A legkisebb királyfi, a libapásztorlány és a szerek – igaz mesék felépülőkről 2. rész

Mit segíthetnek a mesék a felépülésben - erről kezdtünk el beszélgetni a Nyírő Gyula Kórház addiktológiai részlegén egy kezdő meg egy haladó felépülővel. Ők ketten Mészáros Piroska meseterápiás csoportjában találkoztak. Anna 45 éves, egyedül neveli a kamaszkorú lányát, február óta nem iszik, és éppen átkerült a Minnesota részlegre. András 30 éves, sportolóból lett csavargó és hivatásos szerhasználó – amikor találkoztunk, a második napját töltötte az addiktológián, ahová egy vidéki kórházból érkezett. A közös pont az első percben még csak a mesék szeretete volt.

2019.08.06 Mihalicz Csilla

Mi történt a mélypontodon?

Van egy tizenhét éves lányom, akit egyedül nevelek. Ő elköltözött tőlem úgy, hogy nem is vettem észre. Két napig nem tűnt föl, hogy a gyerekem nincs otthon. Jártam dolgozni, senki nem vett észre rajtam semmit, hazamentem és ittam. Azt hittem, majd később ér haza, és amikor felhívott az apukám, hogy a gyerek elköltözött az osztálytársához, úgy éreztem, hogy vége mindennek. Olyan érzés volt, mintha hídon mennék, és ahogyan lépek, mint a filmekben, törik szét alattam a híd. Egy kolléganőmnek csak annyit írtam, hogy legjobb lenne meghalni. Ő pedig kihívta a mentőket. Így kerültem kórházba, zárt osztályra, aztán meg ide, a Nyírőbe. Ennél jobb helyre nem is kerülhettem volna.

Megvan még a bántalmazó párkapcsolatod?

Nincs. Írta nekem, amikor nagyon rosszul voltam, hogy rohadék alkoholista vagyok, és pocsék anya, ő lett volna az utolsó esélyem, de elpuskáztam. Nem válaszoltam, és telefonszámot változtattam.

András: Nem gondolná senki, aki elnéz téged, hogy ilyeneken mentél keresztül.

Anna: És még mi minden máson… Voltam például mellrákos is. Biztos vagyok abban, hogy érzelmi alapon jött a betegség. Engem az érzelmeim irányítanak. Rohadt nagy empátia és segíteni akarás van bennem - mindenemet odaadom, csak szeressenek. Ez aztán ide vezet. Meg kell tanulnom a határaimat, hol végződöm én, és hol kezdődik a másik személyisége.

András, neked volt egy emlékezetes mélypontod?

András: Két hónappal ezelőtt nagyon megijedtem: kábítószer hatása alatt még sosem voltam annyira rosszul. Lezsibbadt mind a két kezem, a mellkason szúrt. Volt már hasonló érzésem, de akkor le tudtam magam nyugtatni: mély levegő… kifúj… - és 10 perc múlva jobban voltam. Most viszont még egy óra elteltével is kalapált a szívem, két óra után pedig kihívtam magamra a mentőket.

Valami pörgető szert szedtél?

Új pszichoaktív szert. Vagyis mérget. Nehéz lenne megmondani, mi van benne. Összefoglalva: minden, ami a háztartásban megtalálható.

Anna: Ez a „bio”-nak nevezett cucc?

András: Igen, de nem attól lettem rosszul, hanem a kristálytól. Amikor helyreállt a szívem, kértem, hogy vigyenek át az addiktológiára. És ne engedjenek ki semmiképpen, mert akkor folytatom. Ennek most már másfél hónapja, azóta nem használtam szert. Azt hiszem, ez volt a mélypont. Hogy miért, azt egy kívülálló nem értheti. Volt jó munkám, lakásom, ennek ellenére elmentem hajléktalannak, csavargónak.

Anna, téged mi húzott vissza újra és újra?

Anna: Amikor ittam, megszűntek a napi problémák. Utána persze lett még több és még nagyobb. Meg az is benne tartott, hogy az önbizalmam nagyon kevés, és amikor ittam, mertem beszélni. Például az apukámmal, aki nagyon racionális ember. Nem is tudom, milyen érzés egy édesapához odabújni. Megjegyzem, ő például sosem mesélt.

András, említetted, hogy a mesehősnek az segít, hogy van bátorsága és célja. Ti miből tudtok erőt meríteni a felépüléshez?

