A matató-reflex, az ősi szimbólumok és a történetmesélés mágiája

Régóta mondják pszichológusok, oktatáskutatók, hogy a játszva tanulás a legeredményesebb a gyerekek számára. Számos módszer épít arra, hogy ezt nem nőjük ki: ugyanez igaz felnőtt korban is. Többek között a Lego Serious Play módszert is az a tapasztalás inspirálta, hogy kis kockákat rakosgatni nemcsak gyerekek szeretnek. Hlavay Richárd facilitátorral arról beszélgettünk, hogy mi mindent lehet egy munkahelyi közösségben Lego-kockákból felépíteni.

2020.04.19 Mihalicz Csilla

Az X generáció gyerekkorából még hiányzik a Lego-élmény, legfeljebb a gyerekeinkkel legózhattunk, szülőként. Ez megmutatkozik abban is, hogy a különböző korosztályok másként viszonyulnak ehhez az eszközhöz?

Másképpen, az világos. Nyilván nem tudom ennek az okát, lehet amiatt is, hogy a munkahelyeken másként működnek, de magyarázhatja a gyerekkorból hozott másféle minta is. Az biztos, hogy generációs jelenségnek látszik. Azt gondoltuk volna, hogy ez a módszer az X generációt nehezebben szólítja meg, épp az említett ok miatt, de ez nem így van.

Miben mutatkozik meg a generációs különbség, amit említettél?

Például abban, hogy amikor építünk, mondjuk egy tornyot, és én megkérdezem, hogy az mire emlékeztet benneteket az emberiség kultúrtörténetéből, akkor szinte biztos, hogy az X generációnak eszébe jut a Bábel tornya, a totemoszlopok, a Húsvét-szigeteken álló kőemberek. Míg a fiataloknál az emberiség kultúrtörténete, mint hívószó nem igazán működik.

Kérdés, hogy a módszer emiatt rájuk kevésbé hat?

Inkább azt mondom, hogy lassabban. Mivel az Y generáció kevesebb alapot szerzett a közoktatásban az érzelmi intelligenciája fejlesztéséhez, így ők hátrányból indulnak.

A kulturális hagyománynak az az óriási jelentősége, hogy az általános emberi dilemmákra, helyzetekre magatartási mintákat közvetít. De hogyan tud kapcsolódni ehhez a legózás?

Ez ugyan egy viszonylag újkori módszer, és műanyag darabkákkal játsszuk, mégis archaikus elemeket használ, mivel szimbólumokkal dolgozunk, mint az írásbeliség előtt. Ha nem is a tűz körül ülve, de történeteket mesélünk. Ez utóbbi az egyik, ami az Y generációnak eleinte nehéz, hiszen kevésbé megy a figyelem fenntartása, az együttműködés és a kommunikáció. Ugyanakkor, ha már beleéreztek, hogy mi is a lényege a módszernek, akkor eltűnik a generációs különbség.

A szervezetfejlesztés mellett még mire használható a módszer?

