múlik az idő. „A büntetést nagyon aránytalannak és megalázónak éreztem, és dacot váltott ki belőlem. Az döntés?” – kérdezek vissza. „Ha úgy érezte, igaza van, akkor valószínűleg eldöntötte, hogy hasonló helyzetben megint így fog tenni. A régi döntéseink megragadnak a tudattalanban, és ugyanabba az irányba húznak.”

El kell ismernem, sok kárt okozott már nekem ez a „gumipók”. Meg kéne tőle szabadulni. Győrfi Péter azt tanácsolja, az ilyen pillanatokat minél alaposabban írjuk körül. Legjobb valóságosan is papírra vetni: mi történt, kik voltak ott, hogy nézett ki a környezet, mit éreztünk…

– Az elménk szelektál az időben – magyarázza a tréner –, nem tesz különbséget, hogy az adott történés 20 évvel ezelőtt volt, tegnap, vagy most kreáljuk újra. Ha ugyanazt az eseményt hasonló helyzetben „le tudom hívni”, akkor a két történés, mint két vízbe dobott kő keltette hullámok, kioltja egymást.

 

A „mit”, a „hogyan” és a „miért”

A magyar nyelv pontos. Amikor azt mondtam magamban az imént, „meg kéne szabadulni”, az hasonló ahhoz, amikor a dohányos elnézegeti a cigarettáját: „Hm, le kellene szokni. No, majd holnap” – és rágyújt. Ha azt mondom, valamit „meg kellene tennem”, az azt jelenti, hogy nem fogom. Talán majd egyszer, de most még nem döntöttem el. A tett – akár egy ártalmas szokás elhagyása – a döntéssel kezdődik.

– A döntésnek is megvan a technikája – magyarázza Győrfi Péter, és papírt, tollat vesz elő. Három szót ír rá: „mit”, „hogyan” és „miért”.

– Gyakori, hogy megvan, amit szeretnénk, elkezdünk veszettül dolgozni a „hogyan”-on, aztán amikor az első lépést meg kellene tenni, elakadunk. Tegyük fel, hogy valaki le akar fogyni, és elhatározza, hogy elkezd futni. Megveszi a futócipőt, a pulzusmérőt, de amikor fel kellene kelni reggel, nem érez igazi motivációt. Nincs meg a „miért”. Aki igazi változásokat akar elindítani, annak pontosan meg kell határoznia a vonzó célt. Illetve belegondolni, hogy vajon nem valaminek az elkerülése miatt ragaszkodik-e egy rossz szokásához, szenvedélyéhez. Ha megvan a „miért”, könnyebb tudatosan megtámogatni a „hogyan”-t.

Mivel tevékenységeink 90 százalékát megszokásból végezzük, a rossz szokást, amit meg akarunk változtatni, érdemes egy jóval helyettesíteni. Ha erről nem gondoskodunk, magától fog becsúszni valami, és esetleg további problémákat generál. Például, ha egy hete nem dohányzom, de helyette csipszet rágok, akkor nem jártam túl jól. De sokan még eddig sem jutnak el, mert a többség nem azt nézi, mit nyerhet a változással, hanem a veszteségeket méricskélve inkább benne marad a rossz kapcsolatában, az ártalmas szenvedélyében, a stresszes munkahelyén, inkább, mint hogy kitegye magát a kiszámíthatatlannak.

Először tehát meg kell találni a jó „miért”-eket, és dönteni kell. Ehhez egy tűzön járás vagy nyílvesszőtörés energiát és lendületet adhat.

És itt a tréner rám néz jelentőségteljesen.

„Márminthogy én?!” – nézek vissza nagy kerek szemekkel. „Éppen most?” Aztán, mivel a jó cikk nem születik meg saját élmény nélkül, elkezdem méregetni a nyílvesszőt, amelyet Győrfi Péter elém tesz. „Most magára hagyom, barátkozzon vele!”

Barátkozom. Volt már ilyenhez szerencsém, és nem tűnt törékenynek. Próbálom meghajlítani, de mereven ellenáll. A torkomhoz illesztem – bár tompa a hegye, kegyetlenül nyom. Hogyan tudnám én ezt a torkommal eltörni?! A gyomorszájamban is érzem a nyomást.

„Nos? Megcsinálja?” – összerezzenek, ahogy a tréner visszaül mellém. Semmi elszántságfélét nem érzek.

„Nem muszáj megtennem” – mondja Győrfi Péter – „mondhatom nyugodtan, hogy most nem.” A lényeg, hogy amit elhatározok, ahhoz tartsam magam.

