A legkisebb királyfi, a libapásztorlány és a szerek – igaz mesék felépülőkről 1. rész

Mit segíthetnek a mesék a felépülésben - erről kezdtünk el beszélgetni a Nyírő Gyula Kórház addiktológiai részlegén egy kezdő meg egy haladó felépülővel. Ők ketten Mészáros Piroska meseterápiás csoportjában találkoztak. Anna 45 éves, egyedül neveli a kamaszkorú lányát, február óta nem iszik, és éppen átkerült a Minnesota részlegre. András 30 éves, sportolóból lett csavargó és hivatásos szerhasználó – amikor találkoztunk, a második napját töltötte az addiktológián, ahová egy vidéki kórházból érkezett. A közös pont az első percben még csak a mesék szeretete volt.

2019.08.05 Mihalicz Csilla

Meséltek nektek gyerekkorotokban a szüleitek?

Anna: - Én a nagyszüleimnél nőttem föl, és anyuéktól tudom, hogy a dédpapám, aki nem tudott se írni se olvasni, rengeteget mesélt nekem. Úgy tett, mintha fölolvasna - de a könyv vagy az újság sokszor fejjel lefelé állt a kezében -, és mondta a gyerekkorában hallott meséket. Nagypapám is, amikor nyugdíjas lett, rengeteg mesét mondott, köztük olyanokat is, amelyeket ő talált ki nekem – mesére aludtam el délutánonként. A párkapcsolataimban nem egyszer megkaptam, hogy én nem ebben a világban élek. Talán az sem véletlen, hogy gyerekekkel foglalkozom.

Emlékszel olyan mesére, amely nagy hatással volt rád?

Igen. Amikor egyszer Piroska (Mészáros Piroska meseterapeuta – linkünk) felolvasta A tojásból teremtett lány című mesét, elsírtam magam, annál a résznél, amikor a lányból forgács lett, egy szegény ember hazavitte, föltette a gerendára, ahol éjszaka világított, nappal pedig lánnyá változott, és kitakarította a házat. A szegény ember kifigyelte, hogyan lesz a forgácsból lány, és amikor az mindenféle alakot öltve próbált elrejtőzni, azt mondta lánynak: „Semmi ne légy, csak az, ami voltál!” Ezen azért sírtam el magam, mert nekem mindig azt mondták, hogy nem vagyok jó így, ahogy vagyok. Beszélgettünk erről Piroskával, aki azt mondta, ennek az a jelentése számomra, hogy maradjak olyan, amilyen gyerekként voltam. Az igazi lényünk már gyerekként megmutatkozik, csak kiöli belőlünk a társadalom.

András (30): - Én is népmesékkel nőttem föl, a Pompom és a Vízipók sorozatot is szerettem. Aztán amikor az idősebb testvéreim elkezdtek Pokemon meg Dragon Ball filmeket nézni, a szüleim nekem nem engedték. Odaültek mellém és együtt néztük a meséket. Utána én az iskolában is megpróbáltam a gyerekekkel elfogadtatni, amiket a szüleimtől hallottam, de nem lettem ettől népszerű.

Ezek szerint nagyon odafigyeltek rád a szüleid?

Igen, ebből a szempontból nagyon. Úgyhogy én azt mondom, a szülő felelőssége az, hogy a gyerek milyen meséket hallgat és néz. El lehet játékosan fogadtatni a gyerekekkel az értékrendünket.

Segített nektek a mese abban, hogy megértsétek, hol siklott félre az életetek?

András: - Nekem játék volt az élet gyerekkoromban, és ehhez a mesék nyugodt környezetet biztosítottak. Békességet adtak, színesítették a mindennapokat. Ha sírtam, elővettek egy mesét a szüleim, és minden kisimult. Mesével bármikor le lehetett venni a lábamról. A 14 évvel idősebb bátyám szeretett beöltözni mesefigurának, maga készített hozzá jelmezeket. Ezeket azért csinálta, mert elég hiperaktív kisgyerek voltam, és ezzel mindig meg tudott nyugtatni. Igazán szép gyerekkorom volt. Azt a lelki békét keresem most is, ami akkor megvolt, aztán elveszett.

Hol veszett el?

Elég volt ehhez egy rossz döntés. Mindnyájunknak a saját kezünkben van a sorsunk, és mi tehetünk arról, hogy most itt vagyunk a rehabon. Én választottam azt, hogy letérek a jó útról, amikor kereszteződéshez értem. Nem kellett volna.

Mint a mesében a vándor, aki betéved a sűrű sötét erdőbe?

