Legtöbben elcsodálkoznak, hogy végre ennyire odafigyelt rájuk valaki - Interjú Haas György sétáló terapeutával

Van a városban egy ember, aki látszólag nem tesz mást, „csak” sétál azokkal, akik le akarnak tenni valamilyen terhet. Egyetlen sétáról van szó, ám az simán lehet maratoni. A dolog pedig a jelek szerint működik. Milyen problémákkal küzd ma a legtöbb ember? Mi az, ami a többségnek hiányzik? És milyennek lát minket, mai középkorú nőket és férfiakat, az az ember, aki az első percben bizalmat ébreszt másokban?

2018.12.17 Bakóczy Szilvia

Öt év, több mint nyolcszáz séta, közel tízezer kilométer. Így szól az elmúlt évek mérlege, legalábbis a számok szempontjából. Emlékszel még, hogy mi adta a kezdő lökést a Sétálj velem projekthez?

Haas György: Több ilyen kezdő lökés is volt. Egyrészt 2010–2011-ben már használtam egy módszert, ami hasonló volt a Sétálj velemhez. A Villámcoaching keretein belül maratoni üléseket tartottunk a hozzám fordulókkal, addig voltunk tehát együtt, ameddig a végére nem jártunk a kérdésüknek. Később egyre gyakrabban járt Gandhitól ez a mondat a fejemben: „Te magad légy a változás, amit a világban látni akarsz.” Végül 2013-ban hallottam egy interjút a rádióban Lénárd Anna pécsi képzőművésszel, aki sétára invitálta az embereket. Olyan dolgokat akart mesélni a városról, amiket kevesen tudtak. Elkezdtem gondolkodni: de hisz én is sétálok emberekkel, bár nem a várost sétáljuk körbe, hanem egy témát. Felhívtam néhány barátomat, mindhárman azt mondták: „Gyuri, ne keress tovább, ez te vagy”. Valóban betöltötte a bennem lévő űrt, és Gandhi mondata is értelmet nyert: magam lettem a változás, amit előtte másokban kerestem.

Haas György: terapeuta, coach

1985-ben végzett az ELTE BTK magyar nyelv és irodalom szakán. Ezzel párhuzamosan a Magyar Pszichológiai és Magyar Pszichiátriai Társaság tagja lett. Számos terápiát tanult, a pszichoanalízistől a hipnoterápián át a szimbólumterápiáig. Dolgozott a mai Nyírő Gyula Kórház Addiktológia osztályán, később saját műhelyt alakított. A 2000-es évek elején az Országos Bábaszövetség szóvivője lett. Ő az elindítója az idén tizenöt éves Születés Hetének. Békés Emőkével kiképző trénerként vett részt a hazai dúlák képzésében. Jelenleg az úgynevezett sétáló coaching hazai élenjárója és gyakorlója, a Singer Magdolna által elindított Válás és újjászületés támogató csoportokat szervező szakmai műhely vezetője és a Társteremtő programok ötletgazdája.

Mit változtattál meg magadon?

Korábban arra vágytam, hogy engem kövessenek, a sétával azonban én kezdtem el követni másokat. A konstruktívnak szánt „okoskodást” felváltotta az őszinte érdeklődés a másik ember iránt.

Emlékszel még, hogy ki volt az első páciensed?

Igen, Maniláról hívtak fel először, miután megjelent a Facebookon a felhívás. Az első sétám paradox módon tehát egy virtuális séta volt.

Az elmúlt évek alatt rengetegen jártak nálad, szerinted mitől ennyire sikeres ez a projekt?

Ez a módszer, a séta és vele a segítő beszélgetés technikája olyan őszinte emberi érdeklődést jelent, ami nagyon sok ember életéből hiányzik. Pedig, ha az emberek valódi figyelmet kapnak, elkezdenek fürödni benne. Ez történik, ha valaki saját maga lehet, álarcok nélkül. Mert van egy szeretetnél is fontosabb megélés: a létezésem fontossága. Másrészt annak, ha valaki „csak” figyel, és összegzi a hallottakat, ha kísér, olyan ereje van, ami kevés módszernek, hiszen ahhoz segíti hozzá a másikat, hogy rátaláljon a saját maga útjára.

Hogyan néz ki ez a segítő beszélgetés a valóságban?