Na, hát épp ez az én gyenge pontom. Az elhatározás. Kimegyek a szikla szélére, szeretnék leugrani, látom, hogy másoknak sikerül, toporgok, aztán érzem, ahogy kimegy a lábamból az erő, és a gyomromban egyre gyűlnek a nemek. Így jártam egyszer Korzikán: egy sziklás folyómederben haladtunk lefelé, és egy ponton túl már csak ugorva lehetett tovább haladni. Végül nem ugrottam, megvártam, míg a többiek visszajöttek. De aztán nagyon bántott a gyávaságom. Még mindig nem tudom, mit fogok tenni, de menjünk a színhelyre, határozom el.

 

Legyen gyors, könnyű és fájdalommentes!

– A nyílvesszőtörés arról szól, ha eldöntöttem, hogy megcsinálom, akkor azt az egy lépést akkor is meg kell tennem, ha kellemetlen, ha félek, ha a legérzékenyebb pontomat kockáztatom vele – magyarázza a tréner.

– Mitől fél?

– Hát, attól, hogy fájni fog!

– Azt szeretné?

– Dehogy!

– Milyen legyen a nyílvesszőtörés?

– Gyors, könnyű és fájdalommentes.

– Akkor azt képzelje el, amit szeretne!

Jó-jó, de mi van, ha az utolsó pillanatban elszáll a bátorságom, és rosszul csinálom? Az micsoda szégyen lesz. Most még mondhatom, hogy „kösz, nem”. Jobb lett volna, ha ide se jövök. Mert most már szégyellném magam, ha nem tenném meg. Mint évekkel ezelőtt a szikla peremén.

– Ha elhatározta, hogy megteszi, ne hagyja magát beleereszkedni a félelemspirálba! – olvas a gondolataimban a tréner. – Amikor elkezdünk félni, az agyunk kiadja a parancsot a szervezetnek, hogy kezdjen adrenalint termelni. Ha beindul a stresszhormon-termelés, a szervezet visszaigazolja, hogy igen, félni kell, és még inkább feszíti az idegrendszert, amely újabb impulzust küld. Ezért fontos hogy gyorsan cselekedjünk, mert minél tovább halogatjuk, annál inkább ellenünk dolgozik a testünk.

Dobog a szívem, izzad a tenyerem. Na, hogy is van az a légzőgyakorlat? Nagy levegő, föl a karok, levegő kiprésel… ssssss… Eddig még jó!

– Tegye oda azt a célt a nyílvessző végére, amit szeretne elérni! – ajánlja segítőm. – Ha valamitől fél, helyettesítse be a „félek” szót azzal: „kíváncsi vagyok”. Ettől mindjárt más lesz a dolgok dinamikája.

Jól hangzik, de én inkább arra gondolok, milyen nyápic csajok megcsinálták már ezt előttem azokon a nyílvesszőtörős videókon, amelyeket láttam. Úgy érzem, visszaélek a tréner türelmével. Aztán föleszmélek: már megint másoknak akarok megfelelni. Arra kell összpontosítanom, hogy én mit érzek. Torkomon a nyílvessző tompa hegye. Tényleg félek? Vagy inkább most már túl akarok lenni rajta? Az biztos, hogy ha feladnám, többé nem tudnám becsülni magam. Most jön a három levegő. A testem már csinálja… Figyelek, hogy hirtelen préseljem kifelé a levegőt. Már nem gondolkodom. Valahol, valamikor eldöntöttem, hogy akkor most… Talpam a szikla peremén. Előrelépek, és ugrok a vízbe…

Nagy reccsenés… Úristen, ez ennyire könnyen ment? Akár egy gyufaszál… Úgy érzem magam, mint a szülőágyon az utolsó tolófájás után – elönt az eufória… Megcsináltam! Mindenre képes vagyok!

 

Na, és ezután?

Győrfi Péter azzal enged el: „Ne engedje, hogy majd mások bagatellizálják a teljesítményét! Meg fogják tenni!”

Viszem magammal a kettétört nyílvesszőt, itt van most előttem, ahol írom e sorokat. Elnézem a tompa hegyét. Nem vagyok nagy hős, tudom. De arra mindig emlékezni fogok, hogy a határaim jóval távolabb vannak, mint gondolnám. Nem tudom, hogy mindig sikerül-e ezután döntést hoznom, és határozottan előrelépni. De arra mindig emlékezni fogok, hogy a reccsenés után mennyire jó volt. És hogy bizonyosságot szereztem arról, hogy tényleg – ahogyan mondani szokták – minden a fejben dől el.

Figyelmeztetés

A fenti és hasonló személyiségfejlesztő eljárások gyakorlatlan, arra felkészítést nem kapott személy számára veszélyesek lehetnek! Ne próbálja ki egyedül, megfelelő felkészítés hiányában!

Címlapfotó forrása: Győrfi Péter

Neked is kérdésed van gyermekeddel, diákoddal, társaiddal kapcsolatosan?

Keress minket bizalommal!

Tovább a szakértőkhöz!