A felépülés módozatai a komlói Leo Amici terápiás intézetben 1. rész

Bajzi vagyok. Függő. Körülbelül tizenöt évet töltöttem el kényszeres és szenvedélyes kábítószerhasználattal. Ennek a Leo Amici terápiás intézetben tudtam véget venni. Komlón, a terápián is próbáltam feszegetni a kereteket, de nem találtam gyenge láncszemet. Az intézet meghatározott elvek mentén működik, “kemény szeretet” van, rend és fegyelem. Nem találtam azokat a pontokat, ahol a rendszert gyengíteni tudtam volna. Az alábbi írásban a teljesség igénye nélkül pár rehabilitációmmal kapcsolatos emlékemet osztom meg. Sokat hallani a használatról, ám a felépülés módozatairól, lehetőségeiről annál kevesebbet. Nem tudom, mitől és hogyan, de itt leállnak az emberek, ezt látom. Bizonyíték is van rá, hiszen az itt végzett terápiások rendszeresen visszajárnak és beszámolnak, milyen kinn az életük.

2020.06.02 Bajzáth Sándor

(a szerk.: az alábbi írás számos helyen nagyon szókimondó. Ezeket a részeket a rehabilitációra kerülő függő lelki folyamatainak hiteles bemutatása miatt változatlan formában hagytuk. A csúnya szavakat kipontoztuk.)

(...)

1998. szeptember tizedike. Csütörtök. Zötykölődök anyámék kocsijában. Pilisvörösvárról indultunk. Előtte való nap voltunk ügyvédnél. Minden rendelkezési jogom náluk. Ki tudja mi lesz? Esélyes, hogy ha eljövök onnan, ahová visznek, meghalok. Hányszor elmondták, elmondtam már, hogy ez az utolsó esélyem. Most érzem. Ők feszültek. Én is. Pedig én be vagyok tépve. Nagyon. Alig látok, ki sem bírom nyitni a szemem. Sokszor gondolom, hogy egy gyufaszállal kéne kitámasztani, hogy lássak valamit, mert a legnagyobb erőfeszítéssel is csak pillanatokig bírom nyitva tartani. Különösen filmnézésnél gáz… A katonai oldalzsebes nadrágjaimban is van pár pakett barna és kóla eltéve. Jobb időkre. Úton vagyok az ismeretlenbe, a világ végére Komlóra, ahol gondolom még a nap sem süt. Bányászék, gondolom lekezelően... Egy k…tt rehabra. A francnak sem hiányzik. De mennem kell, mert nem megy tovább, elfogytam, elfáradtam, végem. Már tizenéve szurkálom magam a legkülönfélébb kábítószerekkel, heroinnal, szpíddel, kokainnal, hogy lenyugodhassak, marékszámra szedem a Xanaxot, Noxyront, kapom hosszú ideje a metadont (hét éve) - persze szúrom -, de csak nem jön meg a k...tt megkönnyebbülés. Nem működik már.  Mindegy mivel érjem el, csak ne érezzek, ne tudjak semmit se magamról, se másról… De a helyzet az, hogy már sehogy sem jön össze. Nincs az a mennyiség, amitől ne érezném azt a lelki fájdalmat, a HIÁNYT. Rehabra kell mennem. Megint. Már voltam. Egy évet. Hetek alatt visszaestem. Tapasztalt vagyok. Gondolom. De nem. Ez később kiderül. Ez nem az a terápia. Fel vagyok készülve. Azt hiszem legalábbis. Tudom majd mit mondjak, hogyan, hogy nehogy megváltoztassanak. Kinek hiányzik, hogy szentet csináljanak belőlem? Nekem ugyan nem. Határozott elképzeléseim vannak, mi fog rám várni, hiszen hónapokig hallgattam a barátnőm történeteit, aki ott állt le anno… Tudom, hogyan érjem majd el azt, amit én akarok. Mindenre nemeket fogok kapni, de majd úgy manipulálom őket, hogy amit nagyon akarok, arra majd azt mondom, nem akarom, így csak azért is azt fogják velem csináltatni, máris nyerő vagyok. Ugye milyen f...a stratégia? És hogy ez miért is lesz nekem jó? Na, ilyesmiken nem gondolkodom. De nehogy má’ a nyúl vigye a puskát ugye...

