„Intimitás, amikor le merem venni a maszkomat, és meg merem mutatni magam a másik előtt”

Nagyon sok kapcsolat ér véget mostanában úgy, hogy ezt a bűvös szót emlegetik a partnerek: „Elhidegültünk…” Pedig nem is olyan nehéz megteremteni a rohanós mindennapokban a harmóniát, ha szem előtt tartjuk a következő varázsigét: „intimitás”. Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológus válaszolt Both Gabi kérdéseire.

2018.07.25 Both Gabi

Mit jelent az a szó, hogy intimitás? Legtöbbször a testi intimitást értjük alatta, pedig…

…Az intimitás meghittséget, bensőségességet jelent. Azt a lelki állapotot, amikor le merem venni a maszkomat, amikor takaréklángra csavarom az önvédelmemet, és meg merem mutatni magam a másik előtt. Ez a lelki kitárulkozás állapota, ami csak akkor lehetséges, ha biztonságban érzem magam a másik ember mellett. Ha tudom, hogy nem él vissza a bizalmammal, ha tiszteli a gyenge és sérülékeny énemet is.

  12 kép

Forrás: Bolega Niki photography

Orvos-Tóth Noémi

Miért félünk az intimitástól? Mit veszíthetünk, és mit nyerhetünk vele?

Az intimitás sokak számára a legfélelmetesebb érzelmi élmény. Ott a másik ember, és most be kellene engednem a lelkem rejtett zugaiba, fel kellene vállalnom a valódi énemet. Ettől a legtöbben megrettennek. Attól tartanak, az igazi önmaguk egy visszataszító, értéktelen valami, amitől a másik el fog fordulni. Kultúránkban önmagunk felvállalása egyáltalán nem természetes dolog, ezért a legtöbben inkább rejtőzködő üzemmódban élik az életüket. Mást mutatnak és mást éreznek. Amikor ezek az emberek találkoznak, esély sincs az intimitásra.

Pedig az igazi nagy emberi találkozások csak akkor történhetnek meg, ha a valódi önmagunkat visszük bele a kapcsolatba.

Aki nem kapott gyerekkorában hasonló élményt, hogyan tanulhatja meg?

Önmagunk felvállalása gyerekkorban alakul ki. A szüleink visszajelzései – hol direkt, hol indirekt formában – tanítanak meg mindannyiunkat arra, mi az, ami belőlünk elfogadható, és mi elfogadhatatlan. Ha túl sokszor kapunk „piros” jelzést a spontán és ösztönös megnyilvánulásainkra, akkor elkezdjük kialakítani ál-önmagunkat. Ezt hívta Donald Winnicott brit pszichoanalitikus, gyermekterapeuta hamis szelf-nek. Ebben az esetben felnőttként leszünk kénytelenek újratanulni, hogy kik is vagyunk valójában. Amikor ez már kezd körvonalazódni, akkor kezdhetjük csak elmélyíteni az intimitást, mind önmagunkkal, mind a másik emberrel.

Az elhidegülés egyik oka a testi intimitás csökkenése, de ezt megelőzi a lelki intimitás elvesztése is, amit általában nehezen veszünk észre a napi darálóban. Mit tehetünk ellene?

A modern ember mindennapjai életidegenek. Egyszerűen nem egy ilyen világra vagyunk kitalálva. Innentől kezdve minden lelki nyavalya, kapcsolati zűrzavar szinte természetes. Éppen ezért van nagy szükség a tudatosság napi szintű bevezetésére az életünkben. Ma nem lehet spontánul élni, mert tényleg felfalnak a hétköznapok.

Minden áldott nap szükségünk van üresjáratokra, amikor nem izgünk-mozgunk, intézkedünk, egyszerűen csak vagyunk, lehetőleg csendben, önmagunkkal. Ha ezt meg tudjuk tenni, ha időt szakítunk önmagunk belső egyensúlyának a megteremtésére, csak akkor tudunk majd jól kapcsolódni másokhoz is, legyen az a gyerekünk, a párunk, vagy a szüleink.

A kisgyerekes szülők egyik legnehezebb élethelyzete, amikor minden közös pillanatuk a gyerekekről szól. Hogyan lehetne tudatosan törekedni arra, hogy önmagukkal is törődjenek? Azaz: hogyan lehet az intimitást visszahozni és gyakorlattá tenni a hétköznapokban?

