Mesékbe bújt a világ minden bölcsessége

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány, aki minden héten telirakja a kosarát varázslatos eszközökkel - fonallal, csengettyűvel, kristálygömbbel-, bemegy a sűrű sötét erdőbe, megkeresi az eltévedteket, és csak fonják együtt a sorsokat, míg azok történetekké kerekednek. Mészáros Piroskának hívják ezt a lányt, és a Nyírő Gyula kórház Addiktológiai Osztályának kerek erdejében keresgéli az eltévedteket. Vele beszélgettünk.

2019.04.24 Mihalicz Csilla

Hogyan kezdtél szenvedélybetegekkel foglalkozni?

Sok mindent csináltam életemben. Voltam modell, pultos, marketingasszisztens, dolgoztam építőipari-, marketing- rajzfilmkészítéssel foglalkozó cégeknél, voltam szerkesztő egy ma már nem létező kereskedelmi TV-nél, végül itt láttam először, hogy a fiatalok mindennapjaihoz mennyire hozzátartozik a szerhasználat. Kíváncsivá tett, olvasni kezdtem az ezzel kapcsolatos szakirodalmakat.  Mindenesetre innentől kezdve szinte egymás után jöttek a lehetőségek. Mondhatnám, hogy véletlenül, de nincsenek véletlenek, csak a saját érintettségem jóval később tudatosult.  Elvégeztem egy tanári továbbképzést, majd középiskolásoknak és szüleiknek tartottam drogprevenciós foglalkozásokat.

Kezdettől benned volt a segítői hozzáállás?

Inkább a kíváncsiság hajtott, még nem volt rálátásom az igazi motivációimra, csak miután jelentkeztem a Semmelweis Egyetem Egészségtudományi Karára. Már javában benne voltam a képzésben, amikor leesett a tantusz. A mi családunkban ugyan nem volt szenvedélybeteg, de a gyerekkori működésemet és a családi rendszerben elfoglalt helyemet átgondolva kezdtem látni, miért is kötöttem ki itt. Persze problémásan használtam szereket, de valamiért nem alakult ki a fizikai függőség, bár egy időben mindent megtettem érte. Az ACÁ-ban kezdtem fölismerni, hogy én is tele vagyok begyógyítandó sebekkel, bőven van min dolgoznom.

Az ACA mit jelent?

Az is egy anonim közösség, mint pl. az Anonim Alkoholistáké - alkoholista vagy rendellenesen működő családok felnőtt gyermekei tartoznak ide. Ott kaptam az első fontos segítő mondatot, hogy jogom van a saját érzéseimhez. Mert én ezt 31-32 éves koromig nem tudtam.  Apukám katonatiszt volt, sokat volt távol, anyukám pedig szinte föláldozta az életét a családunkért. Voltak nagy tabuk, amelyekre csak felnőtt koromban láttam rá, addig csak éreztem, hogy vannak dolgok, amikről nem beszélünk. Nagyon sok jó dolgot kaptam anyukámtól de azt az alapműködést is, hogy nem vagyok elég jó, és valamit mindig le kell tennem az asztalra ahhoz, hogy engem szeretni lehessen. Meg azt, hogy az élet valami rettenetesen nehéz dolog, nincs benne biztonság, és az ígéretek ígéretek maradnak. Egyszóval volt sok megdolgoznivalóm.

Azt hiszem végül, a családterápiás képzésemhez kapcsolódó önismereti munkámban fordult velem nagyot a világ, Rátay Csaba klinikai szakpszichológus és Gallus Edit családterapeuta indítottak el azon az úton, amin járva most már egészen önreflektíven tudom élni az életemet. A családommal is, amilyen kibogozhatatlan és indulatokkal teli volt a kapcsolatom, olyan szépen kisimult: meg tudtam köszönni, meg tudtam bocsátani, és el tudtam engedni dolgokat, tudom, mik azok a terhek és kincsek, amiket viszek magammal.

Mikor kezdtél szenvedélybetegekkel foglalkozni?

2002-ben váltottam egészségügyre az üzleti szférából, sok éven keresztül  a Támasz Gondozóban dolgoztam, öt éve a Nyírő-OPAI Addiktológiáján vagyok terapeuta, emellett az Addikt-Art-ban magánkliensekkel is dolgozom. Az addiktológia után családterápiában képződtem, elvégeztem a Metamorphoses Meseterapeuta Képzést, jelenleg művészetterápiát tanulok.