Megérkezünk. Anyémék kiszállnak, kivesznek, alig bírok mozogni, annyira kész vagyok. Persze, utoljára azért meg kellett adnom a módját. Iszonyú mennyiségű cuccot viszek, aminek nagy részét szinte azonnal visszairányítják. Körbevesznek, kipakoltatnak. Van nálam két walkman, két darab fényképezőgép, több száz kazetta, menő alternatív, punk, jazz és elektronikus zenével. Na, ezeket azonnal küldik is anyámékkal vissza, nem kis lelkifájdalmat okozva. Még jó, hogy nem vagyok képben, különben már vitetném is magam haza. Ez az emberi jogok maximális sárba tiprása. És hányszor fogom még ezt gondolni…

Az első nap tiszta homály, hiába kutatnak át, maradt még muníció. Kokaint szippantok a vécén. Rohangálok, mint a mérgezett egér. A hely szimpatikus, beállva nagyon klafa minden. Van pár ismerős arc, akikkel mozogtam korábban együtt. Fura látni, mennyire szabálykövetőek. Ezek megbolondultak? Bármit kérdezek, nem a válasz? Telefonálhatok? Nem. És mikor igen? Majd, ha már nem kérdezed - jön az egyik tipikus válasz. Nézzük a Híradót? Nem, itt nincs tévézés. Maximum hétvégén, vagy ha Bajnokok Ligája van. Azt lehet. De miért? Utálom a focit! Persze később leesik a tantusz. Itt közösségépítés folyik, aminek nem a legelőnyösebb formája a tévé bámulása. Légy a többiekkel együtt! Ez a fő szlogen. Meg az, hogy lassan siess!

Mi az a „kemény szeretet”?

„A terápiás hatótényezők közt kiemelt fontossága van az egymásnak nyújtott, viselkedéssel kapcsolatos konfrontatív - a "kemény szeretet" jegyében történő - visszajelzéseknek. A konfrontatív visszajelzések adásának, a közösen átélt tapasztalatok megfogalmazásának, s a közös nyelvhasználat kialakításának fő fóruma a biztonságos érzelmi légkörben folyó csoportterápia. A konfrontatív visszajelzés gyakori tárgykörei közé tartozik a drogfogyasztók jellegzetes önsajnáló, manipulatív, másokat hibáztató, projektáló és tagadó magatartása. A további gyakori tárgykörök közé tartozik a kontrolláló magatartás feladásának kérdése, az önbecsülés, a bűntudat, az érzelmek és indulatok, a szabályok és szerepek, az alázat, az erkölcsi leltárkészítés, a megbocsátás, a jóvátétel, az áldozatvállalás, az új magatartások kipróbálása és a nemet mondás témája.” Forrás: Leo Amici

A leginkább idegesítő később az a - most már nagyon hasznosnak tartott - szlogen, hogy „Húzd ki a füledből a dugót és tedd a szádba inkább”! Sokat pofázok, reklamálok, viszont nem hallom meg a lényeget. A legtöbb szabályt fölösleges hülyeségként élem meg.

Nézzük, mit nem ajánlott még csinálnom: nem szedhetek gyógyszert. Fejfájós vagyok, mi lesz velem, ha belekezd? „Elmúlik” - jön valamelyik öregebb terápiás válasza. Kis angyalként viselkednek a korábbi életükben általam nem szentként élőként ismert faszik. Mi van itt? Az első napom még ok volt, ha jól emlékszem, aludtam is talán… Másnap vidáman keltem, még nem ütött be a mennykő. Bejött a közös reggelizés, mindig is szerettem. A kaja jó - nyugtáztam örömmel. Csak pirítós nincs! Már évek óta nem ettem rendesen, sőt szinte egyáltalán nem. Max. pudingot, kakaós tekercset. Lényeg, hogy édes legyen. Mint minden rendes heroinos, szinte csak ilyesmiken éltem. A drogoktól meggyötört test tudja, hogyan juthat hozzá a leghamarabb a legszükségesebb kalóriákhoz.

