„Óriási hiba, hogy a súlyos függőktől elvárják, elérjenek egy olyan mélypontot, amikor már tényleg kórházban kötnek ki” – Pálfalvi Centrum interjú 1. rész

„Nem mondjuk azt egy cukorbetegnek sem, hogy majd, ha tízes lesz a cukra, akkor jöjjön vissza az orvoshoz.” Gubucz-Pálfalvi Sejla szerint a függőségnél ma tulajdonképpen ez történik. Fontos kérdést vet fel, hiszen melyik függőnek vagy hozzátartozójának jó az, hogy az élete teljes összeomlásáig el kell jutnia. A Pálfalvi Centrum által nyújtott egyéni terápia a magánfinanszírozás miatt nem mindenki számára elérhető, de szükség esetén TB finanszírozásban is megkaphatják a segítséget a rászorulók.

2020.06.24 Szabó Előd

Egy érdekes színfolt vagytok az addiktológia területén. Bemutatnád röviden magad? 

Gubucz-Pálfalvi Sejla: Az eredeti szakmám kriminológus. Londonban végeztem a Kingston University-n. Már akkor is érdekelt, hogy miért viselkedik valaki másként, deviánsan, a normáktól eltérően. Akkoriban még főként bűnelkövetőket vizsgáltam és az ő rehabilitációs lehetőségüket. Írtam a Leo Amici Alapítványnak (a szerk.: a komlói Szenvedélybetegek Rehabilitációs Intézete), hogy nagyon érdekel, ők miként működnek. Nem volt egyszerű, de bejutottam. Először két hetet, majd az ismeretségünket követően majdnem egy évet töltöttem ott. Beköltöztem tizenhat heroinfüggő közé.

Effektíve eltöltöttél ott egy évet? Ezt azért kevesen tennék meg. 

Igen, résztvevő megfigyelőként. Mindenki tudta, hogy én nem vagyok függő, de nem is vagyok stábtag. Érdekes szerepem volt. Ugyanúgy éltem a felépülő függők életét, mint a bentlakók. Mentem velük focizni, futni, együtt reggelizni. Közben figyeltem, miképpen működik egy terápiás közösség, hogyan rehabilitálódnak. Utána a Semmelweis Egyetemen elvégeztem az addiktológiai konzultáns képzést, majd azt követően a Pécsi Tudományegyetemen a reflektív addiktológiai képzést. Nemrégen diplomáztam a Mentálhigiénés Családtudományi és Családterápiás Mesterképzési Szakon. A Pálfalvi Centrumot 2016 nyarán alapítottam..

Elég speciális szolgáltatásaitok vannak. Havi szinten ekkora összegekért gyógyítani, nem egy átlagember pénztárcájára van szabva.

Hogyha megnézünk egy kórházat vagy egy rehabot, ott is van egy infrastruktúra és be lehet oda tagozódni. Ha tetszik az a működés, tetszik; ha nem, akkor sem tud mit tenni az illető. Mi egyéni terápiát nyújtunk, így az összes erőforrásunk azé az emberé, aki hozzánk eljön. Ennek azonban meg kell fizetni az árát.

Milyen egy tipikus kliens nálatok?

Jó egzisztenciával rendelkezik, különben nem keresne meg minket. Azt tudni kell, hogy mi nem rehabilitációs intézmény vagyunk. A Kastélyhotel programunkban jól funkcionáló klienseket fogadunk, akiket a mindennapi életvitelükben még nem korlátozza erősen a függőségük.

Magyarul a környezetük nem is tudja róluk?

Inkább azt mondom, hogy sejtik. Van ennek nyoma, de nem feltétlenül szorul az illető kórházi kezelésre. Amennyiben mégis, ahhoz nekünk is meg van a kórházi hátterünk. Felmérjük, hogy ki az, aki jól funkcionál és jöhet a Kastélyhotel programba, és ki az, akinek kórházi kezelésre is szüksége van, mert például fizikális szövődménye is van annak, hogy iszik. Azért az alkoholt emelem ki, mert kilencvenöt százalékban alkoholfüggő kliensek fordulnak hozzánk.

Meglep, hogy az alkoholfüggőknek ilyen magas az aránya nálatok.

Nagyon sok minden szól a drogról, de beszélhetünk viselkedésfüggőségekről, például szerencsejáték-függőségről is nyilván. Azonban ha reálisan nézzük hazánkat, akkor körülbelül négyszázezer alkoholfüggők száma, és olyan húszezer lehet a drogfüggőké. Ez az egyik ok. A másik az, hogy alkohollal hosszabb ideig lehet megfelelően funkcionálni. A drogok kapcsán gyorsabban el tudják érni a mélypontot, hamarabb lesz szövődmény, szétesnek a mindennapi funkciók és akkor általában nem is mi vagyunk a megfelelő intézmény. Azt gondolom, hogy a klienseink egy része azért jön hozzánk, mert megteheti, a másik része pedig azért, mert kipörög az ellátórendszerből.

Ha a ti klienseitek alapvetően jól funkcionálnak a mindennapokban, akkor mi a motivációjuk abban, hogy elinduljanak ezen az úton? Ez egy fontos pont mindig, amikor valaki megteszi az első lépést.

