Remény a függőségen túl – Interjú dr. Máté Gáborral, A sóvárgás démona írójával

Megbocsátás, önazonosság, empátia, remény. Sok függő számára ismeretlen fogalmak ezek. Dr. Máté Gábor megközelítésében éppen ezek segítenek megszabadulni a függőségektől. Nemrég Budapesten járt, hogy bemutassanak egy kundalini jógára építő gyógyulási utat. Interjúnk 1. része következik.

2018.11.24 Szabó Előd

A „Függőségeken túl” (Beyond Addiction) című program miatt vagy itt Magyarországon. Mesélnél röviden róla, hogy mi ez a módszer?

A „Függőségen túl” című program eredetileg Sat Dharam Kaur ötlete volt. Ő egy Kanadában élő természetgyógyász, kundalini jógatanár. A függőségek esetében mindig van valamilyen egyensúlyhiány, és a jóga eredeti célja a testi-lelki egyensúly megtalálása. Ezt felismerve úgy gondolta, hogy a jógán keresztül is lehet a függőségeken segíteni. Olvasta „A sóvárágás démona” című könyvemet. Ebben többek között arról írok, hogy a függőség nem egy örökölt betegség, nem egy genetikai hiba, nem egy egyéni döntés vagy választás, hanem valamilyen traumából ered. Minden függőség menekülés a fájdalom elől, amelynek az eredete a gyerekkorban van. Akár kokain, akár alkohol, akár nikotin, akár heroin, akár szexualitás, akár szerencsejáték, akár vásárlás, akár evés, akár internet, okostelefon, akármi legyen a függőség. Tulajdonképpen a függőség egy sikertelen válasz a traumára. Azt gondoltuk, hogy az ő jógatanításait összekötjük az én tanításommal a függőségekről. Az egyik programunknak Kanadában volt egy magyar résztvevője, és akkor elhatároztuk, hogy elhozzuk Budapestre is.

A program egyik modulja arról szól, hogyan lehetséges ilyen múltbeli traumákat elengedni, feldolgozni. Kiemelnél pár gondolatot a megoldási lehetőségekről?

Hát, nem könnyű. És nem állítom, hogy egy hét tanfolyam alatt mindenkinek a problémái meg lesznek oldva. Nekem is volt viselkedési függőségem. Nem megy máról holnapra. Először meg kell értenünk, hogy a függőség nem a mi hibánk. Nem azért tettük, mert rossz emberek vagyunk, vagy sérült emberek vagyunk, hanem azért, mert annyi fájdalom volt bennünk, hogy nem bírtuk ki. Meg kell bocsájtani önmagunknak, és empátiával fordulni magunk felé. Az empátiához hozzátartozik, hogy kíváncsiak leszünk arra, mi történt velünk. Hogyan magyarázza meg a felnőttkori viselkedésünket, ami akkor történt. Önmagában az a tény, hogy figyelünk saját magunkra, vagy valakivel beszélünk, aki meghallgat minket, máris gyógyító. Mert gyerekkorunkban az történt, hogy fájdalmunk volt, de senki sem hallgatott meg minket.

Utaltál rá korábban, hogy ezeknek a traumáknak az az eredménye, hogy elveszítjük a kapcsolatot önmagunkkal. Egy lehetséges módszer lehet ezek szerint a jóga. Milyen utakat látsz még arra, hogy ezt az önmagunkkal való kapcsolatot helyreállítsuk?

Először is rá kell ébrednünk, hogy a traumának a hatása az, hogy „az igazi lényünkkel” elveszítettük a kapcsolatot. Ez nem azt jelenti, hogy ez már nincs meg bennünk. Csak nem tudtunk vele kapcsolatban maradni, védekezésképpen elmenekültünk tőle gyerekkorunkban, mert mikor önazonosak voltunk, annyira szenvedtünk, hogy az kibírhatatlan volt. Az öntudat, önazonosság megtalálása a legtöbbünknek sok munkát, sok erőfeszítést igényel, de teljesen lehetséges, mint ahogy azt már sokan bebizonyították. Ennek többféle módja van, de nem lehet egyikre sem azt mondani, hogy „ez az igazság”. Vannak, akik spirituális munkát végeznek, meditálnak, jógáznak, terápiára járnak. Edzik a testüket, csak egészséges ételt esznek, hogyha lehetséges. Minden szempontból tápláljuk a lelkünket és a testünket! Azt nem hiszem, hogy csak egyféleképpen lehet ezt csinálni, ami mindenkinek sikerülni fog. Önmagában az, hogy belátjuk ennek a szükségességét, és lépéseket teszünk ennek megvalósítására, az már maga is előrelendíti az egész folyamatot.

A jógát és a meditációt én is jó útnak látom, ugyanakkor sok ember mintha nem tudná ezt befogadni.