Dél van, ebédidő, még vidám vagyok. Jól esik a nyüzsi körülöttem, már régóta magány gyötör. Fejfájással érkezik. Ő. A MEGVONÁS…

(…)

Az alvás még nem megy, minden éjjel fenn vagyok, fél órákat, órákat alszom. Amúgy az éjszakákat az előtérben töltöm olvasással egyedül. Kb. egy hónap után fordul elő, hogy négy órát alszom egyhuzamban...

Azóta már sokkal profibb a rendszer. Az új terápiást egy pillanatra sem hagyják magára, óránkénti váltással van mindig valaki egész éjjel mellette. Nappal a mentora van mellette, akadályoztatása esetén másra van az “őrzés” testálva.

Az evésem hamar beáll, egyenesen zabálásba csap át. Reggelente hét-nyolc szelet kenyér az adagom. Rohamosan hízok… A kezdeti lelkesedésem hamar csappan. Nem működik az előre eltervezett elhárító szisztémám. Ezek átlátnak rajtam! Semmi sem úgy van, ahogy én gondolom, ahogy én akarom. A szabályok teljességgel érthetetlenek és őrültségnek tűnnek… Sokszor dedóban érzem magam. A napirend kiborít. Mindent csak az adott időben lehet csinálni, nappal, munkaidőben nem lehet bemenni a házba, értelmetlennek tűnő melók naphosszat. Takaríthatok sokat, állatozhatok sokat (kecskék, kutya, macska, később nyulak).

Ergoterápia: Strukturált program- és időbeosztás

„Az intézetben, a terápiában lévők strukturált program és időbeosztás alapján rendszeres munkaterápiában vesznek részt. Ennek során új készségeket, mindenekelőtt felelősséget, fegyelmet, kitartást és állhatatosságot, a munkavégzés nem specifikus elemeit sajátítják el. A munkaterápia keretében az intézet mindennapi életéhez tartozó összes tevékenységet a terápiában lévők végzik (bevásárlás, főzés, mosás, takarítás stb.), mely egyben késztetés arra, hogy bekapcsolódjanak egy életközösség fenntartásához szükséges munkatevékenységek folyamatába.” Forrás: Leo Amici Alapítvány

(…)

Az önértékelésem az elvonás után fokozatosan csökken, majd szinte nullán állandósul. A Nulla Ember. Már nem vagyok az, aki voltam, de az sem, akivé lehetnék/lehetek majd. A tökéletes életre való alkalmatlanság megtestesülése. Nehezen illeszkedem be.  Azt látom, hogy hihetetlen életképtelen vagyok, mindenki jobban focizik, mindenki jobban énekel. A magamról alkotott kép köszönőviszonyban sincs a mások által rólam alkotottról.

Szoros a napirend. Reggeltől-estig le vagyunk kötve, persze ettől még sokat lehet beszélgetni, hülyéskedni. Én nem tudok igazából felszabadult lenni. Hatkor kelek, éjfélkor kezdek naplót írni. Nem érzem senkinek magam. Minden nap reggeli séta, az elején gyűlölöm. Később már imádom. Reggelente fél óra séta az erdőben.

