Hogyan ne neveljünk szenvedélybeteget?

„Ezerarcú függőség” címmel jelent meg Dr. Kapitány-Fövény Máté könyve. A praktikus és olvasmányos könyv egyes életszakaszok problémáin keresztül mutatja be a függőség kialakulását. A legfontosabb kutatási eredményeken túl valós terápiás eseteken keresztül segíti megérteni ezt a szinte minden családot érintő problémát.

2020.02.25 Szabó Előd

Az Ezerarcú függőség című könyved különlegessége, hogy életszakaszokat mutatsz be a függőségekkel összefüggésben. Miért így építetted fel?

Dr. Kapitány-Fövény Máté: A terápiás munkám során visszatérő módon láttam azt, hogy bizonyos életszakaszokhoz olyan specifikus problémák társulnak, amik megbetegítő hatásúak lehetnek addiktológiai értelemben is. Ezeket a szempontokat akár a terápiában, akár a prevencióban is fel lehet használni. Hogyan lesz egy csecsemőből bizonytalan kötődésű felnőtt később? Hogyan lesz a kamaszból identitás-krízis esetén szerhasználó? Hogyan lesz a felnőttnél önstimulációs igény miatt szintén valamilyen addikció? Vagy az életközépi válság milyen összefüggéseket mutat a szenvedélybetegségekkel, és így tovább.

Az egyik első téma a könyvedben a kisgyerek és a szülő közötti kötődés. Az a szülő, aki felismeri, hogy a családjában magas a függőség kockázata, tehet valamit annak érdekében, hogy ne adja tovább ezt a mintát a gyerekének, hogy ő ne neveljen függőt?

Dr. Kapitány-Fövény Máté: Már azt kuriózumnak tartom, ha valaki felismeri és tudatosan látja ezt a kérdést. A legtöbb ember – a szakembereket is beleértve – nem reflektál a saját működésmódjára, míg másokban észreveszi az elakadást és a rossz szokásokat. Általában kell valamilyen visszajelzés, hogy egyáltalán elgondolkozzon ezeken. Az ilyen típusú könyvek arra jók, hogy segítenek a probléma tudatosításában és hogyha már megtörtént a felismerés, akkor a következő lépés az, hogy motivált legyek arra, hogy ezen változtassak is. Ehhez pedig az kell, hogy lássam, hogyan lehet a kötődési problémámból addikció vagy más probléma. Hogyan ne neveljünk szenvedélybeteget? Mit adunk át a viselkedésünkkel? Hogyan tudnánk a mostani játszmáinkon, kapcsolati dinamikánkon változtatni? A függőségek hátterében sokszor rossz beidegződések, család-dinamikai elakadások vannak. Érdemes felismerni, hogy mért pont az adott addikció jelent meg ebben a családban.

Említenél pár példát?

Dr. Kapitány-Fövény Máté: Ahol például nem hagyják önállósodni a gyereket, illetve érzelmileg leválni a családról, ott majdnem törvényszerűen felüti a fejét a szenvedélybetegség. Az illető akár felnőttként is gyermekszerepben marad. Majdnem minden függőség regresszió is egyben, vagyis megrekedés egy korábbi érzelmi fejlődési állapotban. Dolgozni kell rajta, hogy az érintett érzelmileg is felnőtté tudjon válni. Szülőként hagyjuk őt önállósodni. Hagyjuk hibázni. Nagyon sokszor a szülő nem akar rosszat a gyerekének, egyszerűen csak nem hagyja hibázni, mert nem elég magas a frusztrációtűrése hozzá. Ahhoz pedig, hogy a gyerek saját hibáiból tanuljon, ahhoz a szülőnek hátra kell lépnie bizonyos értelemben. Ugyanez igaz, ha a kamaszkorról beszélünk. Hagyjuk őt érzelmileg felnőni. És ne hibáztassuk mindenért. Tanítsuk meg arra, hogy felelősséget tudjon vállalni. Ne kényszerítsük bele egy bűnbak szerepbe. Például amikor kiderül, hogy kipróbálta a kannabiszt, akkor ne az legyen az első zsigeri válasz, hogy „nem egy drogost neveltem”. Kapásból egy skatulyába szorítom a gyereket. Attól még, hogy ő kipróbálta a kannabiszt, a dohányt, egyszer ivott életében, attól még ő nem lesz drogos, alkoholista, bagós, hanem kísérletezget. Az is egy fontos hozzáállás, hogy ne stigmatizáljuk rögtön a gyereket. Illetve, ha gyerekkorától kezdve egy értékrendet át tudtam adni neki, akkor nem feltétlenül kell pánikba esni, amikor ő kamaszkorában gyökeresen más dolgokat csinál. Kell egyfajta szülői magabiztosság ahhoz, hogy tudjam, hogy a gyerekem most eltávolodott a családi miliőtől, de könnyen lehet, hogy pár év múlva visszatér ugyanazokhoz az értékekhez.