Sétálunk, a másik beszél, én pedig figyelek. Időnként annyit mondok, „egy pillanatra álljunk meg, hadd mondjam el, hogy mit hallottam”. A másik erre legtöbbször elcsodálkozik, egyrészt meghatja, hogy ennyire odafigyeltek rá. Őrá. Gyakran azt mondják ilyenkor: „nahát, én nem tudtam ilyen jól megfogalmazni, hogy mi van bennem”. Mindeközben persze én is óhatatlanul egyre közelebb és közelebb kerülök a velem sétálóhoz.

Fontos, hogy hol történik a séta?

Nem igazán. Az elmúlt években rengeteg helyen sétáltam az Állatkerttől, a Margit-szigetig, ezt általában nem egyedül döntöm el.

Előfordult, hogy téged kísért valaki ugyanezzel a módszerrel?

Jó húsz évvel ezelőtt volt egy komoly szakmai konfliktusom egy nekem sokat jelentő kollégámmal. Több száz oldalnyi levélváltás volt köztünk, a konfliktus mégsem jutott nyugvópontra. Két terápia után elmentem egy kollégámhoz, aki mellesleg a volt feleségem volt, pusztán azért, hogy meghallgasson, és tanácsok helyett megkapjam tőle az értő figyelmet. Fantasztikus volt, ahogy kísért a saját utamon, három ülés elhozta a felismerést, majd a megnyugvást bennem.

Az emberek közül szerintem sokan vágynak tanácsokra, főleg, ha úgy érzik, teljesen el vannak veszve.

Igen, sokan vannak, akik arra vágynak, hogy tegyek javaslatot, ajánlást, vagy egyszerűen mondjam meg, hogy mit csináljanak, mert ők nem tudják. Csakhogy én nem hiszek ebben a „nem tudjában”. A séta végén mindig kiderül, hogy a válasz annál van, aki a kérdést felteszi, csak valamiért nem fér hozzá. Ezért az expedíciónak, amire indulunk, az a célja, hogy együtt kiderítsük, megtaláljuk az ő válaszát, és egyúttal azt is megértsük, hogy milyen félelem vagy tiltás akadályozta őt saját válaszának felismerésében, kimondásában.

Fotó: Bellai László

Nincs olyan helyzet, amikor fontos tanácsot adni valakinek?

Ez nehéz ügy. Számtalanszor találkozom például „menni vagy maradni” dilemmával. Azok közül, akik megkeresnek, a legtöbben valamilyen párkapcsolati konfliktussal küzdenek. Ilyenkor azt mondani, hogy „jobban teszed, ha maradsz”, csak azért, mert az éppen ott és akkor rendelkezésemre álló információk alapján azt látom jónak, nem szerencsés. A legtöbb, amit tehetek, hogy megkérdezem, nincs-e kedve kipróbálni valamit: pár- vagy családterápiát, próbaválást, Válás- és újjászületés csoportot.

Vegyünk egy konkrét példát. Együtt él valaki egy alkoholistával, aki nem akar megküzdeni a függésével, vagy belekerül valaki egy bántalmazó kapcsolatba. Ha az illető a barátunk, ilyenkor biztos azt mondjuk neki: fuss, amilyen messze csak tudsz, mert ez a helyzet reménytelen. Miért nem lehet ezt megtenni néhány esetben egy terápián?

Örülök, hogy ezt szóba hoztad, mert ez jól rávilágít arra, hogy mi a különbség a barátság és a segítő beszélgetés között. Esetemben fontos, hogy abban segítsek a másiknak, hogy ő maga mondja ki, el kell mennie. Mert ez lesz az a döntés, ami a sajátja, amivel hosszú távon is képes lesz azonosulni.

Biztos vagyok benne, hogy nem mindenki képes eljutni ide.

Ez így van, ilyenkor meg tudjuk nézni, hogy mi akadályozza őt ebben. A félelmei? Például, hogy egyedül marad a két gyerekkel? Netán a gyerekkori emlékei?

Mi van akkor, ha egyetlen séta nem elég egy probléma körüljárására?

