„Ha engem felhív egy függő hozzátartozója, akkor én nem teszem le a telefont.” – Addiktológiai intervenció a Pálfalvi Centrumban – 2. rész

Hogyan tudnak összefogni a család, barátok, kollégák egy függő érdekében? Hogyan zajlik az addiktológiai intervenció? Gubucz-Pálfalvi Sejlával, a Pálfalvi Centrum alapítójával beszélgettünk.

2020.07.08 Szabó Előd

Hogyan zajlik nálatok az intervenció folyamata?

Ha engem felhív egy hozzátartozó, akkor én nem teszem le a telefont. Pár percet szoktunk telefonon beszélgetni, vajon ez a centrum nekik való-e. Itt most nem az anyagiakra gondolok, hanem ha valaki azt mondja, hogy éppen a delírium szélén áll a hozzátartozója, akkor azt mondom, hogy hívjon mentőt. Tehát fel kell mérjem a helyzetet. Amennyiben olyan a probléma, akkor kap egy időpontot és majd ott beszélgetünk arról a problémáról, amit ő oda behoz és amennyiben nyitott az intervenció felé, akkor összegyűjtjük azokat az erőforrásokat, akik még rajta kívül ebben részt tudnának venni.

Erőforrások alatt embereket értünk ezek szerint?

Embereket, igen. Az intervenciós technikák esetén hatékonyságot növelő tényező, ha számszerűleg is több ember gyűlik össze. Ha valakinek ott van a férje, a testvére, a legjobb barátja egy ilyen intervenciós ülésen, az azért hat. Magasabb a hatásfoka, ha nem csak a feleségem nyaggat engem 20 éve, hanem itt egyszer csak a nekem fontos emberek jó értelemben összezárnak körülöttem. 

Hogyan szoktak erre reagálni? Kiket lehet egy ilyen folyamatba behívni erőforrásként?

Az intervenciónál angolul úgy fogalmaznak, hogy „significant other person”. Azaz valaki szignifikánsan érintett az ember életében. Magyarul hozzátartozót szoktunk mondani és ezt hajlamosak vagyunk összetéveszteni azzal, hogy az csak rokon lehet. De nem! Hozzátartozó lehet bárki, aki felépülési tőkeként szolgál. Hiszem, hogy kapcsolatokon keresztül megy végbe a felépülés, úgyhogy ez nagyon fontos. Akkor összegyűlünk ketten, hárman, négyen, de van, amikor egyedül marad ezzel az, aki ide érkezett.

A szerhasználó ezen a ponton még nem is tud erről?

De! Mindig elmondom, fontos hogy tudjon róla, itt vannak a hozzátartozók és bármikor be is csatlakozhat. Ez nem egy titkos tanácskozás. Ennek ellenére nem jellemző, hogy akkor ők is jönnének. 

Azért az egy érdekes helyzet, hogy tudja, hogy „figyu, mi most hárman-négyen x alkalommal találkozunk és rólad fogunk beszélni”.

Itt nem őt beszéljük ki, hanem arról van szó, hogy kit hogyan érint az ő szerhasználata. Egy intervenciós ülésen is ez történik tulajdonképpen, azaz szembesül azzal a függő, hogy a szerhasználata és az ebből fakadó viselkedése hogyan érinti a családtagjait. Amikor valaki hallja, hogy a felesége mennyire reményvesztetté vált, nem látja a jövőjüket, el van keseredve, minden nap gyomorgörccsel megy haza, vagy a gyereke beszámol arról, mennyire szégyelli a őt a barátai előtt. Ha valaki ezekkel nagy dózisban szembesül, az szinte kivétel nélkül hat.

Szóval egy idő után becsöppen ide maga a szerhasználó.

Jó esetben bevonódik és a konzultációkat már együtt tartjuk. Nagyon fontos, hogy nem falhoz állítjuk és megy a ráolvasás, hanem ő is el tudja mondani azokat, ami neki nehéz. A vége azért mindig az, hogy valamiféle választás elé kell állítani az illetőt. Mindenkinek el kell mondani, mi módon tud partner lenni. Fontos, ez ne üres fenyegetőzésben érjen véget, például:„ha nem kérsz segítséget, akkor elválok”. Ha valójában nem válna el soha, akkor ne mondjon ilyet. 

Olyat mondjon, amit komolyan gondol és be is tart.

Igen. Az előtte lévő megbeszéléseknek az a célja, mindenki rájöjjön arra, ezt meddig képes csinálni. Ha a szerhasználó megérzi a hitelességet, akkor mérlegre szokta tenni a dolgokat, akkor most kér segítséget, vagy sem. Ha jól alakulnak a folyamtok, akkor kér.

Hogyan zajlik ezek után terápiás munka nálatok?

Megnézzük, terápiásan mi illeszkedik függő problémájához. Lehet elegendő, az ambuláns kezelés. Heti egyszer kell megjelennie a rendelőben és egy dedikált terapeutával zajlik az addiktológiai konzultáció, amit absztinenciára építünk. Ebben nyilvánvalóan lehet megcsúszás, visszaesés, azonban akkor ezen is tudunk dolgozni. Ha megcsúszott, akkor nem mondjuk neki azt, hogy nem elég motivált, hanem megnézzük, hogy mi az, ami ebben nehéz számára. A felépülési programot a kliens nélkül nem tudjuk működtetni, neki a tanultakhoz kell tartania magát a hét maradék százhatvanhét órájában. Ha valakinél az absztinencia kialakítása vagy megtartása nehézségekbe ütközik és kell neki egy izolált környezet, akkor szoktuk javasolni a Kastélyhotel programot. Nagyon szép helyen, jó körülmények között tud felépülni, viszont nagyon intenzív a terápiás munka is. Nekünk az a filozófiánk, ha már ott van, akkor használjuk ki azt az időt, ezért van nálunk napi négyszer másfél óra konzultáció persze rekreációs programokkal megtörve.

