Mindig megtaláljuk a párt, akinek azonos mértékű a traumája a miénkkel

Stressz, mindennapos veszekedések, hibáztatás. A gyermekkori traumáink utórezgései a házasságunkat is tönkretehetik. Vagy együtt gyógyulunk, vagy önbeteljesítővé válnak legnegatívabb jóslataink. Dr. Máté Gáborral (A sóvárgás démona) készült interjúnk 3. része következik.

2018.12.04 Szabó Előd

A test lázadása című könyvedben sokat foglalkoztál a stresszel. Ha fáradtan, feszülten megy valaki haza a munkából, hogyan tudja a napi stresszt jobban kezelni, hogy ne a családon vezesse le a feszültséget?

Nemcsak az a kérdés, hogy a stresszt hogyan lehet enyhíteni, hanem az is: hogyan lehet megelőzni?! Ha kitör egy háború, azt egyedül nem tudod megelőzni. Gazdasági válságot nem tudsz egyedül megoldani. Sok olyan stressz van az életünkben viszont, amit mi váltunk ki önmagunkban, mivel ez volt a mintánk gyerekkorunkban. Ha a szüleink nem hallgattak meg minket, ha nem nyújtottak lelki, érzelmi segítséget, amikor szükségünk volt rá, akkor megtanultuk, hogy ebben a világban nincs segítség, és ne is kérjünk. Szégyelljük magunkat, ha bajunk van! Magunkba zárkózunk, ami sok stresszt okoz. Sok olyan minta van az életünkben, amit gyerekkorunk óta hordozunk. Amíg ezek a tudatalatti tartományban maradnak, addig nem tudunk túllépni rajtuk. Ha azonban belátjuk, akkor már könnyebb elengedni őket.

Mondanál egy konkrét példát?

A feleségem nem volt ott a repülőtéren, amikor hazaértem egyszer egy útról. Küldött egy sms-t, hogy még mindig otthon van. Ha egy ilyen helyzetben dühbe gurulok, és azt érzem, magamra hagyott, visszautasítást élek meg, akkor érdemes végiggondolnom, hogy ez valóban igaz-e. Tényleg magamra hagyott engem a feleségem, és visszautasított, vagy csak festőművészként otthon dolgozott a festményén, megfeledkezett az időről, nem nézett az órájára, tehát elkésett a repülőtérről. Ha azt élem meg, hogy elutasított, akkor sokkal nagyobb stressz alatt lennék, úgyhogy belátom, hogy csak egy ártalmatlan hiba történt. Mivel gyerekként sok hasonló „elhagyást” tapasztaltam meg az anyám részéről (a szerk.: a II. világháború végén biztonsági okból egy magyar családhoz került egy hónapra, az édesanyjától elválasztva zsidó származású babaként), megvan az az érzés bennem, hogy engem elhagytak, elutasítottak. Ha ennek egy ilyen helyzetben tudatában vagyok, akkor nem hergelem magam abba az állapotba, hogy felháborodom, fáj a szívem, dühös vagyok, mert engem annyira megbántottak. Nem bántott senki! Annyi történt, hogy a feleségem nem nézte meg az óráját, és ezért nem jött értem. Taxival hazamegyek, szépen megölelem, az egésznek vége van. Tehát ez belőlem jön. Nem kívülről jövő stressz! Ha a feleségedre dühös vagy, fel vagy háborodva és megbántva érzed magad, akkor garantálom, hogy mindegyik esetben a gyerekkorodról, nem a jelenről van szó. Legalábbis a fájdalom mérete a gyerekkorból táplálkozik. Ha a feleségem megcsalna engem, persze hogy fájna. De az a tehetetlen, elkeseredett, elhagyott érzés, amit éreznék, az gyerekkori. Tehát van a felnőtt fájdalom és a gyerekkori fájdalom. Amikor nagyon fájnak a dolgok, nagyon háborgunk és haragosak vagyunk, ott mindig a gyerekkorról van szó.

Egy másik könyvedben írtál róla, hogy a te esetedben a figyelemzavarod is problémát okozott a kettőtök közötti kommunikációban. Hogyan lehetséges szerinted ezeken a negatív mintákon változtatni?

Amikor párt választunk, akkor minden esetben a másikat ugyanaz a fokú trauma érte, mint minket. Ezért választjuk egymást. Hogyha kevésbé lennénk sérültek, mint a másik, rá sem néznénk. Hogyha jobban sérültek volnánk, mint a másik, akkor ő nem nézne ránk. Mindig megtaláljuk pontosan azt a valakit, akinek a traumája ugyanolyan szintű a miénkkel. Ez azt jelenti, hogy most nagyon jó alkalom van arra, hogy együtt gyógyuljunk. Amikor ezek a veszekedések és fájdalmak jönnek, mind információt nyújtanak a gyerekkorunkból, a saját lelki világunkról. Ezt ki lehet dolgozni magunkból! Nemcsak azért jöttünk össze, hogy egymást bántsuk, és egymás traumáját kiváltsuk a másikból, hanem azért is, hogy együtt gyógyuljunk. Ezért mondja angolul a házassági eskü szövege, hogy „I choose you for better and worse” (szerk. dr. Máté Gábor 1956 óta Kanadában él).

Igen, magyarul is valami hasonló a házassági eskü szövege: „jóban és rosszban is szeretni fogjuk egymást”.

Igen, jóban és rosszban. Van a jó és van a rossz. A rossz az, hogy kiváltjuk a régi traumákat. A jó az, hogy ezeket ki lehet dolgozni. Mindent, amire gyerekkorban nem voltunk képesek. Így kell látni ezt a viszonyt.

A házasságok 60–70 százaléka mégiscsak válással végződik. Ergo: az emberek nem azt az utat választják, hogy „akkor mi most közösen gyógyulunk”.

Nem. Válnak ahelyett, hogy ezt az utat választanák. Nem látják ezt be, és nincs, aki segítene nekik ezt feldolgozni. Ez csak öntudatlanság. Nem azt mondom, hogy minden házasságnak sikerülnie kell. Nem azt mondom, hogy nincs indokolt válás. Persze hogy van! Az emberek esetleg rájönnek, hogy fiatalok voltak, és nem láttak tisztán. Nem tartozunk össze, mert mi annyira mások vagyunk, hogy egyszerűen nincs híd közöttünk, ami eléggé összekapcsolna, hogy együtt maradjunk. Ezzel nincs semmi baj! A kérdés, hogy mennyire tudatosan tesszük ezt a dolgot. Sokkal több házasság tudna sikeres lenni, mint az valójában megtörténik. Mert a mai világban tényleg a legegyszerűbb otthagyni a másokat, amikor a dolgok rosszul mennek. Nagyjából megvan a gazdasági lehetőség is rá, ami eddig nem volt. Az már önmagában is egy jó dolog, hogy nem vagyunk rabok a házasságban. Az viszont nem jó, hogy nem látjuk benne a lehetőséget.

 

Címlapfotó forrása: Dr. Máté Gábor

Neked is kérdésed van gyermekeddel, diákoddal, társaiddal kapcsolatosan?

Keress minket bizalommal!

Tovább a szakértőkhöz!