Igen, és ott találkozik a boszorkánnyal, aki megigézi. Az én boszorkányaim a különböző szerek voltak. Csalogattak, én pedig mentem utánuk. Pedig mondták is, hogy „becsaplak, fiú”, de nem érdekelt. Most már látom a sötét erdő végét, meg azt is, hogy vannak zavaró tényezők - úgy hívom őket: koboldok – és rajtuk keresztül vezet az út kifelé az erdőből. Ki is van taposva, csak végig kell rajta menni. A koboldok nem bántanak, csak csábítanak, és bátorság kell hozzá, hogy ne engedjek nekik.

Nem csak bátorság kell.

Igen talán más is. Összetett a helyzet, mivel én alkohol-, gyógyszer- és kábítószerfüggő vagyok. Elsősorban az új pszichoaktív szerekkel éltem - azok tényleg mérgek.

Ezt tudtad már az elején is?

Sajnos igen. De kipróbáltam, és már az első alkalommal nagyon bejött.

A mesékben van valami olyan, amiből tudsz tanulni? A főhősnek mi segít fölvenni a harcot a boszorkánnyal?

Az, hogy van bátorsága, ereje, elszántsága. És volt egy végső célja, ami miatt vállalta a veszélyeket.

Először kérsz segítséget rehabon?

Nem. Voltam már Nagyszénáson, négy napot, aztán találtam különböző okokat, hogy kijöjjek. Most viszont már másfél hónapja absztinens vagyok. Abból egy hetet otthon voltam, szabad levegőn, és hál’istennek - nem tudom ki adott nekem erőt - nem estem vissza.

Anna, neked is szép gyerekkorod volt?

Anna: Bizonyos értelemben igen. Anyai oldalról én voltam az első unoka. Ráadásul lány, így a nagyszülőknek és a dédszülőknek én voltam a mindenük. A szüleim sokat dolgoztak, én keveset voltam velük. Kiraktak a nagyanyámékhoz nyáron: reggel kimentem az utcára, játszottam a többi gyerekkel, délben a mama kiabált, hogy menjek ebédelni, aztán ebéd után rohantam vissza. Nagyon szép gyerekkorom volt, de a szüleim hiányoztak. Az is rosszul esett, hogy az öcsém viszont otthon lehetett. Úgyhogy én úgy éreztem magam, mint a mesében a libapásztorlány. Sokszor kellett is libákat őriznem, ha az apai nagyszüleimhez mentem, segítettem a papának.

Tehát bármilyen idilli volt is ez a helyzet, kicsit úgy érezted magad, mint akit száműztek otthonról?

Igen sokszor sírva pakoltam össze, és mentem a nagyszüleimhez, bár nagyon szerettem náluk lenni, de úgy éreztem, hogy engem otthon nem szeretnek. Pedig csak építkeztek anyukámék, és azt akarták, hogy jó helyen legyek, de én ezt máshogyan éltem meg. Amikor elmondtam anyukámnak az akkori érzéseimet, megdöbbent, hogy úristen, mit csináltak ők! Mondtam neki, hogy most már tudom, hogy nem akartak nekem rosszat. A nagypapám volt az életemben a biztos pont. Nagyon hirtelen halt meg, és nekem ott megcsúszott az életem. Azóta sincs olyan ember mellettem, akihez annyira kötődnék, mint hozzá.

Van olyan konkrét mesehős, akinek a történetéből erőt tudsz meríteni?

A kis gyufaárus lány. Felnőtt koromban szerettem meg, amikor meghalt a nagyapám.

Annak borzasztó szomorú a vége…

Igen. A halott nagymamája fölveszi a kislányt magával az égbe.

A későbbi életedben is éreztél olyat, hogy számkivetett vagy?

Igen, sokszor éreztem úgy, hogy kilógok a sorból. Nem akarattal, de valahogy sok mindent másképp csináltam, mint a többiek. Egyszerűen máshogyan gondolkodtam. Később volt egy nagyon rossz, bántalmazó párkapcsolatom. A szexuális és lelki bántalmazás legalább olyan rossz, mint a fizikai. Mindig fent és lent állapotokban éltem az életemet. Inni sem ittam mindennap, hanem rohamszerűen. Kiderült, hogy van egy bipoláris betegségem, aminek a lényege ugye az, hogy a mániás meg a depressziós korszakok követik egymást.

Az interjú 2. része...

Címlapkép: istock / chinatp

Neked is kérdésed van gyermekeddel, diákoddal, társaiddal kapcsolatosan?

Keress minket bizalommal!

Tovább a szakértőkhöz!