Akit nem szeret jól senki, és aki ezért saját magát sem szereti...

2014-ben ismerte meg a nevét az ország, amikor az RTL Klub az „Év embere”- díjra jelölte. Akkoriban Pécsen, egy cigánytelepen dolgozott, postásként. A küldemények mellett különböző szeretetcédulákat kézbesített. „Ha nem lenne itthon annyi szőnyeg alá söpört élet, lehet, hogy elmenne máshova” – nyilatkozta többször akkoriban. De voltak, úgyhogy maradt. Azóta megjelent egy könyve, melyben kendőzetlen őszinteséggel vall saját függőségéről, kezdve a kamaszkorral, amit már erősen a vodka határozott meg. Szőke Tiborral beszélgettünk bántalmazásról, függőségről, szülői felelősségről és arról, hogyan kell jól szeretni.

2018.11.05 Bakóczy Szilvia

Dolgoztál a gyermekvédelemben, idősek otthonában, pszichiátrián, Dániában is, a mezőgazdaságban, ehhez képest elég éles kanyarral jött a posta. Szándékosan a cigánytelepre kérted magad, ami – mondjuk így – nem épp tipikus. Valahol 2010 környékén járhatunk az időben, de ezt te majd te megmondod. Csak, hogy a történet közepén kezdjük. A segítőszakmákban eltöltött hosszú évek után hogyan jött a postai munka ötlete és vele együtt a szeretetcédulák?

Szőke Tibor: Kicsit vissza kell menni az időben. Sok szempontból 2008 volt a fordulópont az életemben. Akkoriban túlvoltam egy intenzív pszichoterápián, viszont, ahogy ez lenni szokott, más függést kerestem a szintetikus drogok helyett. Egészségeséletmód-függő lettem. Ezzel párhuzamosan zajlott az Istenkeresésem. Mindez teljesen szétpukkadt a válásom kapcsán. Nagyon legyengültem, gyakorlatilag akkor már két éve éhezett a szervezetem. Feszült voltam és halálosan fáradt, ettől függetlenül három munkahelyem volt egyszerre az ifjúsági irodán. Az idegrendszerem is teljesen kimerült. Totálisan összeomlottam. Előfordult, hogy egy ajtócsapásra összeestem. Nyilvánvaló volt, hogy újra kell építenem mindent.

Következett a pszichiátria?

Igen. Az idegrendszeremet egy időre hibernálták, ami nem feltétlenül baj, mert muszáj volt pihennie. Nem tudott foglalkozni az ingerekkel. Szerencsére járhattam terápiára, így szép lassan csökkentették a gyógyszereket. A válás után már nem volt pszichiátria, sem terápia. Akkor már csak Isten maradt.

Mennyi ideig tartott felállni?

Nem kellett olyan sok idő. Édesapámhoz költöztem, akinek volt egy műhelye. Egy–két hónapig csak nála dolgoztam, otthon. Utána lett egy munkahelyem, egy év után mégis kimentem Dániába epret szedni. Adósságom volt, vissza akartam fizetni. Egy hónappal a harmincadik születésnapom előtt jöttem haza.

A gyógyulásban segített a hited is. Hatéves találkoztál először Istennel, amikor édesanyáddal együtt imádkoztatok.

Igen, de ettől függetlenül sokáig erősebb volt a saját akaratom. Visszatérve Dániára, amikor hazatértem, rájöttem, hogy olyan munkahelyre van szükségem, ahol minél több embert elérek azzal a derűvel, ami bennem van, és amit Istentől kaptam. Rövid időre segédápoló lettem egy idősek otthonában. De akkor már bent volt a pályázatom a postánál. Néhány hónap múlva csörgött a telefon, hogy lenne náluk egy üres állás. Nem volt kérdés, hogy váltani fogok.

Rögtön az indulásnál tudtad, hogy a hivatalos levelek mellett saját szeretetcédulákat fogsz kézbesíteni?

Nagyjából igen. Én hatéves korom óta írok. Grafomán vagyok, amint megtanultam írni, mesekönyveket másoltam. Mire a postán dolgoztam, már tele volt „a fiókom” különböző esszenciákkal. Sokat amúgy egy postás nem tehet. Legfeljebb mosolyt és fényt visz oda, ahova más a lábát sem tenné be. Én nagyon szerettem az életemnek ezt a részét. Nekem kellenek ezek a terepmunkák, hogy lássam, mi a valóság. És az, ahogy ők élnek a cigánytelepen, na, az a valóság. A többi a nyugati világ illúziója. Élő egyenes adásban néztem, hogy milyen megszületni egy roma gyereknek, és kisgyerekkorban találkozni azzal a stigmával, hogy cigány. Amihez jön még a sok családi teher, ezt inkább hagyjuk is most. Az előítéletek miatt egy „normál” helyzetben lévő emberhez képest egy csomó mínusszal indul. Bizonyítania kell azt is, hogy ember.

