Szülői feladat, hogy a gyerek megtanulja, nem minden kapható meg azonnal - Interjú dr. Demetrovics Zsolt addiktológussal

A WHO 11. alkalommal adja ki idén a betegségek nemzetközi osztályozásának listáját (ICD), és ez az első alkalom, amikor a mentális betegségek listájára felkerült az online játékfüggőség. Hogy mi ennek a jelentősége, háttere, és mit tehet a szülő a most már betegségként azonosított jelenség ellen, arról dr. Demetrovics Zsolt addiktológussal, az ELTE Pszichológia Intézetének igazgatójával beszélgettünk.

2018.02.26 Kárpáti Judit

Mi a folyamata pontosan annak, hogy a WHO listájára felkerül egy-egy jelenség?

„A WHO a szakemberek és kutatók, klinikusok konszenzusa alapján listázza ebben a kézikönyvben a különböző mentális zavarok kritériumrendszerét. Ez nem egy állandó lista, a szakértői csoportok folyamatosan gondolkoznak, figyelik a szakirodalmat, monitorozzák a jelenségeket, és időként átdolgozzák azt. Az, hogy mi kerül bele egy efféle diagnosztikus rendszerbe, konszenzus eredménye; a betegségek nem örökkévaló dolgok, amiket egyszer csak felfedezünk, szakértők csoportja dönt arról, mit fed egy-egy betegség, és minek alapján határozható meg, hogy valakire ráillik-e, mondjuk, az, hogy online játékfüggő. Az online játékfüggőség esetében viszonylag új jelenségről van szó, hiszen az internet nem annyira régi, az internetfüggőség, mint probléma leírása a kilencvenes évek végére datálható először. Innentől kezdve folyik tehát egy diskurzus arról, hogy külön betegségnek tekintsük-e vagy ne, hanem teljesen természetes emberi magatartásnak. Esetleg adott esetben más betegség tüneteként kezeljük. Ha, mondjuk, valaki szorong, depressziós, és ennek a számlájára írható, hogy túlzásba viszi az internetezést, azaz csak tünete a szorongásnak. Az Amerikai Pszichiátriai Társaság a WHO-éhoz nagyon hasonló diagnosztikus rendszerébe, melynek 2013 májusában jelent meg az ötödik kiadása, nem került be önálló zavarként az online játékfüggőség. Akkor a harmadik szekcióban, azaz a további vizsgálatra érdemes zavarok között kapott helyet, vagyis nem lett betegség, csupán egy javaslat, azzal az indoklással, hogy nem állt rendelkezésre elegendő bizonyíték. Kiemelném, hogy már akkor sem internetfüggőségként említették, hanem specifikusan az online játék lett megnevezve. Azóta azonban eltelt öt év, és a szakmai konszenzus arrafelé vezetett, hogy idén a WHO kiadványban már mentális zavarként jelenik meg. Lehet ezt vitatni, és vannak, akik talán azt mondják, hogy ez nem túl helyes döntés, de én úgy látom, hogy e mögött egy elég masszív szakmai konszenzus áll.”

Fotó: Bellai LászlóFotó: Bellai László

Mit jelent az emberekre nézve az, hogy innentől ez a nevén van nevezve?

„Jelenthet egyszerre nehézséget és segítséget is. A nehézséget tekintve, akik azt mondják, hogy ez nem helyes lépés, azok esetleg pont attól tartanak, hogy ez stigmatizálhatja a játéktevékenységet. Szerintük ezzel az a baj, hogy itt van egy normális, általános emberi tevékenység, a játék, miért kell ebből betegséget csinálni. Valójában azonban nem a játéktevékenységből kreálunk betegséget, hisz az alkoholfogyasztás is lehet egy átlagos tevékenység, de ettől még alkoholfüggőségről is beszélhetünk. Sőt, szerencsejáték-függőségről is beszélhetünk, ami nem jelenti azt, hogy általában a szerencsejátékot bélyegezzük meg. Megvan ugyan a veszélye annak, amitől az ellenzők tartanak, de attól még a játékosok egy része igenis olyan mértékben, mennyiségben, módon játszik, hogy az már komoly életvezetési zavart jelez, a kontrollfunkciók súlyos sérülése áll fenn, és a mindennapi életben olyan problémák jelentkeznek, amelyek beavatkozást igényelnek. Tehát betegségről van szó az ilyen esetekben.

Ha azt nézzük, mi jó származhat ebből, azt mondhatjuk, hogy ez egy figyelemfelhívás is lehet, mely jelzi azt, hogy ez egy olyan jelenség, amire oda kell figyelni, amiből baj lehet. És jelzi azt is, hogy szakemberi segítségre van szükség ezekben az esetekben. Hogy aki sokat játszik, ahol tényleg probléma van, ott ne azt mondjuk, hogy az illető gondatlan, lusta vagy hülye, és azért nem dolgozik, csak játszik. Hanem azt mondjuk, hogy orvosi, pszichológusi segítségre van szüksége.

Mindezzel együtt azért ne felejtsük el, ha valamiről azt mondjuk, hogy betegség, az egy kockázatos dolog, mert utána már nehezebb azt mondani: mégsem az. Emiatt valóban jó, ha kétszer is meggondoljuk, hogy egy jelenségre rátesszük-e azt a címkét, hogy betegség. De van előnye is, mert ha rajta van a címke, akkor tudatjuk, hogy ezzel szakemberhez kell fordulni. A WHO listája most ezt üzeni.”