Hogyan kezdtél mesékkel dolgozni?

Először biblioterápiás csoportot vezettünk két orvoskollégával, novellákat, regényrészleteket dolgoztunk fel a kliensekkel.  Már akkor megvolt a csoport neve: Sorsfonó. Ahogy egyre többet olvasgattam a szakirodalmat, rátaláltam Boldizsár Ildikó könyveire és a meseterapeuta képzésére. Ráadásul részt vehettem egy segítőknek szervezett sajátélményű csoportján, és teljesen elvarázsolódtam.

Mély nyomot hagytak benned a mesék gyerekkorodban?

Nagyon szerettem a meséket, de akkor még nem jutottam ilyen aha élményekhez, nem ismertem fel, hogy ez micsoda kincsesbánya. Sok minden nem tudatosult, például, hogy minden mesében ugyanazt jelenti a sűrű sötét erdő, hiszen mindig ott találkozik a lehetőség azzal, ami van. Ott hozhatsz döntést a sorsodról, ott találkozhatsz olyan lényekkel, akik segítenek vagy akikkel meg kell küzdened. A mítoszok és a legendák a mesék alapjai, és éppúgy fellelhetők bennük az emberiség nagy toposzai és bölcsességei.  A sajátélményű csoport után éreztem a hívást, hogy én ezeket akarom mesélni. Az orvoskollégák túlterheltsége miatt később egyedül vittem tovább a Sorsfonót, és egy idő után már csak népmeséket mondtam.

Lehet a mesék lélekgyógyító hatását terápiás segítség nélkül is élvezni? Vagy egy idő után elakadunk?

Természetesen lehet. Érdemes otthon egyedül is olvasni meséket, és dolgozni magunkon, de azért, ha komolyabb kérdéseink, elakadásaink merülnek föl az életben, akkor nem árt terapeutához fordulni. Nekem nagy ajándék az életemben az a felismerés, hogy nem kell mindenhatónak lennem, nem kell az összes problémámat egyedül megoldanom. Sok segítőnél látom, hogy próbálják „megúszni” a saját történetüket, és nem foglalkoznak azzal, miért is találta meg őket ez a hivatás. Azt gondolom, szembenézés nélkül nem lehet igazán jól kísérni azokat, akik ebbe a történetbe ugyanúgy beleszorultak, mint ők.

Hogyan fogadják a szenvedélybetegek a meseterápiát a Nyírő Gyula Kórház Addiktológiai Osztályán? Mennyire vevők a mesei világra?

Kezdetben féltem, hogyan fognak ezek az emberek a széttört előéletükkel a mesékre reagálni. Voltak bennem előítéletek, de hamar szertefoszlottak. El szoktam mondani, hogy a meséket egészen a 19. századig felnőttek mesélték felnőtteknek. Beszélek arról is, hogy a régi időkben az emberek csak élőszóban tudták tovább adni a történeteket a következő generációnak, így a bennük levő tanítást, üzenetet érdemes komolyan venni, mert csak az igazán tápláló üzenetek juthattak tovább. Ezért kell továbbmesélni őket úgy, hogy megőrizzék azt a sok generáción keresztül kiérlelt bölcsességet, ami bennük van.

Hogyan választasz mesét a terápiás csoport részére?

Általában figyelek arra, milyen témák mozgatják a klienseket, ezekhez szoktam meséket keresni. Megnézem a mesebeli szereplőket, a mese fonalát, és hogy milyen kérdéseket és játékokat lehet hozzá kapcsolni. Fontos, hogy a két agyfélteke egyszerre dolgozzon, ne gondolkodják szét magukat, jöjjenek ki bentről az eltemetett érzések is. A cél az, hogy valamiféle igény meg tudjon fogalmazódni a változtatásra és annak módjára.

Hogyan zajlik a foglalkozás?

A Sorsfonóba általában 20-25-en jönnek, ez a kórházi kezelés első napjától látogatható csoport. Először egy mesebeli próbát kell kiállniuk, hogy be tudjunk lépni a mesék birodalmába. Például mesebeli kérdésekre válaszolni: hogy hol jársz itt, ahol a madár se jár? Vagy, hogy hol lakik a te táltosod? Futsz valami elől, vagy keresel valamit?