Ez valószínűleg összefügg azzal, hogy maga a szülő milyen kötődési mintákat kapott. A könyvben egy helyen utalsz arra, hogy vannak ún. kötődési tréningek, viszont az nem derült ki számomra, hogy ez hol hozzáférhető, milyen formában?

Dr. Kapitány-Fövény Máté: A könyvben említett kötődési tréningek sajnos külföldiek. Jelen pillanatban Magyarországon ún. hozzátartozói csoportok vannak, amelyek hasonló szerepet töltenek be. A Magadért Alapítványnak van például ilyen csoportja, ahol nem csak szülők, de más hozzátartozók is részt vehetnek. Ez nagyon jó arra, hogy mások példáján keresztül lássam azokat a hibás viselkedési mintákat, amiket szülőként adunk át. Így mások segítségén keresztül tudja egy résztvevő átírni magában ezeket az automatikusan beinduló programokat. Magyarországon a hozzátartozói csoporton túl még a családterápia tölt be ilyen funkciót, hiszen sokszor éppen a családon belüli játszmák idéznek elő tünetképződést, amit terápiás segítséggel kezelni lehet.

Mennyiben más egy édesanyának meg egy édesapának a szerepe ebben a folyamatban?

Dr. Kapitány-Fövény Máté: Manapság egyre elfogadottabb, támogatottabb, hogy az apa ugyanúgy jelen legyen a gyerek életében, akár fizikailag is gondozza a gyereket. Tehát pelenkázza, etesse, itassa stb., ami nagyon sokáig kizárólagos anyai kompetenciának minősült. Napjainkban már számos longitudinális kutatás foglalkozik az apa-gyermek kapcsolat hosszútávú hatásaival. Azok a gyerekek, akivel érdemben törődik az apa egész kis kortól kezdve, érzelmileg nagyobb biztonságban érzik magukat. Ha az apa játszik vele, mesél neki, közösen alkot vele, elviszi ide-oda, múzeumba, játszótérre, megmutatja neki a világot. És nem úgy van vele, hogy ül a homokozó mellett és nyomkodja az okostelefont, hanem tényleg figyel a gyerekre, a vele töltött időt hasznosnak érzi, mert átadhat neki valamit saját tapasztalataiból, készségeiből, ismeretanyagából. Ugyanakkor nem telepszik rá a gyerekre, nem oldja meg helyette a játszótéri problémákat, hanem hagyja önállósodni. Alapvetően az apáknak nagyon is helye van a kiskorú gyerek mellett is, csecsemőkortól kezdve.

Korábban utaltál rá, hogy ha kamaszkorban kipróbálnak dolgokat, mi a helyes szülői reakció ilyen esetben?

