Mit szólnál, ha most jól megpofoználak?

Vagy mást kérdezek. Te megütnél egy három éves gyereket? Ilyen provokatív kérdésekkel vezet dr. Máté Gábor (A sóvárgás démona című könyv szerzője), hogy megértsük a gyermekkori traumák természetét. Interjúnk 2. része következik.

2018.11.26 Szabó Előd

Az előadásaidon meg szoktad kérdezni az embereket, hogy boldog volt-e a gyerekkoruk. Mindegyik előadásodon előfordul egy-egy ember, aki azt mondja, hogy „igen, nekem boldog volt”, de mégis valamilyen függőségi minta kialakult nála. Ilyenkor azt szoktad mondani, hogy három percig beszélgessetek, és kiderül, hogy valóban boldog volt-e. Milyen irányba szoktál tapogatózni ilyen esetekben?

Ezt most nehéz leírni, ezt látni kell. Eddig még egyszer sem volt, hogy három perc ne lett volna elég ahhoz, hogy valakivel kilyukadjunk egy olyan pontra, amikor belátta, hogy a boldogság alatt sok boldogtalanság is volt. Ezt az elején letagadják maguknak, mert túl fájdalmas, és védik a szüleiket is, mert nem akarják, hogy úgy tűnjön, vádolják a szüleiket valamivel. Én nem vádolok senkit ilyenkor. Engem csak az érdekel, hogy mi volt a gyerek igazi tapasztalata. Ha valaki azt mondja, hogy „boldog voltam”, aztán megkérdezem például, hogy ütött téged valaki? „Ja, az apám szíjjal vert, ha rossz voltam”. Na most az apa ezt saját meglátása szerint jó akaratból, akár még szeretetből is tehette. Nem mondom, hogy nem. De mi a kisgyerek tapasztalata, amikor a védelmező apa az, aki bántja őt? Erre sokan nem tudnak visszaemlékezni. Akkor megkérdezem tőle: „Te megütnél egy hároméves gyereket? Ha nem, akkor miért nem?” „Mert túlságosan fájna neki”. Végül pedig az alapvető kérdés az, hogy „Amikor szomorú voltál vagy fájt neked valami, kivel beszéltél?” Erre a válasz mindig az, hogy: „Senkivel”. Ez az egyedüllét a rossz érzésekkel együtt szenvedést okoz.

„Éppen ezért a szülőknek meg kell adni a gyereküknek minden lehetőséget, hogy kifejezze az igazi érzését. Ne titkolja, ne játssza meg magát, hogy boldog, amikor nem boldog. A szülőnek el kell fogadni, meg kell hallani, meg kell érteni a gyereknek a szomorúságát, a fájdalmát, a magányosságát, a boldogtalanságát.”

Dr. Máté Gábor

Az ilyen gyerek megtanulja, hogy nincs egyedül, meghallgatják, és ezt túl lehet élni, ezért nem zárkózik magába. Ez a magába zárkózás az egyik legnehezebb hatása a traumának!

Kutatások szerint sajnos sokan úgy gondolják még ma is Magyarországon, hogy „egy-egy atyai pofon nem árt”. Hogyan lehet ezeket a mélyen gyökerező, téves hiedelmeket megváltoztatni szerinted?

Meg kell érteni, hogy minél kisebbek vagyunk, annál sérülékenyebbek és annál gyengébbek. Minden, ami ért minket, annak nagyobb hatása van. Most hány éves vagy?

Harmincnyolc.

Oké, 38 éves vagy. Mi lenne, ha odamennék, és felpofoználak? Csak egyszer. Hogy éreznéd magad?

Elég mérges lennék rád.

És mi lenne akkor, ha te rám vagy szorulva? Nem tudnál elmenekülni, és sosem tudnád, hogy mikor foglak felpofozni téged. Fájna neked érzelmileg?

Persze, ez egy borzalmasan kiszolgáltatott helyzet.

Igen. Most 38 éves vagy. Képzeld el, hogy milyen lenne, ha ötéves lennél, és állandóan bánt az az ember, akitől a szeretetet várod. Mit éreznél? Milyen félelem lenne benned? Nem tudnál az anyukádhoz sem menni panaszkodni, mert ő nem akar meghallgatni. Mert az anya is fél esetleg az apától. Az apa nem azért viselkedik így, mert gonosz, vagy rossz apa akar lenni, hanem azért, mert őt is így kezelték. Szó szerint kezelték. Ezt a kezet adták neki (hatalmas csattanással összeüti a tenyerét). Több generáció alatt átadjuk a traumát anélkül, hogy akarnánk. Meg kell érteni, hogy milyen sérülékenyek, milyen gyengék a gyerekek, és mi ennek a hatása rájuk. Na, most van, aki azt mondja, hogy „engem is felpofoztak és nincs semmi bajom”. Dehogynem! Csak nem látja be!

Az emberek egy részét nem kell erről meggyőzni, mert belülről ezt érzik helyesnek, érdekli őket a pszichológia, olvassák a könyveidet, stb. Mi a helyzet a társadalom másik részével, ahol napi rutin, hogy elcsattan egy pofon, kiabálnak a gyerekkel. A példánál maradva, hogyan lehetséges szerinted ezeknek a családoknak segíteni?

Először is állíthatom, hogy nem csak az én véleményemről van szó. Sok kutatás bizonyítja a káros hatását az ilyenfajta szülői viselkedésnek. Hogy hogyan lehet ezt megváltoztatni a társadalomban vagy egyénekben, akik ezt nem akarják elfogadni? Nem lehet. Az embereknek csak olyan válaszokat tudok adni, amit kérdeztek. Ha valaki nem kíváncsi erre, mert őt így kezelték, és ezt természetesnek találja, és nem is látja, hogy ennek káros hatása van a gyerekére, saját magára, annak nem lehet sokat mondani. Akik nyitottak erre, azok meghallgatnak, akik pedig nem, azok nem. Én nem kiabálok az emberekkel, hogy „figyeljetek ide!” Nem érdemes. Ezekhez az emberekhez is megértéssel kell közeledni, hiszen nem azért csinálják, mert rosszak, gonoszok, hanem azért, mert ők így hiszik jónak. Ez volt a tapasztalatuk, tehát meg kell érteni őket, és velük is empátiával kell beszélni. Nem vádolni őket semmivel, hogy „te most egy rossz ember vagy, mert ezt teszed”. Ennek nincs helye.

Töltsd ki gyermekkori traumákról szóló tesztünket!

Címlapfotó forrása: Dr. Máté Gábor

Neked is kérdésed van gyermekeddel, diákoddal, társaiddal kapcsolatosan?

Keress minket bizalommal!

Tovább a szakértőkhöz!