Mit mutatnak egyébként a statisztikák, mennyire gyakori ez a probléma jelenleg?

„Azt látjuk, hogy van egy populáció, néhány százalék, akinél valóban el tud szabadulni a játék, és akit valóban érint a probléma.”

Mi a helyzet az internetezéssel általában? Sok szülő teljes egészében tart tőle, és tulajdonképpen egy kalap alá veszi az összes létező, neten bonyolított tevékenységgel.

„Ez azért nem szerencsés megközelítés, mert az egyes internetes tevékenységek nagyon eltérőek. Az e-mailtől nem igazán leszünk például függők, míg a chateléstől már kockázatosabb lehet az azonnaliság miatt, de azért függőségről persze ott sem beszélhetünk. Ahogy elindult az internet, azonnal láttuk, és mérni lehetett ezt; aki azt mondta, hogy ő a chat-programokon lóg, sokkal több problémát jelzett, mint aki e-mailezett, és akit ily módon nem érdekelt, ma vagy holnap reagál-e az illető, akinek levelet küldött. A lottótól sem leszek függő, mert lehet, hogy valaki 30 évig lottózik, de ez nem függőség, hiszen aki egy hetet vár arra, hogy kihúzzák-e a számát, az nem függő a szónak abban az értelmében, ahogy mi pszichológiailag használjuk. A függő az, aki lekaparja a sorsjegyet, nem nyert, máris veszi a következőt, hiszen itt el tud szabadulni, kontrollt veszít a folyamat alatt. Sokkal nagyobb a kockázata minden olyan viselkedésnek, ahol azonnali visszajelzés jön. Az online játékok pedig éppen ezen alapszanak.”

Amikor a szülők esetében szóba kerül a „gépezés”, az online játékok, akkor mindenki igyekszik valahogy számszerűsíteni az egészet, hogy napi hány óra számít már függőségnek.

„Nem hiszem, hogy ezt „kilóban”, azaz órában lehet mérni. Amire inkább figyelni kell, az az, hogy mi mást szorít ki a játék, hogy emellett rendezettek-e a tanulmányok, a társas kapcsolatok, a sport, a hobbi. Az a kérdés, mi van a gyerek életével globálisan, hol van a játék helye az egészben, mi helyett van a játék adott esetben. Hogy valóban a kikapcsolódásról szól-e, és azért játszik, mert ez a szórakozásnak egy formája, amikor online találkozik a haverjaival. Vagy azért játszik, mert épphogy tart a valós kapcsolatoktól, az szorongást kelt benne, és akkor ez nem oldódik, hanem még inkább elmélyül.”

Mi a teendő, ha már kialakult a függőség?

„Nehéz ezt pontosan megmondani, de nyilván, amikor a fontos tevékenységek sérülnek, akkor ott érdemes közbelépni. Valójában persze korábban kell beavatkozni, mindjárt azzal, hogy a szülő szabályokat állít fel. De kétségtelen, sokszor nehezen tudja a mai szülő, hogy mit csináljon, mert az ő gyerekkorában nem volt ilyen. Jó dolog, ha a szülő megpróbálja megérteni, miről is van szó, leül ő is játszani, de az nem jó, ha ezt mondja, hogy ez hülyeség, mert akkor kirekesztett lesz, és nem tud közbelépni. Kereteket, határokat kell szabni, ahogyan minden másnak, a tévének, az otthonról eljárásnak is megvannak a szabályai. Lassan már ez is integrálódik az életünkbe, és nem lesz ez az egész olyan szokatlan.”

Egyáltalán, vannak olyan gyerekek, akik nagyobb veszélynek vannak kitéve? Az a kísérlet jut eszembe, amikor a gyerekek pillecukrot kaptak, ha pedig úgy döntöttek, hogy az egy cukor azonnali megevése helyett inkább várnak 15 percet, amikor már kettőt kaptak. Majd kiderült hosszú évekkel később, hogy a kivárók lettek sikeresebbek az életben, mert megvolt bennük a késleltetés képessége.

„Azt látjuk, hogy a videójáték-függőség hátterében nagyon hasonló mechanizmusok vannak, mint az egyéb függőségeknél. Az egyik ilyen tényező tényleg az impulzivitás vagy azonnaliság, hogy nem tudom késleltetni a jutalmat. Azon kívül, hogy ennek van egy temperamentum-komponense, és velünk született tulajdonságunk, hogy mennyire vagyunk impulzívak, ez fejleszthető dolog, és szülői feladat, hogy a gyerek megtanulja: nem minden kapható meg azonnal. Ha egy dologba időt, energiát fektet, ha várni tud, akkor lehet, hogy többet fog tudni kivenni belőle később. Olyan szülői feladatok ezek, amelyekről sokan nem gondolnák, hogy kapcsolatban állnak a függőségekkel, miközben nagyon is. A szülőnek kell mindezt szabályozni, és egyúttal megtanítani a gyerekét, hogy az pedig magát tudja szabályozni. Mert a gyerek előbb-utóbb felnő, és az lesz a dolga, hogy saját magát szabályozza, a szülőnek pedig nem más a feladata, minthogy a gyerekét elvezesse oda.”

 

Címlapfotó: Bellai László

Neked is kérdésed van gyermekeddel, diákoddal, társaiddal kapcsolatosan?

Keress minket bizalommal!

Tovább a szakértőkhöz!