Dr. Kapitány-Fövény Máté: A szülő ilyenkor nyilván nem robbant tűzijátékot örömében. Ugyanakkor a másik véglet is nagyon ártó tud lenni.  Ha pánikba esik a szülő, vagy pedig fenyegetővé válik. Sokan gondolják azt, hogy a vasszigor az egyetlen járható út. Ez azonban téves feltételezés. Az autoriter, tekintélyelvű szülőknek nagyobb arányban lesz szerhasználó a gyermeke. Az már jó jel, ha egyáltalán nyíltan tudnak beszélni családon belül az ilyesfajta kérdésekről. Ha az érzelmeiről, vágyairól, motivációiról képes kommunikálni a gyerek a szülőkkel, hogy miért csinálja ezt, miért van erre szüksége. Természetesen nincs könnyű dolga a szülőnek, mert egyszerre kell egyfajta támogatást nyújtani, hogy elfogadlak úgy is, ha hibázol, ugyanakkor az a hozzáállás sem jó, hogy figyelj, nyugodtan drogozz, nyugodtan piáljál, ez benne van a kortársaid viselkedési normáiban. Azt tartom optimálisnak, ha őszintén kifejezi érzéseit a szülő, hogy neki ez nem tetszik, ugyanakkor próbálja megérteni a gyerekét, hogy neki miért van erre szüksége. A másik pedig, amit gyakran szoktam tanácsolni szülőknek, hogy gondoljanak vissza a saját kamaszkorukra, hogy ők miket tapasztaltak akkor, ők milyen hibákat követtek el pusztán azért, mert próbálták keresni a helyüket. És akkor érdemben el tudnak kezdeni egy beszélgetést.

  12 kép

Fotó: Reviczky Zsolt

Dr. Kapitány-Fövény Máté

A könyvben többször utalsz a kamaszok kapcsán az identitáskeresés kérdésére. Mit tudunk segíteni szerinted, hogy egy önazonos gyerek, kamasz, fiatal felnőtt váljon belőle?

Dr. Kapitány-Fövény Máté: Egyrészt ne erőltessük rá a mi sorsunkat. Az identitás fejlődésének több szakasza van. Vannak olyan kamaszok, akik túl hamar lezárják ezt a folyamatot. Ez a korai zárás. Ők azok, akik általában egy az egyben átveszik a szülők identitását, értékrendjét. Ez sokszor tévút. Általában nem rögtön okoz problémát, akár évekig, évtizedekig is működhet egy ilyen hamis identitás hurcolása, de előbb-utóbb ez megbosszulja magát. Például az életközép krízisekor. Ilyenkor feleszmélünk: eddig nem a saját életemet éltem, hanem egy örökölt, klónozott identitást. És vannak olyan kamaszok, akik egész egyszerűen nem tudják kialakítani a saját identitásukat, hanem elkezdenek helyette egy csoportidentitással azonosulni. Jó példa erre a szerhasználó kamaszok szubkultúrája. Nem tudja, hogy ő kicsoda valójában, mi a célja az életben, de tudja, hogy vannak a füvesek, a junkiek, a rockerek, a punkok, meghatározott szubkultúrák, meghatározott öndefinícióval.  Ha egyszerűen csak felveszem, magamra aggatom a szubkultúra köntöség, akkor nem is kell dolgozni már a saját identitásomon. Füves vagyok, gamer vagyok stb. De azzal, hogy füves vagy gamer, valójában semmit nem árul el az igazi önmagáról. Ez egyfajta identitáskrízis. Mit tudunk ezzel csinálni? Szülőként támogathatjuk önállósodását, útkeresését. Támogatni abban, hogy ő igenis keresse a helyét, igenis hibázhat, csinálhat hülyeségeket is.

Elképzelhető, hogy azt is látja, hogy maga a szülő sem önazonos.

Dr. Kapitány-Fövény Máté: Van olyan családi háttér, amikor a szülő ugyanúgy nem dolgozta meg az identitását, csak átvett egy sorsot. Illetve, ha tovább visszük az önazonosság kérdését, gyakran látjuk azt, hogy a szülő mutat egyfajta viselkedési mintát, és nem is tudatosul benne, hogy mit csinál, utána pedig ugyanazért leszidja a kamaszt. A viselkedési minták márpedig általában erőteljesebb hatásúak, mint a szavakkal megfogalmazott intelmek.

Mondasz erre egy példát?

Dr. Kapitány-Fövény Máté: A legegyszerűbb példa az okostelefon-addikció. Látunk olyan szülőket, akik egész álló nap az okostelefon világába zárkóznak, aztán amikor a gyerekük kiskamaszként a saját telefonját kezdi nyomkodni, a szülő ráripakodik, hogy miért nem tanul inkább, mért nyomkodja a telefont. Nevezhetjük ezt a hitelesség válságának is.