A beléptetés után általában van egy az adott témához illeszthető játék, vagy imagináció, ami a ráhangolódást, az érzékek kiélesítését szolgálja. Ugyanez a célja annak a régi mondókának, amit a régebbi „mesésekkel” együtt mondunk és mutatunk az újonnan érkezőknek: „Földből magba, magból szárba, szárból virágba, virágból kalászba, kalászból cipóba, cipóból testembe, testemből lelkembe, lelkemből lelkedbe.”  A Metamorphoses módszerben fontos, hogy a mesét nem olvasom, hanem elmondom, elősegítve ezzel is a mesehallgatási transz kialakulását. Együtt vagyunk, és ebben az „együttségben” továbbítok valami olyan fontos információt, ami érdemes lehet a befogadásra. Van, aki becsukja a szemét is, így segítve a belső képek megjelenését. A mese után érzéseket keresünk. Ez nehéz. Az érzések beazonosítását a szenvedélybetegek sok esetben nem tanulták meg, sőt a szerhasználat segített abban, hogy ne is kelljen együtt lenni velük. Tehát az még nem elég, hogy „jó érzés” volt vagy „rossz érzés”, tovább kíváncsiskodom, hogy miből vette észre, hogy jó volt, vagy rossz. Mit élt át? Hol érezte? Melyik mesebeli helyszínen van most éppen, a jelenlegi élethelyzetében és ott mit csinál? Mit kell megtanulnia ott? Mi a következő lépése? Az mit ad neki érzésben? A másfél óra nagyon gyorsan eltelik, a végén általában arra kérem őket, hozzanak ki a meséből egy számukra fontos tárgyat, vagy szereplőt, és megkérdezem, hogyan fogja az segíteni őket a további útjuk során.

Mészáros Piroska meseterápiás foglalkozást tart szenvedélybetegeknek a Nyírő Gyula Kórház Addiktológiai Osztályán.   12 kép

Fotó: Bellai László

Mészáros Piroska meseterápiás foglalkozást tart szenvedélybetegeknek a Nyírő Gyula Kórház Addiktológiai Osztályán.

A foglalkozás menetét te találtad ki?

A tanult módszertant az addiktológiához illesztettem, vagyis a felépülés lépéseihez rendeltem hozzá a mesebeli út egyes állomásait, a hős lépéseit. Fontos, hogy ki melyik mesebeli helyszínen találja magát, ott mi a dolga. Ki az ellenfele, segítője, az eszköztelenségből hogyan lesz egy megbízható eszköztára. Hiszen ha valamivel meg kell küzdenem az életben, fontos, hogy tudjam, milyen erősségeim, lehetőségeim vannak, mire kell ügyelnem. A szenvedélybetegek körében például nagyon jól lehet dolgozni ördögös mesékkel. A mesebeli ördög ugyanis soha nem pusztítható el, legfeljebb túl lehet járni az eszén. A függőség sem fog eltűnni, de meglehet tanulni szót érteni a saját kis belső ördögünkkel, aki bármikor a vállunkra ülhet és elkezdhet a szerhasználat mellet érvelni. A függő gondolkodás olyan, mint egy jól ismert és alaposan kitaposott úton járni. Lehet, hogy tudjuk, nem vezet sehova, körbe-körbe megyünk csak, de nehéz új csapásokat kialakítani könnyen megcsúszunk.  Sokat jelenthet a mesebeli hős elszántsága, amikor kimondja, hogy „én ezt tovább nem nézhetem”, vagy „egy életem egy halálom, megküzdök vele”. Fontos,  hogy a mesebeli hősnek célja, küldetése, ügye van, amiért érdemes elindulni. A felépülésben sem áll meg ott a történet, hogy nem veszek több alkoholt, kitörlöm a telefonomból a díler számát. Ez elég a szárazsághoz, de a józanság ennél sokkal több. Nem befeszülés, hogy jó, valahogy kibírom cucc nélkül, hanem megvan az öröme és érvényes a bánata is. Élhetőek a mindennapjaim, felépülésben vagyok, vannak terveim, elérhető céljaim, teszek értük, fejlődöm a kapcsolataimban. Lett napi-, hetirendem, és egy olyan életem, amit szívesen élek, míg korábban csak a túlélésben voltam.