Egy-egy ilyen maratoni séta legtöbbször elég arra, hogy elindítsa a változást. Ha mégsem, szükség esetén tudok segíteni abban, hogy valamelyik kollégámmal találkozzanak plusz néhány alkalommal, mivel a ’80-as évek óta gyűjtöm és tesztelem a szakmai kapcsolataimat.

Te mihez kezdesz a saját terheiddel? Mármint azokkal, amiket mások rád tesznek?

Érdekes, egy darabig nem vittem haza a történeteket, de aztán jöttek olyanok, amiket már nem tudtam letenni. Ezek többnyire bántalmazásról, halálról, köztük erőszakos halálról szóltak. Akkoriban találkoztam egy mélyen hívő, ám halálos betegséggel küzdő nővel, aki szintén a segítő szakmában dolgozott. Megkérdeztem tőle ugyanazt, amit te kérdeztél most tőlem. Erre ő azt felelte: minden olyan esetet, amit én nem tudok megoldani, felajánlok a Teremtőnek. Ehhez pedig tett egy felfelé irányuló mozdulatot a kezével. Ez a mozdulat annyira szép, annyira bensőséges és kifejező volt a számomra, hogy mélyen megindított. Mint egy imádság. Ki-ki eldöntheti, hogy számára a Sors, az Univerzum, az Örökkévaló az, akinek, aminek a nagysága a saját képességein túl van, de annak a gondoskodásába ajánlja, amivel nem tud megbirkózni. Nem leteszi, ledobja, nem feladja, hanem „fel” adja. Azóta ezt teszem én is.

Mit lehet kezdeni az ilyen súlyos traumákkal egy séta során?

Önmagában már az „együtt-érzés” rengeteget segíthet. Az, hogy „meg-osztja” valaki a terhet valaki mással, gondold csak végig ennek a szónak a jelentését.

Főleg, ha nem mondtuk még el senkinek a minket ért traumát.

Főleg, ha elmondtuk, csak épp lepergett a másikról.

Az abúzus áldozatairól szóló statisztikák megdöbbentő adatokat mutatnak. Ezek szerint minden negyedik nő érintett benne. Ezt a te tapasztalataid is igazolják?

Nálam sajnos pontosan ugyanez a tapasztalat. Ami egyébként az egyik – érthető – oka a sikertelen párkapcsolatoknak.

Mi lehet a többi ok?

Az előző kapcsolat el nem gyászolása, az úgynevezett párkapcsolati horgony, illetve a szülő-gyerek kapcsolat mintája, ezen belül is az anyával való kapcsolat, ami a legfontosabb kötődés az életünkben. Persze sok egyéb okról is beszélhetnénk. A háttér felderítéséhez nem feltétlenül van szükség a sétára, sokaknak segített a Társteremtő honlapján található Konzervnyitó is. Ez négy munkafüzet, ami a konzerválódott a párkapcsolati minták gyökereinek kiderítésében segít.

Mennyire más problémákkal keresnek meg a nők, mint a férfiak? Egyáltalán, milyennek látod a mai középkorú nőket, férfiakat?

Nehéz erre objektíven válaszolnom, mert én elfogult vagyok a nőkkel, az érzékenységük miatt. Nekem az, ha valaki nemcsak kognitív szinten próbálja megragadni a világot, hanem intuitív, illetve testi szinten is, olyan, mintha ablakot nyitna egy másik világra. Egy biztos: mindkét nemnek van tanulnivalója a másiktól, ehhez képest azonban úgy tűnik, inkább csak a nők tanultak eddig a férfiaktól. Ennek egyébként az a következménye, hogy a sok férfi úgy érzi, nincs rá szükség. Sok olyan nővel találkozom, aki sikeres is, szép is, okos is, mégis egyedül van, nem érti, hova lettek a férfiak? Majd, amikor tényleg jön egy férfi, mindenáron le akarja győzni.

Mi lehet ennek az oka?

Gyakran előfordul, hogy egy nőnek a szülei fiút vártak. Ilyenkor mindenképp pótolni akarják ezt a „hiányt”. Valahogy be akarják bizonyítani a létezésük jogát. Természetesen a bizalom hiánya is okozhat felesleges játszmákat.

Mi a legérdekesebb számodra ezekben a találkozásokban?