Meg kell kérdezni tőlük, hogy miért nem tudják befogadni? Melyik az a részük, amelyik ezt visszautasítja? Nem azt mondom, hogy mindenkinek a jóga jó. Én 74 éves vagyok, és mikor kezdtem jógával foglalkozni? Két évvel ezelőtt. Tiltakoztam és visszautasítottam, hogy „ez nem nekem való”. Aztán két évvel ezelőtt találtam egyfajta jógát, és azóta, ha konzekvens és fegyelmezett vagyok, akkor naponta jógázom. Be kell vallanom, hogy két napja nem csináltam, előtte három napig igen. Amikor csinálom, akkor segít nekem, amikor pedig nem, akkor érzem a hiányát. Ez az én tapasztalatom! Ha nem a jógát választod, akkor csinálj valami mást. De csinálj valamit! Nem azt mondom, hogy mindenkinek ez az egyetlen út van, de valamilyen út szükséges. Ha nem a jóga, akkor a terápia. Vagy a jóga és a terápia. A terápia majdnem mindenkinek szükséges. Ha ez sem, akkor legalább olvasd el a könyvemet, és gondold át az életedet. Írj egy naplót saját magadról, hogy mit érzel, mit tapasztalsz, mit látsz be. Nézd meg a videóimat, amik a YouTube-on vannak. Ezek közül több le van fordítva magyarra, ha nem beszélsz angolul. Menj el egy jó terapeutához, keress egy meditációs csoportot! Tegyél valamit!

Az egyes függőségek hátterében más jellegű traumák vannak? Ha például valaki láncdohányos, az ő életében más típusú trauma volt, mondjuk, gyerekkorában, mint annak, aki pornófüggő lett, vagy mint annak, aki drogozni kezd?

Nem hiszem, hogy ezt ilyen mélyen részletezni, definiálni tudjuk. Azt tudjuk például Felitti kutatásai alapján, hogy minél több csapás ért téged a gyerekkorodban, annál nagyobb a rizikója annak, hogy felnőttként komoly drogos leszel. Ilyen gyerekkori negatív események lehetnek, ha testileg-, lelkileg- vagy szexuálisan bántottak téged, ha agresszió vagy válás volt a családban, ha az egyik szülőd elmebeteg volt, ha az egyik szülőnek függősége volt, börtönbe került, vagy ha elhanyagoltak téged. Ezek mindegyike kockázati tényező. Ha ezek közül már négy vagy öt érvényes rád, akkor nő a valószínűsége, hogy drogos vagy függő leszel, mert annál mélyebb volt a fájdalmad. Vagy például azt is tudjuk, hogy a szexfüggő nők között sokan szexuálisan bántalmazva voltak gyerekkorukban, és azt tanulták meg, hogy „engem csak akkor szeretnek, hogyha a testemet felhasználják”. Tehát ha ez a nő valakivel lefekszik, az nem azért van, mert ő szexfüggő. Ő nem a szexet, hanem a szeretetet akarja. Ő azt tanulta meg, hogy csak úgy van szeretve vagy akarva, hogyha a testét odanyújtja. Nem a szexualitást értékeli, hanem a szeretetlenség miatti fájdalmat akarja csillapítani. Azt nem állíthatjuk, hogy egy bizonyos esemény egy bizonyos függőséghez fog vezetni. Ezt nem hiszem. Azt azonban tudom: függetlenül attól, hogy éppen mitől lettél függő, ugyanazok a folyamatok zajlanak az agyadban. Nem különböznek egymástól sem fizikailag, sem lelkileg, sem a viselkedésben. A függő mindig tagad és hazudik, mint ahogy én is tettem. Tehát sok közös tulajdonság van bennük. Nem különböznek egymástól annyira, mint az kívülről látszik.

Említetted, hogy a függő tagadásban él. Mindenképpen el kell érnie egy mélypontot, hogy elinduljon a gyógyulás útján, vagy valahogy korábban is megszakítható ez? Tud számára a család segíteni, kibillenteni ebből az állapotból?

Mi a mélypont? Ami nekem mélypont, az neked lehet, hogy nem az. Olyan drogosokkal dolgoztam Kanadában, akik AIDS-esek voltak, májgyulladásuk volt, testük sebes volt a sok fertőzéstől, nyomorban éltek az utcán, törvényen kívül. Nekik ez sem volt elég, hogy a mélypont eljöjjön. Arra van szükség, hogy elhatározza, hogy „már nem bírom a szenvedést, amit a függőség okoz”. Ez, mondjuk, a mélypont. Mindenkinek máshol van. Számomra is eljött az idő, amikor azt mondtam, elég! Nagyon sok szenvedést okoz nekem és a családomnak. Én nem vagyok egy „12 lépéses” valaki, de tisztelem a 12 lépést. Vannak hiányosságai ennek a mozgalomnak, és sok erőssége is van. De az első lépés valóban az, hogy az ember bevallja: „tehetetlen voltam a függőséggel szemben”. Ezt el kell fogadni, és ez az első lépés. De nemcsak erre van szükség, hanem arra is, hogy látni lehet a lehetőséget arra, hogy ebből kilépjünk. Valami reményre van szükség. Éppen ezért, ha bántjuk a drogosokat, akkor elvesszük tőlük a reményt. Amikor vádoljuk őket, elvesszük tőlük a reményt. Tehát nem büntetésre van szüksége az embernek, hanem több empátiára.

Töltsd ki gyermekkori traumákról szóló tesztünket!

(Az interjú következő része november 26-án lesz olvasható.)

Címlapfotó forrása: Dr. Máté Gábor

Neked is kérdésed van gyermekeddel, diákoddal, társaiddal kapcsolatosan?

Keress minket bizalommal!

Tovább a szakértőkhöz!