A mai családokban a gyerekek egészen más pozíciót töltenek be, mint, mondjuk, 80 vagy 100 évvel ezelőtt. Sokkal több figyelmet, sokkal több időt fordítunk rájuk. Amikor egy baba megszületik, azonnal felkerül a családi dobogó legfelső fokára. Ez egyrészt természetes, hiszen létezése teljes mértékben a szüleitől függ. Az azonban már cseppet sem természetes, hogy a szülőség teljesítményhelyzetté alakult, amit millió szorongás tesz elképesztően nehézzé.

Egész iparág épült a szülői bizonytalanság köré, így alig van olyan, akinek érdekében állna, hogy csökkentse a szülőkben ezt a nyomasztó érzést. Itt megint a tudatosság lehet segítségünkre.

A várandósság alatt arra is fel kell készülnünk, hogy könnyen beszippantanak majd a gyerek körüli praktikus teendők, és még inkább a tökéletességre törekvés. Jó, ha előre megállapodunk, hogy a józanabb fél ilyenkor átveheti az irányítást, és azt mondhatja, például, hogy „ma bizony rábízzuk a gyereket a nagyszülőkre, és elmegyünk egy kicsit ketten lenni”. Mert a jól működő családban a szülői alrendszernek is jól kell működnie. Ez nem önzőség, hanem annak elismerése, hogy a szülői szerep – bár nagyon fontos szerepe az életünknek, de – nem az egyetlen. A szülőség mellett egymást szerető pár is vagyunk, azt a viszonyrendszert is ápolnunk kell.

Sokszor megvolna rá a lehetőség, hogy normálisan, kedvesen elmondjuk a másiknak, hogy valamiről mást gondolunk, mint ő, de valamiért mégis tartogatjuk magunkban. Miért?

Amikor valamit tartogatunk magunkban, akkor a félelmeink és a szorongásaink miatt nem merünk szólni, azt gondoljuk, hogy ezzel a kapcsolatunkat veszélyeztetjük. Ennek hátterében az áll, hogy nálunk egyszerűen nincs kultúrája annak, hogyan lehet máshogy gondolkodni. A családokban sincs. „Ha szeretsz, akkor azt gondolod, akarod, amit én. Ha nem, akkor nem szeretsz, akkor ellenség vagy, és vége a kapcsolatunknak.” Ez valójában érzelmi éretlenség, ami nem tolerálja a különbözőségeket. A másik probléma az érzelmi kommunikáció nehézkessége. Érzelmeket nem könnyű szavakba önteni, hiszen két különböző agyi terület szabályozása alatt állnak. A jobb félteke érez, a bal meg beszélni tud, köztük pedig nem könnyű kapcsolatot teremteni, ezért hagyományosan problémás elmondani, mit is érzünk pontosan. Ezt vagy gyerekkorban tanuljuk meg a szüleinktől, vagy felnőttként az önismereti munka során kell rátanulnunk.

Pedig a kapcsolat elején még nagyon nyitottak vagyunk egymásra minden tekintetben…

Amikor belekerülünk egy kapcsolatba, általában nagyon pozitív képet sugárzunk magunkról. Nem azért, mert be akarjuk csapni a másikat, hanem, mert a szerelem kezdetén mindannyian felhangoltabb állapotban vagyunk, egyszerűen máshogy látjuk a világot. Ráadásul ilyenkor sokkal toleránsabbak is vagyunk, hiszen agyunk kritikai gondolkodásért felelős része jószerivel leáll. Nem vesszük észre azokat a különbségeket, amik később majd zavaróak lesznek, vagy ha észleljük, még kifejezetten vonzónak is találjuk őket. Ám amint ez a nagyon különleges biokémiai „rózsaszín köd” feloszlik, már félünk attól, hogy ha most megmutatnánk magunkat… vagy beszélni kezdenénk arról, ami zavar, hiányzik, akkor ez rossz hatással lehetne a kapcsolatra. Ezért inkább nyelünk, egy idő után ez válik megszokottá, majd a végén azt mondjuk: „mi nem szoktunk ilyen dolgokról beszélgetni”. Nagyon nehezen mondjuk ki a pozitív dolgokat is, például azt, hogy szeretjük a másikat, mert úgy érezzük, onnantól kezdve sérülékennyé válhatunk a kapcsolatban.

Hogyan tehetjük a kapcsolatunkat igazán jól működővé?