Szerintem óriási hiba, hogy a súlyos függőktől elvárják, elérjenek egy olyan mélypontot, amikor már tényleg kórházban kötnek ki. A problémás használók esetében, akiknél már nagyon sok negatív járuléka van annak, hogy szert használnak, nagyjából kilencvenöt százalékuk nem jut el kezelésbe. Az öt százalékuk pedig, aki eljut, azok már olyan szövődményekkel rendelkeznek fizikálisan, mentálisan, jogilag vagy szociálisan, ami valóban a klasszikus mélypont. Na de kérdezem én, miért kell ezt megvárni? Akik hozzánk jönnek, azok előbb rájönnek arra, hogy ők ezt nem akarják megvárni. Lehet a cégben a tulajdonostárs mondja nekik, „figyelj, ezt így azért nem lehet csinálni”, vagy egyszerűen jobb életminőségre vágynak. Az nem egy jó életminőség, amit a problémás szerhasználók élnek.

Na jó, de ha nem éri el valaki a mélypontját, akkor mennyire lehet őket ilyenkor segíteni? Vagy ez szinten tartás, hogy legalább az életét tudja menedzselni?

Ha valakinek nulla a betegségbelátása és több a nyeresége a szerhasználatból, mint ami veszteség, akkor én bármit megpróbálhatok hozzátartozóként, terapeutaként. Nyilvánvalóan valami fordulópontnak kell lenni! Azonban az életveszélyes hozzáállás, hogy várjam meg azt, amíg az abszolút mélypontját eléri. Szerintem nem kell megvárni, hogy a kliens annyira mélyponton legyen. Ebben felelősek vagyunk már eleve avval a meghatározással, hogy ki a függő, nem függő. Ez szerintem nem ilyen pontszerű dolog, ez egy spektrum. Azt szépen lehet látni, hogy ki merre halad. Most nézzem végig amit csinál, és mondjam azt, hogy lesz, ami lesz!? Abba közbe bele lehet halni, bele lehet rokkanni. Arról nem is beszélve, hogy ott vannak a hozzátartozók. Közben ebbe ők is belehalnak, tönkremennek. Szóval fordulópont nyilvánvalóan kell, de mindezt passzívan, tétlenül figyelni?Nekem ez furcsa. Semmilyen más betegségnél nincs ilyen. Nem mondom azt egy prediabéteszesnek sem, hogy majd, ha tízes lesz a cukra, akkor tessék visszajönni. Pedig a függőségnél tulajdonképpen ez történik, ha jól belegondolunk.

Ok. Ekkor azonban adja magát a kérdés, hogy hogyan lehet felhozni ezt a mélypontot, az ingerküszöböt?

Ezt a folyamatot hívják intervenciónak. Múltkor az egyik kliensemmel –idézőjelben – együtt nevettünk azon, amikor azt mondta neki a felesége, hogy „Te nem tudod abbahagyni? Nem tudod hol a határ?”. Hát nem! Ennek éppen az a lényege, ő nem tudja abbahagyni és nem tudja, hogy hol a határ. Neki ez ami összetartja az életét. Az intervenciónak fontos lépése, hogy hozzátartozóként azt tudjam mondani:,„Látom, hogy ez neked nehéz. Látom, hogy olyan irányba haladsz, ami nem jó. Én ezen nem tudlak többet kísérni. Kérj segítséget!”. Akkor nem mondtam meg neki, hogy mit csináljon, mit ne csináljon.  Gyakran ilyenkor kérik szakember segítségét. Sok addiktológiai szakember fogad hozzátartozót intervenciós jelleggel, nagyon sokféle módszertana van ennek. 

Tehát kezdjen el a család másképpen kommunikálni.

Igen, de ezt nem nekik kell kitalálni. Ennek megvan a módszertana. De menjünk tovább! Mit várunk el a függőtől? Hogy változzon! Hát ő nem akar. Akkor mit tudok én hozzátartozóként csinálni? Semmit? Erre szoktam azt mondani, hogy akkor változzon ő. Lehet, hogy kicsit keményen fogalmaztam, de sokszor mi is fenntartjuk ezt a helyzetet, és nehéz beismerni, hogy a hozzátartozónak is van ebben része. Az intervenciónak ez a lényege, hogy meglássam a saját felelősségem. Hogyan tudok én másképp viselkedni? És erre biztosan reagál a függő vagy a szerhasználó! 

Ennek az alternatívája az anonim hozzátartozói csoport, nem? 

Lehet azért hozzátartozói konzultációt kérni, hogy intervenció jelleggel összeszedjék az erőforrásokat, be tudják vonni az érintett feleket, és lehet azért is jönni, hogy túléljem ezt a helyzetet, szó szerint és átvitt értelemben is. Ez jellemzően zavart szokott okozni a hozzátartozók fejében. Amikor olyan hozzátartozói csoportra jutnak el, amit ők intervenciónak hisznek, de közben nem az, hanem arra ösztönözik őket, hogy hosszútávon magukon dolgozzanak, akkor hamar fel szokták ezt adni. Az a jó, ha mindkettő megvan párhuzamosan.Először is, dolgozom magamon, ki vagyok én egy ilyen kapcsolatban, hogyan működöm, emellett intervenció jelleggelpedig azt nézem meg, hogy tudom a másikat rövidtávon a felépülés felé terelni

Hogyan zajlik az intervenció? Interjúnk második része innen folytatódik…