Bajom van a kötelező sporttal. Én sportolni? Közös foci? Mi a faszt képzelnek ezek? Én leállni jöttem, nem labdát kergetni. Akkor még nem tudom, mennyire fontos szerepet játszik később majd a terápiás, és az azóta tartó józan életemben a sport, a mozgás… Az első komoly sokk akkor ér, amikor közlik - még elvonásban vagyok -, hogy mennem kell focizni ki a többiekkel. Mi van? Mi van? Hagyjuk már… Dehogy megyek, nem látják, hogy haldoklom? Meg amúgy is… Utálok focizni. Eltelik kis idő, bejön az intézetvezető és igen erőteljesen mondja: „Menj focizni Sanyi, vagy ha nem, húzhatsz máris haza”. Érzem, komolyan mondja. Na, itt kenyértörés lesz. Ekkor bejön Kircsi, egy kedves lány, és letérdel előttem. Váratlanul ér a helyzet, zavarban vagyok. „Gyere ki a kedvemért. Na…!” Annyira zavarban vagyok, hogy ez a lány így könyörög, mert különben hazazavarnak, hogy elmosolyodom, és kimegyek. A pályára. De közlöm, én ugyan nem fogok a labdához érni. És nem is teszem, inkább félrelépek látványosan, ha arrafelé megy a labda. Mindenki rajtam mosolyog. Ez egy hülye - gondolhatják magukban… Később persze megszerettem a focit, azóta is szeretek és járok is. Azóta tudom, mi miatt is fontos többek közt a csapatsport. Nagyon kijönnek az egók, a tulajdonságok, a feszültségek, szinte verekedésig tudnak néha fajulni az események. Itt mindenkinek kijön a félős, az agresszív, a sunyi arca… Az indulatok hevében minenki kimutatja az igazi arcát… Igazi táptalaja a csoporttémáknak.

A sport adja az első - és nem utolsó - sikerélményemet. Elkezdek gyúrni. hamarosan megszállottan teszem. Hóban-fagyban hajnali ötkor-hatkor már kinn vagyok Poszival egy villany nélküli bodegában, ahol fáklyafénynél súlyzózunk. Később elkezdek futni is, az is adja az érzést… Ekkor még nincsen limitálva az edzésadag és idő, mint mostanság. A következő sikerélményforrás a ping-pong, majd a lábtenisz. Mindegyik jól megy.

Terápiás intézetek közti sportverseny van. Kb. hét rehab terápiásai mérik össze tudásukat egyéniben és összetettben. Intézeti szinten másodikok lettünk, egyéniben én nyerek 80-100 függő közül. Különböző dolgokat kell csinálni, futás, súlylökés, kosárra dobás, biciklizés, és ping-pong van. Összetettben én nyerek, de az ellenállásom abban fejeződik ki, hogy nem vagyok hajlandó átvenni az első helyért járó díjat. B…k meg, itt van, tessék, de azért sem veszem át. Az érzés ugyanaz, amit gyermekkoromban gyakran éreztem, bizonyos családi szituációkban. Megkeményedik bennem valami és pusztítok… És úgy csinálok, hogy kiábrándítsam, meghökkentsem a környezetem. Tudatosan utáltatom meg ilyenkor magam, amire jöhet az önsajnálat. Arra meg ugye jól lehet anyagozni.

(...)

Rendetlen vagyok. Amúgy rendszerető voltam, de igénytelenné váltam a használat során. A fürdést sem vittem túlzásba. Az elvonás alatt szinte fáj a fürdés, amikor csak lehet, elbliccelem… Nem vigyázok a holmijaimra. Azt hiszem most így utólag, hogy ez nyílt ellenállás volt a terápiával szemben, ám mindez becsomagolva. Nem azt mondom, hogy nem, hanem azt, hogy nem tehetek róla, elfelejtettem. B…d meg! Ezen úgy javítanak, hogy az ott felejtett samponjaimat kiöntik vagy elhasználják a többiek, amitől iszonyúan bepöccenek és üvöltök és méltatlankodok. Mindhiába. A sokadik eset után, kezdek elpakolni magam után… Mihi, az intézet vezetője - sokadik alkalom után, amikor a holmijaimat elől hagyom, elkezdi kidobálni a ruháimat, szinte fizikailag fáj, amikor nem találom a kedvenc „No Fear” kapucnis pulóveremet. Később egy kukában találom meg… Húsomba vág. Harag, düh… Emellett az intézet területén vignettákat kell kiragasztanom, és csak azokra a helyekre rakhatom le a ruháimat.

A cikk itt folytatódik...

Címlapkép: istock / Romolo Tavani

Címkék

függőség