Van egy alapvető félreértés az emberek fejében arról, hogy a jó párkapcsolatok maguktól működnek jól. Ezzel szemben ezekben mindig megfigyelhető egy nagyon komoly tudatosság. Időt szánnak egymásra, figyelnek a másikra, belemennek azokba a témákba, amelyekből egyébként ösztönösen szeretnének kívül maradni. Gondolkodnak a kapcsolatról, és nemcsak élik, hanem gondozzák is azt.

A kommunikációs nehézségek kialakulásában milyen szerepe lehet annak, ahogyan világra jöttünk?

A világra jövetelünk, sőt: a fogantatásunk életünk egyik kulcspillanata. Egyáltalán nem mindegy, milyen erők hívták életre a létezésünket. Kutatások bizonyították, hogy a nem kívánt terhességből született babák kisebb súllyal jöttek a világra, többet sírtak, és későbbi életük során is több nehézséggel küzdöttek: rosszabb iskolai teljesítmény, magatartási zavarok, később pedig párkapcsolati problémák nehezítették az életüket. Ám maga a szülés-születés minősége is nagyon fontos tényező egy ember későbbi életében, érzelmi életének alakulásában. Minél háborítatlanabb, minél természetesebb a folyamat, annál több esélye van a természetnek, hogy elvégezze a dolgát, átitassa a kötődési hormonnal mind a baba, mind az anya agyát, így téve lehetővé a harmonikus egymásra hangolódást. Márpedig a biztonságos kötődés minden harmonikus párkapcsolat alappillére.

Ez a legelső kapcsolati élmény akár élethosszig képes elkísérni bennünket, befolyásolva felnőtt kapcsolatainkat, de akár a saját szülői működésünket is.

Egyes elméletek szerint már csecsemőkorunkban, a korai kötődés szakaszában kialakul bennünk, hogyan reagálunk majd később a stresszhelyzetekre. Az intimitás hogyan segíthet a stresszhelyzetek kezelésében?

A kötődés legfőbb funkciója, hogy megvédjen az élet kihívásaival szemben. A baba, aki sír, mert éhes vagy fél, álmos vagy éppen unatkozik, valójában kapcsolatot keres a szülővel, hogy segítsen megoldani a problémáját, és csökkentse a stresszhelyzetet. Ha a szülő elég érzékenyen, kiszámíthatóan és megbízhatóan reagál a hívásra, akkor a gyerek megtanulja, hogy az érzések kezelhetők, hogy nem kell védtelenül szembenéznie a feszültségeivel. A gyerek idegrendszere még éretlen, nem képes a kontrollra. Ezért van az, hogy ha elkezd sírni, akkor szükség van a szülőre, aki kézbe véve, ringatva megnyugtatja. A szülő a „kihelyezett idegrendszer”, aki átveszi a még éretlen agyi területek feladatát. Később, a sok pozitív tapasztalat hatására a gyerek agya is szépen beérik, és már önmagát is meg tudja nyugtatni. Azok a felnőttek azonban, akik gyerekként nem kapták meg ezt az „asszisztenciát”, akiket hagytak sírni, vagy akiknek sírásától a szülő csak még idegesebb lett, akár 40-50 évesen is ki vannak szolgáltatva a saját feszültségeiknek. Ők azok, akik azonnal üvöltenek, vagy éppen magukba fordulnak, ha valamilyen stressz éri őket. Párkapcsolatban élve ezért nagy segítség, ha tisztában vagyunk mind a saját, mind a párunk kötődési mintájával, és ennek megfelelően kezeljük a stresszhelyzeteket. Aki például szorongóan kötődik, annak nagy szüksége van a másik közelségére, ha feszült helyzetbe keveredik. Ezzel szemben: az elutasító típusba tartozó pont ellentétesen reagál, inkább távolabb lép a kapcsolattól. Ha ezt tudjuk, akkor már nem vesszük úgy a szívünkre, nem csimpaszkodásnak vagy elutasításnak éljük meg a másik viselkedését.

Az intimitás megélésének félelme is a gyerekkorban keresendő?

Gyerekkorunkban a szüleink belekényszerítenek bennünket abba, hogy mást mutassunk, mint amik valójában vagyunk. Például azt mondják egy gyereknek, aki boldogan szaladgál, és jókedvűen kacag, hogy „na, sok lesz már ebből a jókedvből”. Butaságokkal tömjük a gyerekek fejét ilyen mondatokkal például, hogy „aki hétfőn nevet, az pénteken sír”.