Ebben az esetben bent lakik mondjuk egy hónapig?

Kettőtől négy hétig. Két hét alatt senkit nem fogadunk, mert nincs értelme. Bejön, akklimatizálódik, és már zárhatjuk is a programot, mert hazamegy. Ez így nem jó, nem hatékony. Egy hónapnál több időre pedig azért nem szoktunk fogadni senkit, mert ez esetben nem mi vagyunk a megfelelő intézmény számára. Ebben a programban már hat-hét terapeutát kap az illető napi, illetve napközbeni váltással is. Senki nem úgy érkezik hozzánk, hogy majd valami lesz, hanem kap egy programfüzetet, amiben órákra lebontva láthatja, hogy pontosan mi lesz a programja. Persze ebben elképzelhető rugalmasság, mivel nem csoportterápiát tartunk. Ha valaki nem szeret korán kelni vagy éppen koránkelő, akkor próbáljuk ahhoz igazítani, de minden esetben lényeges, hogy a négyszer másfél óra beleférjen. Ebben vannak rekreációs programok, és nonverbális terápiás elemek is. Ez már önmagában kőkemény munka. Nyilvánvalóan a bentlakásos program második felében felkészülünk arra is, hogy az ott tanultakat miként tudja adaptálni, amikor hazamegy. Ne fordulhasson elő, hogy már első nap megcsúszik, ahogy az izoláció megszűnik. Mindettől függetlenül ez is benne lehet a pakliban. Ha úgy ítéljük meg, szükséges a huszonnégy órás orvosi, nővéri felügyelet, akkor pedig a Kórház csomagot javasoljuk. Ebben az esetben is egyágyas szobában helyezzük a klienst, csak a közeg más. Itt nincs kastély és szorosabb a megfigyelés, hiszen huszonnégy órában ott a nővér, illetve az orvos is ügyel.

Miben más egy kliens, akinek a négy hét elég, illetve akinek nem?

Ha valaki negyven éves és tizenöt éves korától fogva szert használ, és nem volt életében túl sok józan pillanata, ebbe szocializálódott bele, akkor neki biztosan nem mi vagyunk a megfelelő intézmény. Őt rehabilitálni kell, vagyis elmegy egy 1 éves rehabra, ahol megtanulja, hogyan lehet szer nélkül élni. Aki élt már szerek nélkül, jól funkcionál, sikeres, de félresiklik az élete a szerhasználat miatt, akkor a mi programjaink a neki valók. Ahogy mondtam, a függőség nem egy pontszerű dolog. A leggyakoribb kérdés a klienstől, vajon ő függő-e vagy sem. A kevésbé függő, súlyos függő, nagyon súlyos függő között óriási különbségek vannak. Ez határozza meg, hogy terápiásan milyen ellátást és szakembert rendelünkhozzá. Ez olyan, mint amikor náthás vagyok. Először valószínűleg gyógyszertárba megyek valami készítményért. Ha úgy érzem, hogy az nem használ, akkor elmegyek a háziorvoshoz. Ha az sem segít, akkor lehet, hogy beutalnak szakorvoshoz. Ha még rosszabbul leszek, akkor valószínűleg kórházba kerülök, azután pedig lehet a kórházi intenzív osztályra.

Ugyanezt a függőségre lefordítva?

Ha valaki a delírium tremens szélén áll, és elvonásba kerül, azt biztosan be kell vinni kórházba. Ott nincs mese, mert az egy életveszélyes állapot,összeomolhat a keringése, akár meg is halhat. Ha valaki alkoholmérgezést kapott és nagyon rosszul van, annak detoxikálásra van szüksége a sürgősségi osztályon. És akkor most a végletes leszek. Ha valakinél ez a betegség régóta fennáll, ebbe beleszocializálódott, nem funkcionál, akkor számára sokkal valószínűbb a rehabilitációs intézet szükségessége. Ha valakinek a függősége kevésbé súlyos, jól funkcionál egyébként, nem is akarja és nem is tudja magát kivonni a mindennapokból, akkor neki elégséges egy ilyen program. Az pedig, hogy ambuláns vagy bentlakásos, az tényleg attól függ, hogy ő a heti egy konzultáció alapján mennyire tudja megtartani magát abban a környezetben, amiben él. Ha ez nehezen megy, akkor azt szoktuk javasolni, inkább vonuljon el.

Mire szokott mindez elég lenni a klienseiteknek?

A heti egy alkalomnál tizenkét alkalomra szoktunk szerződni, ez kb. három hónapos időszak. A bentlakásos programok kettő és négy hét között vannak. Ebben az időszakban a felépülési folyamat még csak elindul. Ezek nem gyorstalpaló tanfolyamok, amit elvégzek, és kapok egy bizonyítványt és akkor minden teljesen jó. Ez arra elegendő, hogy valaki rálépjen a józanság útjára. Nyilvánvalóan, ahogy az idő halad előre, a kezelés intenzitása szépen lassan csökken. Nem úgy kell elképzelni, hogy most akkor életem végéig terápiába járok. Általában a klienseimet fél-egy évig szoktam kísérni annak függvényében, hogy neki mi az igénye. De ez meló utána is!