Közelről minden sokkal érthetőbb, avagy a karantén filmesek megváltoztatták, ahogy gondolkodom róluk

14 tizenhárom éves kamasszal nyaraltunk együtt. Vegyesen fiúk és lányok. Mindez számomra félelmetesebb, mint leugrani egy magas szikláról, vagy háromszázzal száguldozni az autópályán. Nemhiába vonzódom én az ovis korosztályhoz, még cukik, lehet őket ölelgetni, teljesen értelmetlen játékokat játszani. A kamasz azonban nyegle, annyira laza, hogy majd szét esik, és magasról tesz rád. Legalábbis látszólag. És tényleg ilyenek.

2020.08.06 Pethő Orsolya

Az egész még tavasszal kezdődött, amikor még be voltunk zárva, fiam a napot a gép előtt töltötte,  8-tól 4-ig suli, utána szociális élet, persze szigorúan online. A harmadik héten besokallt. Ám ahelyett, hogy kiborult volna, támadt egy ötlete. Filmet akar forgatni a barátaival a nyáron. Elutazunk a kedvenc balatoni panziónkba, és a környéken felveszik a filmet. Addig a castinggal, forgatókönyv írással és egyéb tervek szövögetésével múlatják az időt. Mi, támogató jó szülőként titokban semennyire sem hittünk a megvalósulásban, álmodozzon csak szegény gyerek, de azért ímmel-ámmal belefogtunk a szervezésbe. És minden pontosan úgy volt, ahogy a fiam fejéből kipattant. Lassan közeledett a nyár, már nekünk is el kellett hinnünk, hogy mindez megvalósul. Így esett, hogy a 14 kamasz a mi felügyeletünk alá került. Már nem volt időm félni, mert szervezkedni kellett, lelevelezni a szülőkkel a praktikus részleteket.

Megjöttek a srácok. Tíz perc múlva már kitört egy kerti kanapé lába, a medencéből 10 centi víz hiányzott, és félő volt, hogy valakinek az agyveleje szétloccsan vízbe lökdösés közben. Egy délután alatt rengeteg szemetet és felfordulást hagytak maguk után. Ahogy néztem őket elfogott a rettegés. Éreztem, hogy nagy a kísértés, hogy elvárásaimat beigazolódni lássam: a kamaszok szörnyűek, pláne így csapatban. A legjobb, ha kerülöm őket messziről.

A háziak és a többi vendég is hasonlóan gondolkodott. A medencéhez nem mertek közelebb jönni, egyre konkrétabb kritikákat és utasításokat kaptunk. Bennem újabb emlékek támasztották alá, hogy meg kell őket rendszabályozni, nincs mese, de már a közelmúltból. Amikor a szomszédban részegen éneklők miatt nem tudtam aludni, vagy bosszankodtam a szilveszteri tüzijáték füstfelhője miatt. Kissé szégyenkeztem, hogy most mi vagyunk a hangosak, az idegesítőek.

Mindezt már csak tetézték a kamaszok furcsa kommunikációs stílusa. Ha megkérdeztük kérnek e dinnyét, válaszra sem méltattak minket, faltak tovább, de ha kitettük felvágva a gyümölcsöt, sáskahadként repültek rá és öt perc alatt elfogyott mind. Úgy nyitották fel kérdezés nélkül a csomagtartónkat, amiben a cuccaik voltak, mintha ez a legtermészetesebb dolog lenne.

Aztán eszembe jutott a saját kamaszkorom. Meg tudtam volna állni, hogy ne ugráljak a vízbe, másokat is belökdösve és szépen, csendben úszni, mint egy nyugdíjas? Semmiképp. Ugyanezt csináltuk mi is. Kikapcsoltuk volna az akkor még táskamagnót, csak mert az “öregeket” zavarja? No way! Kiléptem valaha a komfortzónámból, hogy a zavarom ellenére válaszoljak, vagy megkérdezzek valamit? Na már csak az kellet volna! Mai fejemmel borzalmas dolgokat követtünk el, és most a saját bőrömön éreztem, mennyire az agyára mehettünk a felnőtteknek. Máris alábbhagyott a félelmem és a szégyenérzetem és helyébe szeretet került. És észrevettem azt is, amit addig nem. Hogy milyen helyesen vannak zavarba. Hogy milyen fegyelmezetten dolgozzák végig a napot, aggódnak, hogy nem lesznek kész a forgatással. Hogy be tudják iktatni a lazulást is, hogy mennyire örülnek egymás társaságának.

Nem leszúrtuk őket, hanem megbeszéltük a dolgot. Igyekeztünk velük is megértetni, hogy mások is vannak, itt, hogy mennyire kínos a sok szemét. És láttuk az igyekezetet rajtuk, hogy csendesebbek, elviselhetőbbek próbálnak lenni. Ha szépen kérjük, elpakolnak maguk után. De tizennégy kamasz, az tizennégy kamasz és itt-ott kilóg a lóláb. Nem nyugdíasok, nem konyhatündérek, nem tisztaságmániások. Nem fognak suttogni, lábujjhegyen járni. A háziak és a vendégek nem szerették meg őket, mert nem gondoltak bele, hogy ők is ugyanilyenek voltak, és nem volt idejük észrevenni mennyire jófejek is valójában. De mi igen. Amennyire féltem tőlük eleinte, annyira várom most, hogy jövőre is együtt lehessünk. Saját kamaszkori emlékeim segítettek abban, hogy ne akarjak rájuk ripakodni, hogy ne akarjam őket megrendszabályozni. Srácok, hálás vagyok az élményért.

Pethő Orsolya, pszichológus

Címlapkép: istock / ViewApart