Mivel sok fontos dolgot ki lehet vele mondani, nagyon előnyös a döntéshozatal, a döntéstámogatás és a stratégiaalkotás fejlesztésében. Hajlamosak vagyunk azt hinni - főleg üzletemberek -, hogy az életben a döntések racionális alapokon születnek. Csakhogy ez nem igaz. Dolgoztam olyan céggel, ahol az a kérdés merült föl, mi lehet a termék gyenge pontja, amely gátja a további fejlődésnek. Megépítették - mindenki másképpen. Nagyon izgalmas volt látni, hogy olyan szempontok merültek föl, amelyek egy excel táblázatba nem kerültek volna be. Van még egy fontos eleme a módszernek: az, hogy ezek az építmények háromdimenziósak, és megmozgatják a képzelőerőt. Azét is, aki nézi, nemcsak azét, aki építi. Aki egy másik nézőpontból látja, teljesen mást fedez fel benne. Én azt mondom, kínai pagoda, miközben te világítótoronynak építetted. Ezek a különböző látásmódok aztán új gondolatokat szülnek, amelyeken lehet tovább agyalni, mert esetleg elsőre nem is lehet velük mit kezdeni. A jobb agyféltekében születnek a megérzések, intuíciók, amelyeket egy meetingen nem lehet, vagy nagyon nehéz megmutatni, megosztani a többiekkel. Egy hónappal ezelőtt dolgoztunk egy nagy magyar vállalat felsővezetőivel, és a végére elkészült egy közös modellbe épített koncepció, amely azóta ott van a vezérigazgató irodájában. Amikor a vendégek megkérdezik, hogy mi van az üvegbura alatt, azt felelik: „a kultúraváltási modellünk”. Ez örök mementó, hiszen a vizuális memóriánkban megőrződik, hogy mit jelent adott esetben az a kis kék elem az építményben, és miért került oda.

A Lego Serious Play módszer csak munkahelyi közösségekben használható?

Nem. Egy győri szervezésű programunkon például családonként alkottunk közösségeket, és azt kértük, hogy építsék meg a legjobb nyaralásukat. Nagyon érdekes látni, mi jön ki abból, amikor mindenkinek ugyanaz az eszköz áll rendelkezésére, miközben mindenkinek mások a szempontjai. Dolgozom sportoló gyerekekkel is egy vitorlás egyesületnél, és látom, hogy kamaszok, akik egyébként semmire nem hajlandók, boldogan építenek legókból, hiszen ha kapnak hozzá eszközt, jobban el tudják mondani azt a rengeteg dolgot, ami a fejükben kavarog. Használtam a módszert iskolákban is, pedagógusokkal: csináltunk például érzékenyítő programokat, eredményesen meg lehetett mutatni, hogy a másság nem csak másoké lehet, hanem a miénk is. A feleségem tanít sajátos nevelési igényű gyerekeket is, akiknek valamilyen pluszra is szükségük van az integrált oktatás keretei közt, ő is tapasztalja, hogy a játékkal mindig el tud érni olyasmit, amit más eszközökkel nem tudott.

Szenvedélybetegek terápiájában is próbálták már alkalmazni?

Nem tudok róla, de eredményes lehet, hiszen az ilyen történetekben mindig van sok félelem, önismeret- és bizalomhiány, kudarc, sértettség, frusztráció. Minden segíthet, ami ezeket az elakadásokat oldja.

Praktikusan hogyan működik: körbeülnek egy asztalt, amire ki van ömlesztve egy csomó Lego…?

Kétféle lehetőség van: az egyik, hogy ülünk egy nagy fehér asztal körül, és mindenki előtt azonos mennyiségű induló készlet van - nagyjából ennyi, mint ebben a tasakban itt -, az egyenlő esélyek jegyében. Arra is ügyelünk, hogy a vezetőket véletlenszerűen osszuk be az egyes csoportokhoz, sorsolással. Mégis, egy idő után jellegzetes csoportok alakulnak: a trollok, a cukik… Ilyenkor egy külön asztalon vannak még készletek, ahonnan lehet válogatni. Amikor rövidebb programot csinálunk, akkor az asztal közepére öntünk egy halom Legót, és jégtörőnek használva a játékot próbálunk mielőbb oldott hangulatot teremteni.

És ahogyan most a te kezedben elindult a matató ösztön, úgy mindenkiében?

Általában igen. A program több szinten működik, az első szintje az, amit ott helyben történik, amit ott elmondunk egymásnak. Aztán van egy belső szintje: mindaz, amit a játékosokban a történések kiváltanak. Illetve van egy harmadik szint is: látják egymást egy olyan helyzetben, amelyben általában nem. Ha el is mennek néha bowlingozni vagy kirándulni kollégák, nem látják egymást úgy játszani, mint a gyerekek.