 

Milyen motivációkkal érkeznek a kórházba?

Van, aki elérte a saját mélypontját, és úgy érzi, hogy tényleg mindent megtenne most azért, hogy fel tudjon állni. Elmondja hogy már semmit nem ad neki a választott szere és mennyi minden elveszett. Akkor meg szoktuk kérdezni, hogy miért hagyná abba, mi abban a jó, hogy új, józan életet kezd, és általában megcselekedhető, valóra váltható vágyakról, célokról hallunk.

Van, hogy a család, vagy munkahelyi nyomás hatására jön valaki az osztályra, és bent alakul ki a saját motivációja, a terápiában kezdi meglátni saját lehetőségeit a változtatásra.

Van, aki azt gondolja - amit egyébként a laikus jóakarók is hangoztatnak -, hogy csupán akaraterő kérdése az egész, minden fejben dől el. A szenvedélybetegség azonban nem morális kérdés, nem akaratgyengeség.  Az egyik kezdőknek szóló csoport a felépüléshez szükséges alapvető információk átadásáról szól. Erre eljönnek olyanok is, akik visszaestek, akár többször is, és talán épp ezekkel a mondatokkal áltatták magukat.  Aztán eltelt valahány hónap vagy év, és jönnek vissza, hogy mégsem sikerült. Ezek az emberek nagyon sokat tudnak segíteni azzal, hogy beszélnek a tapasztalataikról, arról a megértésükről, hogy itt sokkal többről van szó. Meg kell tanulni kezelni a nehéz helyzeteket, amelyekre addig nem akartak ránézni, megélni az érzéseiket, amikkel nem akartak együtt lenni, és szembesülni azzal, hogy a jóisten nem fog négysávos autópályát adni, csak azért, mert ők már józanok. Hogy a valóság ugyanolyan lesz, csak ők lesznek benne másmilyenek. Szoktuk használni a rendezőpályaudvar kifejezést is az osztályra: itt meg lehet állni, és 2-3 hónap alatt el lehet dönteni, melyik vonatra szállnak fel, de tovább kell menni. Ez lehet akár rehabilitáció, vagy egy felépülő közösség, ahova olyan emberek járnak, akik józanok, vagy legalábbis vágynak erre, és tudják erősíteni egymást, és lehet egyéni, család- vagy csoportterápia is.

Egyedül nem megy?

Ezek az emberek már nem azért isznak és nem azért cuccoznak, mert ettől jobban érzik magukat a társaságban, hanem azért, hogy bizonyos dolgokkal ne kelljen együtt lenniük. Sokszor a saját érzéseikkel. És emberpróbáló józanul beleállni az életbe, és kibírni, ha egy nehéz helyzetben elkezdenek sóvárogni. Mondják is: „Na, korábban erre ittam!” Ok, de mi van helyette? Például az, ha gyűlésekre járnak, fölhívhatják a mentorukat, akivel végig lehet pörgetni, hogy jó, megteheted, hogy leiszod magad, de nézzük, hogy mi van helyette. Lehet dolgozni a lépéseken. És el lehet kezdeni egyéni-, vagy csoportterápiában is dolgozni, önismereten, önbecsülésen, szorongásokon, depresszión, bűntudaton, családi mintákon munkálkodni. A sóvárgás bármikor jöhet, az a nagy kérdés, hogy mit tud csinálni vele a felépülő. Ahogy egy kedvenc kollégám fogalmazta, felismeri-e a zsákutca táblát, és ha igen, ott hogyan dönt? Mondhatja azt, hogy elmegyek a falig és beütöm a fejem, de azt is, hogy már tudom, hogy nem éri meg, másik utat választok.

 

Egy ismerősöm azt mondja, olyankor ő direkt kikapcsolja a gondolkodást. Csak annyit érez, hogy elege van, és több nem is érdekli.