Ezzel a gyerekek megtanulják azt, hogy a saját belső érzéseik vállalhatatlanok, azokat el kell rejteni, és ezt összekötik a szégyennel. A megszégyenítés sajnos a legtöbb gyerek számára teljesen hétköznapi élmény. Innentől kezdve egyenes az út egy olyan felnőtt személyiséghez, aki nem meri vállalni önmagát, nem mer beszélni a vágyairól, a félelmeiről, a saját örömeiről sem, mert azt gondolja, hogy az dicsekvés, és csúnya dolog, ezért szégyellnie kell magát.

Kismillió akadály van az intimitás előtt, és ezeket mind-mind le kell gyűrni. Egy önismereti folyamat épp ebben segít. Hogy eljuss odáig, ki vagy valójában, és azt fel merd vállalni. Közben ne ijedj meg a másiknak az érzéseitől sem. Engedd meg, fogadd el, és ne támadásként elutasításként, csalódásként éld meg a másiknak az érzéseit.

Saját magaddal is intim kapcsolatba kell kerülnöd ahhoz, hogy másoknak megnyílhass. Ez elengedhetetlen, és úgy hívják: önismeret. Az intimitásra való képességet pedig leginkább az önbecsülés fejlesztésével érhetjük el, ami felvértez, és bátorrá tesz, hogy merjük vállalni önmagunkat.

Hogyan lehet segíteni a másikat a megnyitásban?

Türelem és elfogadás a két kulcsszó. Ha ez a két dolog megvan, akkor megszületik a bizalom is, ami pedig elengedhetetlen önmagunk kinyitásához.

Mennyire hatolhat be valaki a másik intim szférájába, ha az ódzkodik tőle?

Semennyire. Itt az erőszak nem hatásos. Az egész mechanizmust olyan tudattalan erők irányítják, amikre észérvekkel, nyomulással nem tudunk hatni. Az elfogadás az egyetlen út ilyenkor, és ez általában öntudatlanul is kinyitja a másikat.

Valóban nehezebben nyílnak meg érzelmileg a férfiak, vagy ez csak egy sztereotípia?

Sajnos a mai napig sokszor hallom fiús anyukáktól, hogy „a fiúk nem sírnak, nem nyafognak”. Érdekes módon ezeket az anyukákat nőként rettentően zavarja, ha a férjük nem mutatják ki az érzéseiket. Magyarul: mi, szülők tanítjuk meg a gyerekeinket megélni, kifejezni és feldolgozni az érzéseiket, ebben nem tudunk másra mutogatni. Ha azt neveljük a fiúkba, hogy „katonadolog”, akkor ők persze hogy elnyomják majd az érzéseiket. Éppen ezért jobb, ha hagyjuk, hogy a szomorúságukat is megélhessék a fiúk, ne nyomjuk el bennük ezeket a mély érzéseket. Ezzel igen sok jót teszünk nekik személyesen és társadalmi szinten is.

Melyik személyiségtípussal legnehezebb elérni az intimitást?

Inkább azt mondanám, hogy kivel a legkönnyebb. A biztonságosan kötődő ember meri leginkább vállalni önmagát. Ő az aki, egyszerre képes függeni, és autonómnak lenni. Aki mer kitárulkozni, és a másik kitárulkozását sem érzi soknak, terhesnek, érthetetlennek. Ő az, aki beszéli a saját lelkének a nyelvét, és megérti a másikét is.

Az intim kitárulkozás azt az érzést kelti nagyon sok mindenkiben, hogy védtelenné válik. Erre jól rímel az „intimpista” kifejezés, ami a pletykálkodó ember szinonimája is. Lehet, hogy emiatt is korlátozzuk magunkat olyan helyzetekben, amikor semmi okunk nem volna az ettől való szorongásra?

Életünk során ezernyi sebet ejtenek rajtunk rossz emberi tapasztalataink. Nagyon sokan éppen ezért kerülik az intimitást, az önfeltárást. Ahhoz ugyanis bátorság szükséges. Mert „mi van, ha visszaélnek a bizalmammal, ha kinevetnek, kibeszélnek?”. Akinek rezeg az önbecsülés terén a léce, az inkább lemond önmaga felvállalásáról, az intimitásról. Pedig, ha valaki visszaél a bizalmunkkal, az nem minket, hanem pont őt minősíti.

 

Címlapfotó forrása: istock / OSTILL

Neked is kérdésed van gyermekeddel, diákoddal, társaiddal kapcsolatosan?

Keress minket bizalommal!

Tovább a szakértőkhöz!