Te közben is reagálsz arra, amit rajtuk megfigyelsz?

Közben nem, inkább utána. Például egy kultúraváltási program közben láttam, hogy miközben volt egy közös feladat, a vezérigazgató épített külön egy modellt - önmagának. A program végén kérdezte tőlem, hogy milyen benyomásokat szereztem. Mire visszakérdeztem, látta-e magát, hogy mit csinált, miközben a többiek dolgoztak? Emlékeztettem arra, hogy az elején megfogalmazta a problémáját: sokszor megoldja a kollégái helyett is a feladatokat. Ha egy közös feladat közben ő maga külön utakon jár, hogyan várja el a többiektől, hogy teljes erőbedobással próbálkozzanak? A munkahelyen ez nem tudatosult benne, csak ott, a játékban.

Mindegyik programnak van olyan része, amikor mindenki egyénileg épít, és utána közösen?

Igen, ez mindig attól függ, hogy mi a cél, és hogy mennyire rugalmasak a résztvevők. Van olyan csapat, akikkel nagyon sokáig el lehet menni egyéni modellekkel, de vannak, akik belefáradnak. Amikor látom, hogy már elkopott a lelkesedés, akkor szoktam mondjuk azt kérni, hogy válasszon ki mindenki hat elemet, és közösen építsenek, úgy, hogy mindenkinek a gondolatai benne legyenek. Az egyéni modelljeiket így összekapcsolják a közös célmodellel. Olyan is van, hogy csak egy nagy közös üzleti környezetet alkotnak meg, és beleépítik a legfontosabb partnereiket és kihívásaikat.

Mit élvezel ebben a munkában?

Rengeteget foglalkoztam önismerettel, és ezzel a munkával folyamatosan tanulok az emberi viselkedésről. Nagyon változatos helyzetekbe és interakciókba kerülök, többféle generációhoz és iparágba tartozó, különböző képzettségű emberekkel dolgozom, és ennek a munkának az önismeret az alapja. Tudnom kell, hogy egy-egy helyzetben hogyan reagálok - és miért úgy -, hiszen ezt is kontrollálnom kell. Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy ezeknek a programoknak a legfontosabb része nem verbálisan zajlik, hanem egyszer csak megtörténik a térben. Fontos facilitátori elvárás, hogy képes legyek egyszerre kívül maradni és bevonódni, annyira, amennyire ahhoz kell, hogy tudjak segíteni. Amikor a végén összepakolom a legókat és beülök az autómba, a történeteket és a magamról szerzett tanulságokat is elviszem magammal. Sok olyan üzenetet is, amelyet – mint egy darabka sehová sem illő legót -, még nem tudok hová tenni. Aztán ahogy építem a saját történetemet, egyszer csak mindegyiknek lesz helye.

Olyan lehet facilitátornak lenni, mint valami mágia-csinálónak: valamit elindítasz, ami onnantól saját életet él, már nem uralod, de azért mégis csak te vagy a játékmester.

Nagyon tudatos vagyok abban, hogy csak olyan folyamatokat indítok el, amelyeknek látom a végét, és hagyom kifutni. Sokszor vetődnek föl ugyanis olyan kérdések, amelyeket nem lehetett lezáratlanul hagyni. Pedagógusnak készültem, és, bár sosem tanítottam, ismerős a varázslatos érzés, amikor a diákok szeméből az sugárzik a tanár felé: „itt vagyunk, követünk, merre menjünk?” Az osztályteremben ezzel a helyzettel sokkal nehezebb bánni, mint amikor mi azzal az emberi tulajdonsággal kezdünk dolgozni, hogy mindnyájan szeretünk játszani. Aki szán rá időt, hogy leküzdje a felnőttségről alkotott képéhez kapcsolódó gátlásait, és hagyja, hogy elragadja a játék ősi varázslata, az élvezni fogja az építve tanulást.