Az ilyen kvázi döntéseinknek a túlnyomó része érzelmi alapú: elfáradtam, félek, ideges vagyok, szorongok…  ezért ebben nem akarok részt venni. A szenvedélybetegek mind rendellenesen működő családokban nőttek föl, ahol a túlélés érdekében muszáj volt valahogyan alkalmazkodni egy élhetetlen világhoz. És egy idő után a fájdalmat és a frusztrációt valamivel kompenzálni kellett – erre jó volt a szer. Adta, amit elvártak tőle. A szenvedélybetegekről mindig kiderül, hogy nagyon vágynak a kapcsolódásra, csak fogalmuk sincs, hogyan kell csinálni, nincsenek jó mintáik erre. Az önbecsülés a jó önkép sajnos nem mindenkinek gyári tartozék, de a felépülés jó alkalom arra, hogy megtanuljanak saját magukkal jóban lenni és a kapcsolataikat is építő módon megélni. Rettenetesen frusztrált, gyerekszerepben megrekedt generációk rohangálnak a világban, akik már nem tudják, hogyan kell felnőni. A felépülők nagy előnyben vannak hozzájuk képest.

 

De mit tud ebben a mese segíteni?

Nagyon sokat. A mesebeli főhős folyamatosan fejlődik, tapasztal, küzd, elbukik, újjászületik, célhoz ér: több lesz, mint mikor útnak indult. A mesei cselekményben benne van az ismétlés lehetősége is: a három testvérből általában a legkisebbnek szokott sikerülni. Ez azt is jelentheti, hogy az akadály leküzdése nem mindig megy első nekifutásra, de a kudarcok tapasztalatai beépíthetők. És a mesékben ott vannak az életünk krízispontjai, amikor próbatételek elé kerülünk, és egy trauma lehetőséget ad arra, hogy segítséget kérjünk. Mert alapból nem úgy vagyunk összerakva, hogy tudjunk kérni és elfogadni. A sérült gyermeki lélek nem tud ezekkel a gesztusokkal mit kezdeni.  Fontos az is, hogy mi a fenéért csinálja végig a főhős ezeket a rettenetes próbatételeket? Ok, kellenek a célok, de azért nem mindegy, milyen viszonyban vagyunk saját magunkkal.  Amikor a kliensek bekerülnek a kórházba, találkoznak egy csomó hasonlóképpen elveszett alakkal, mint amilyenek saját magukat érzik. Nagy trauma ez, azok után, hogy mindaddig azzal hitegették magukat, hogy ők a szerhasználatukat tudják kezelni, végül mégis összeomlott minden. Tele vannak önváddal, önutálattal, ezt a viszonyt is rendezni kell, még ha a benti terápiák erre csak iránymutatással tudnak szolgálni. Lehet a túlélő üzemmódból az életet megélő üzemmódba is váltani, dolgozni azon, ami megcselekedhető, aztán az önbecsülésen, önelfogadáson. Ezért is fontos, hogy az osztályos terápiák itt egymásra épülnek, megvan mindegyiknek a célja, értelme és sorrendje.A mese pedig megmutathatja, hogy érdemes magunkban megbízni, feltérképezni és megtalálni a saját erőforrásainkat.

A felépülés útján világossá válik, hogy a szülőktől kapott, vagy épp hiányukból keletkezett viselkedési minta – adott esetben a szerhasználat, vagy egyéb viselkedéses függőség – szolgálta a túlélést, segített kibírni a kibírhatatlant, ettől lett valamennyire élhető az élet. Ha a szülőktől nem jött tanítás, honnan kellett volna tudni, hogy kell kiállni magunkért, vagy például beszélni az érzéseinkről, nem romboló módon jelen lenni a kapcsolatainkban? Sokszor látjuk, hogy a szenvedélybeteg a szüleitől nem kaphatott erre segítséget, hiszen ők sem tudták, mert ők sem kapták meg annak idején az ő szüleiktől. 

Úgy is el lehet képzelni a függőséget, mint a mesebeli átkot: generációról generációra öröklődik a mintázata.  Sokszor jönnek kisgyerekes felépülők, azért, hogy jó apává/anyává váljanak. Micsoda esély! A felépülőnek joga van csalódottnak lenni, mert nem azt kapta, ami járt volna, de lehetősége is van megteremteni az értékest. Lehet, hogy ő még sok heget visel, de olyan új mintázatot tud kialakítani, amit érdemes tovább adni a gyermekeinek, vagy a közösségének. És ezzel töri meg az átkot. A 17 év alatt nagyon sok jó példát láttam erre. Fel lehet nőni.

Címlapkép: istock / KrisCole

Neked is kérdésed van gyermekeddel, diákoddal, társaiddal kapcsolatosan?

Keress minket bizalommal!

Tovább a szakértőkhöz!