Mi a helyzet, hogyha felismeri magában az ember ezeket a mintázatokat, hogy például a saját identitása nem alakult ki? Vissza kell menni a felnőttnek ezekhez az elakadásokhoz, és valamilyen önfejlesztés révén ezeken a stációkon végigmenni?

Dr. Kapitány-Fövény Máté: Ahogyan Erikson leírta az életút leküzdendő kríziseit, rávilágított arra, hogy amennyiben nincs megoldva egy-egy fejlődési feladat, akkor az kísérteni fogja az illetőt, majd felüti fejét egy későbbi elakadásnál. Akár egy középkorú embernek az életében is visszaköszönhet egy gyermekkori vagy tizenéveskori elakadás, feloldatlan krízis. Ilyenkor pedig csak úgy léphet tovább, ha végre megugorja azt az akadályt, ami alatt korábban csak átmászni volt képes. A terápia ebben segíthet. De azt is látjuk, hogy nagyon sok ember nem akar elmenni terápiába. Azönismeret fejlesztésének ismerjük egyéb eszköztárait is. Ha az illető olyan forrásokat, szakirodalmat használ vagy olyan módszert tanul, ami alapján el tud kezdeni önismereti munkát végezni. De vannak olyan esetek, ahol egyedül nem biztos, hogy meg tudja oldani a kritikus élethelyzetet. Ehhez kell minimum egy lökés egy szakember segítségével.

Még egy izgalmas, gyermekneveléssel kapcsolatos területet látok, ahogyan a könyvedben is utalsz rá, hogy az ADHD-önstimuláció kérdéssel nagyon-nagyon erősen összefügg az addikció. Ennek mi az üzenete a szülő számára? Valahogy ösztönözzük arra a gyereket, vagy neveljük arra, hogy bizonyos szempontból fogadja el az unalmat? Az életében.

Dr. Kapitány-Fövény Máté: A korai felismerés itt is nagyon fontos. Nem kell rögtön megretteni attól, hogy a gyerekem ADHD-s. Fejlesztéssel érdemben lehet javítani a figyelem, a koncentráció, a nyughatatlanság tünetein. Mit tehet a szülő? Az otthonukban például olyan környezetet biztosít a gyerek fejlődéséhez, ami tényleg nyugodt környezet. Minimális játékszámmal, minimális környezeti zajokkal. Továbbá segíti gyermekét abban, hogy képes legyen a jutalmat késleltetni. Hogy tanuljon meg várni. Ne akarjon mindent azonnal. Ha pedig hisztizik, földhöz veri magát, akkor a szülőnek el kell viselni és nem beadni a derekát. Sokszor nehezen tudunk különbséget tenni szenvedés, fájdalom és hiszti között. A hiszti belső frusztrációból fakad, a gyermek ilyenkor nem képes szavakkal kifejezni azt az indulatot, ami egyszeriben elönti. A hiszti ugyanakkor játszmává is válhat, a gyermek eszközévé a szülők manipulálásában. Fontos, hogy a gyerek érezze: vannak szabályok, határok, ameddig el lehet menni, de onnan tovább nem.

Hogyan jelenhet ez meg később függőségek formájában?

Dr. Kapitány-Fövény Máté: Hogy csak egy példát említsek: a szerencsejátéknál például az impulzivitás központi kérdés. Az érintett nem képes abbahagyni a játékot, mert most azonnal akar milliókat, balatoni nyaralót, luxusautót. Az egész életét most, ebben percben akarja megoldani, mert ő nem akar évekig dolgozni, küzdeni, beállni a sorba. A jutalomkésleltetés hiánya meghatározó a függőség alakulásában. Azonban ezt lehet fejleszteni gyerekkorban: megkaphatod, amit szeretnél, de várnod kell rá, vagy éppen tenned kell érte. A gyerek, a hiperaktív, örökmozgó gyerek is képes arra, hogy idővel értékelni tudja azt, hogy a türelem és a befektetett energia meghozza gyümölcsét.

Címlapkép: Asszonyi Eszter