Láttál példát a kitörésre?

Legfeljebb olyan embert láttam, akinek a feje kicsit kint volt a mélyvízből. Voltak persze, akik dolgoztak, de olyan, aki el tudott jönni a telepről – a szó szellemi értelmében is –, nem nagyon volt. Összességében inkább tragédiákat láttam. Prostitúció, uzsora, drogfogyasztás. Minden, amit nem akarunk látni, ott van. Ehhez annyit tudtam hozzátenni, hogy elvittem egy-egy szeretet-cédulát, amitől talán elmosolyodtak, megöleltek. Próbáltam meggyőzni őket, hogy ők is emberek. Szerintem minden embernek ugyanaz a baja: nem úgy szeretik, ahogy szeretné. Egy icipici lépést akartam tenni az üzenetekkel efelé. Sokan kérdezték akkoriban, hogy miért. Pedig olyan egyszerű erre a válasz. Mert ettől jól érzem magam.

Tényleg ennyire egyszerű az egész?

Tényleg. Ilyen szempontból ez egy tök önző dolog.

A te életed sem volt egyszerű. A könyvednek, benne a történeteddel nagyon sok tanulság van, akár már felnőtt gyerekként, akár szülőként olvassa az ember. Sokat írsz például a pofonokról, amiket otthon kaptál. Meg lehet ezeket felnőtt fejjel bocsájtani?

Meg, de fel kell nőni ehhez. Meg kell érteni, hogy miért csinálták a családtagok. Azt, aki másokat ver, magát is verték a gyerekkorában, ez például alapigazság. Sőt, a gyermekotthonban végzett munkámból tudom, hogy legtöbbször jobban bántották a szülőt anno, mint amennyire ő bántja a gyerekét. Segít a feldolgozásban az is, hogy ma már sokat lehet minderről beszélni. Változtak az emberi jogok, elérhetőbb a segítség.

Mostanra megnősültél, két pici gyereketek van. Szülőként is fontos ezzel a kérdéssel foglalkozni…

Persze. Az emberben ott vannak a beidegződések. Ráadásul, ha üvöltesz a gyerekkel, ha földhöz vágod a játékait, az is mind a bántalmazás kategóriába tartozik. Ugyanakkor, azon túl, hogy nyilván nem akarok agresszíven viselkedni a gyerekekkel, ha hiteles szeretnék lenni, nem nyelhetem le a haragomat.

Megfélemlítés nélkül is ki lehet mutatni a dühöt.

Valószínűleg így van, persze. Szerencsére úgy érzem, nekem ez nem okoz nehézséget.

Soha nem jutott eszedbe, hogy lekeverj egy pofont?

De eszembe jutott, ahogy mindenkinek eszébe jut, akit bántottak gyerekkorában. De amióta nevükön merem nevezni a saját démonjaimat, sokkal könnyebb megfékezni az indulatokat.

Megrendítő az is, ahogy a bántalmazó gyerekek lélektanáról írsz. Egy időre te magad is belekeveredtél ebbe a szerepbe. „Ebben lettem jó, mások kigúnyolásában” – írod a könyvben.

Nem vagyok rá büszke, de akkor csak így tudtam begyűjteni a figyelmet. A mai gyerekek is ezért bántalmaznak másokat, sajnos nekik még több eszközük van az internet miatt.

Tizenhárom évesen már sok féldecis vodka lecsúszott, ennek ugyanaz volt a mozgatórugója, mint az iskolai balhéknak?

Részben, de ez talán már inkább a vágyott másállapotról szólt.

Meddig tartott a másállapot keresése?

Huszonhat éves koromig biztosan.

Közben voltak próbálkozások a leszokásra.

Igen, például tizennyolc éves koromban, amikor részt vettem néhány kötelező elterelésen, de ezek egyrészt nem voltak motiválók, másrészt akkor még nem akartam leállni.

Hol billentél át?

Ehhez mindig kell egy tragédia.

Meghal például az egyik barátod?

Lehetne ez is, de nálam ez nem volt elég. Pedig több barátom is meghalt. A fordulópontot a zártosztály jelentette, ami legalább akkora tragédia volt, mint a halálesetek a társaságban. Egy kimerült idegrendszer, illetve az, amelyik elvonáson van, pokolian tud fájni. Fizikailag is, lelkileg is. Teljesen ki vagy fosztva, ami a hatalmas eufória után, amit a drogozás ad, elviselhetetlen.

Pedig ez az egész képlet valójában nagyon egyszerű. Nem kell ezt agyonelemezni, agyonszakmázni. Van egy ember, akiben hatalmas űr tátong, és akit semmi nem tud feltölteni. Akit nem szeret jól senki, és aki ezért saját magát sem szereti. Helyette egy rakás szarnak érzi magát, és tudat alatt el akarja magát pusztítani.