Azok dinamikája. Nem mondhatom, hogy minden emberrel teljesen azonos hullámhosszra kerülünk, mégis, nagyon ritka, hogy a séta végére ne éreznék mély rokonszenvet, ami vagy súrolja a szeretetet, vagy maga a szeretet. Nekem ez a legnagyobb csoda vagy ajándék. Hogy ilyen rövid idő alatt ennyire közel tudok kerülni egy vadidegen emberhez. Nagyon érdekes az a jelenség is, amit Columbo-effektusnak neveztem el. Elmesélek erre egy történetet. Néhány éve tettem egy nagy sétát egy vállalkozóval. Csak mentünk-mentünk, sok mindenről szó esett, de egyikünk sem érezte úgy, hogy a probléma gyökerénél járnánk. Már a séta végén tartottunk, amikor azt mondta hirtelen: „Lehet, hogy nem is ezekről kellett volna beszélnünk, hanem az anyámról?”

Ilyenkor folytatódik a séta?

Valamikor igen, valamikor csak rámutatunk a probléma lehetséges gyökerére. Szintén nagyon érdekesek a negatív mantrák is. Ezek nagyon korán vésődnek belénk, és még évtizedek után is visszatartanak minket a változástól, a boldogságtól. Miután meghallgatom a sétálópartnereimet, gyakran fordulok ezzel hozzájuk: „Mondani fogok négy mondatot. Figyelj befelé, és próbáld megérezni, hogy melyik nyomja be jobban a gombot. »Nem vagyok fontos. Nem vagyok elég jó. Nem vagyok szerethető. Én vagyok a hibás, én rontottam el.« Egy kezemen meg tudnám számolni, hogy a 800 sétálópartnerem közül hányan mondták azt, hogy egyik sem ismerős fájón, legbelül.

Mit lehet ezekkel a mantrákkal kezdeni?

Erre különböző technikák vannak a belső utazástól, a hipntoterápián át a családállításig. A lényeg, hogy lehet változtatni rajtuk, át lehet írni a múlt filmjeit. Nagyon sokan tudják, hogy mi miatt sikertelenek vagy boldogtalanok, ezerszer a végére jártak már a kérdéseiknek, tudják azt is, hogy mi az ő mantrájuk. Mégsem változik az életük. Mert nem az agyunk a kormányos, hanem a szívünk, a lelkünk. A valamire való terápia nem elégszik meg azzal, hogy megmutatom az ok-okozatot. A kognitív felismerések természetesen segíthetnek, de általában a másik ember gyarlóságaival kapcsolatban, nem pedig a saját elakadásaimban.

Kivel nehéz sétálni?

Azzal, akin túl sok és túl kemény a páncél. Aki nem tud, és nem is akar rápillantani a saját szenvedésére. Aki azt szeretné, ha én változatnám meg. Pedig változás csak azután következhet be, ha valaki meg tudja élni a negatív érzéseit is, például a haragját.

Ezeket a nehézségeket vissza lehet jelezni?

Igen, de ez nem elég, hiszen páncélt se véletlenül növeszt az ember. Ilyenkor azt kezdhetjük el keresni, hogy mi rejlik a sebezhetőségtől való fokozott félelem mögött.

Szeretnéd átadni a módszert másoknak, írod a honlapodon, ez a terv most hogy áll?

Egyrészt írtam már egy könyvet, Sétamesék címmel, ami egyfajta összegzés. Másrészt többször szerveztem tréninget, műhelyeket. De azóta, hogy a sétákat elkezdtem, „örökbe fogadtam” a Válás és újjászületés támogató csoportokat, amiket a volt feleségem indított el nyolc éve. Az évek során aztán kiderült, hogy az újjászületésben ritkán segítenek a netes társkeresők, így megszülettek a Társteremtő néven futó programjaink, amelyek iránt szintén hatalmas az érdeklődés Ezek mind sok időt igényelnek.

De azért jól megfér egymás mellett a három?

Persze. Bár nagyon sok munkát jelentenek, én most 63 éves vagyok, ezért inkább a visszaadás szakaszában van már az életem. Már csak ezért sem bánom, hogy azt a bizonyos gyertyát most három végén is égetem.

Címlapkép: Bellai László

Neked is kérdésed van gyermekeddel, diákoddal, társaiddal kapcsolatosan?

Keress minket bizalommal!

Tovább a szakértőkhöz!