Nem azért drogozik valaki, mert neki az jó?

Ez csak a látszat. Én ennek lementem a legmélyére. Kipróbáltam a szerencsejátékot is, ismerem annak is a lélektanát. Szerintem egy szerencsejáték-függő sem azért megy be a kaszinóba, hogy nyerjen. Hanem azért, mert egy rakás szarnak érzi magát. Bemegy, és addig játszik, amíg ezt be nem bizonyítja, és úgy megy ki, azzal a mocskos, szar érzéssel, hogy „mindent eljátszottam”. Lehet, hogy benne van a mohóság is, de a vége mindig ez, és erre előbb-utóbb rájön mindenki.

Szerinted ma minden fiatal azért csúszik bele a drogozásba, mert nem szeretik őt elég jól? Nem lehet, hogy egy részük szerető családból jön, csak „nem tudja, hogy jó dolgában mit csináljon még”?

Nem. Legalábbis én nem hallottam még szülőt, akinek függő lett a gyereke, és ne tudta volna pontosan, hol csúszott el a gyermeknevelésben. Fontos kimondani, hogy nem tudunk jól szeretni, a világunk is ezt mutatja. Figyeljen mindenki jobban oda a másikra, arra, hogyan szereti a gyerekét. Nem késő ezt megtanulni, és nem szégyen elismerni, ha egy ideig nem tudtuk jól csinálni a dolgunkat.

Minőségi idő, beszélgetés, sok közös program?

Igen. Csak te meg én. Digitális diéta.

Ez mit jelent?

Egyrészt minél később kap a gyerek okoseszközt, annál jobb. Utána korlátozzuk minél tovább a használatát, főleg gyerekkorban. Később be lehet vezetni a szabályt, hogy a nap egy bizonyos szakaszában egyáltalán ne legyen használatban a telefon. Mi is ezt csináljuk most a feleségemmel. Öttől–nyolcig rá sem nézünk a telefonunkra.

Tényleg nincs elöl nálatok elől délután a telefon?

Tényleg nincs. Ez egy elég friss dolog, de nem hiszem, hogy gondot fog okozni. Amúgy is letiltottam már mindenkit a Facebook-oldalamról. Nem nézem, hogy ki mit evett, hogy ki milyen képet töltött fel. Ha érdekel valaki, külön rákeresek. Szerintem mások is így lesznek ezzel egy idő után. Egyszer azt mondja majd a többség, hogy „úristen, elég”. Betelnek az emberek. És akkor majd ők is letiltanak mindenkit, hogy tényleg csak olyan tartalmakat olvassanak, amik valójában feltölti őket.

Én nem degradálnám teljesen a közösségi médiát. Egyes zárt csoportokból nagyon sok erőt lehet meríteni azoknak, akik bajban vannak, vagy magányosak.

Világos, ezt én is így gondolom. Ugyanakkor sokkal, de sokkal értékesebbnek érzem azt, amikor kilépünk az ajtón, becsöngetünk a szomszéd nénihez, és megkérdezzük, hogy van, tehetünk-e érte valamit. Amikor függő voltam, évekig kerestem az okokat, mire rájöttem, hogy milyen egyszerű az egész. Teréz anya mondta, hogy ha meg akarod változtatni a világot, menj haza, és szeresd a családodat. Szerintem is ennyi a titka az egésznek.

Két éve otthagytad a postát, azt mondtad, elfáradtál, mert egyedül voltál a sok önkéntes melóval. Most ismét a gyermekvédelemben dolgozol. Ez lesz szerinted az utolsó állomás?

Meglátjuk, nem tudom még. Nem könnyű helyzet ez sem, sokszor érzi magát az ember eszköztelennek. Egy biztos, a drogprevenció nagyon érdekel, szívesen foglalkoznék függőkkel. Úgy érzem, lenne mit átadnom nekik.

Szőke Tibor Nincs függőség című könyve itt megrendelhető: http://napigek.hu/termekek

A legkevésbé az jutott eszembe, hogy függő leszek. Ilyesmin nem gondolkodik az ember óvodás korban. Később sem sokat.” (…) „Hétéves voltam, amikor a világ, amelyet ismertem, kifordult a sarkaiból, karácsony havában. Sosem felejtem el, ahogy kigyalogoltunk összeomlott életünkből, és a nővéremmel anyánk kezét fogva elindultunk az otthonunkból. Csak egy pár szatyor volt nálunk, minden játékom ott maradt. Egy másik élet ajtaján kopogtattunk. Zörgettünk és megnyittatott.” (Részlet a könyvből.)

 

Címlapfotó forrása:

Neked is kérdésed van gyermekeddel, diákoddal, társaiddal kapcsolatosan?

Keress minket bizalommal!

Tovább a szakértőkhöz!