Anna: Abból, hogy amikor nem kliens-aggyal gondolkodom, el tudom hinni, hogy értékes ember vagyok. A Minnesota részlegen, a gyűlésben, meg a betegtársaimtól annyi pozitív visszajelzést és annyi szeretetet kapok, amennyit korábban soha.

András: Mert jó a kisugárzásod.

Anna: Ezt szokták mondani, de én sosem éreztem. Otthon mindig azt hallottam apukámtól, hogy semmit se érek, ezt úgyse tudom megcsinálni, úgysem viszem semmire. Anya azt szokta mondani, hogy ha lesz lakásom, úgyis megesz a kosz meg a rendetlenség.

És tényleg?

Nem. Lett három diplomám, és nem vagyok ugyan rendmániás, de nincs nálam rendetlenség.

Még mindig szükséged van külső megerősítésre ahhoz, hogy tudd az értékeidet? Ha tudod, hogy nem vagy rendetlen, akkor miért nem tudsz ebben megnyugodni?

Most már kicsit jobb a helyzet. Amikor a Minnesotára kerültem, úgy éreztem, hogy velem itt valami csoda fog történni. Találkozni fogok önmagammal, és végre megtudom, mi ez az egész, amiben évtizedek óta benne vagyok. Olykor eltűnök, mint egy erdőben, utána visszajövök…

András, téged mi segít? Mi lesz, ha innen kikerülsz?

András: Az biztos, hogy nem megyek vissza a régi életembe. Már megterveztem mindent, és most elsőként a gyógyulásomra koncentrálok. Édesapámtól örököltem egy házat, az a kapaszkodó nekem, ott fogok élni. Ha becsukom a szemem, Győr központját látom magam előtt, és megnyugszom. Régen indulatos ember voltam, mind a szerektől, mint az életvitelemtől. Mára ezt olyan szinten tudom már kezelni, hogy ha nehéz feladat előtt állok, feszült vagyok, stresszes helyzetbe kerültem, akkor odaképzelem magam a főtérre, és minden oké.

Anna: Albérletben lakom, és ugyanoda fogok visszamenni, de nem szeretnék. Nem is jó gondolni rá. Épp decemberben mondtam a lányomnak, hogy úgy szeretnék valahova elmenni, ahol nem ismer senki. Egy olyan helyre, ahol csak magammal törődhetek. És tessék, itt vagyok! Most semmilyen kapcsolatom nincs a külvilággal.

Van benned most egy olyan rossz érzés, hogy lám, most igazolódik az a negatív kép, amit a szüleid rólad kialakítottak?

Nincs. Ők most teljes vállszélességgel mellettem állnak. Érdekes, hogy az öcsémet egészen máshogy kezelik a családban. Tőlem elvárták, hogy mindennap felhívjam anyukámat, és beszélgessek vele. Mire letettük a telefont, ő feltöltődött, belőlem viszont minden erő elszállt. Mondta is a lányom: „anya, a mama belőled táplálkozik”. Ha nem hívtam fel minden nap, megsértődött. Tele volt a kapcsolatunk ilyen típusú játszmákkal, ezek is megszűntek itt. Nincs is telefonom.

És ha kikerülsz, továbbra is hívogatod naponta?

Mikor az első héten idejöttek látogatni, apukám azt mondta, nehogy azt higgyem, hogy csak ez a világ van, gondoljak arra is, hogy kint mi történik. Itt bent pedig azt mondták, hogy csak magamra gondoljak, ne foglalkozzam azzal, hogy mi van kint. Akkor annyit mondtam csak apukámnak: „arra szeretnélek megkérni, hogy többet ide ne gyere!” Amikor ezt elmondtam a főorvos úrnak, nagyon megdicsért. Azt mondta, ez igen bátor cselekedet volt.

Hibáztatod őket amiatt, hogy idekerültél?

Úgy gondolom, hogy nem kell senkit okolnom, nekem kell megtanulnom kezelni a múltamat és a kapcsolataimat. A lányommal szoktunk beszélgetni az érzéseinkről, de anyukámékkal ilyesmiről sosem beszéltem. Csak a nagypapámmal, aki mindig azt mondta: „kislányom téged mindig ez a jó szíved fog bajba sodorni.”

Vannak új felismeréseitek magatokat kapcsolatosan?

András: Nekem vannak. 10 éve benne vagyok a függőségben, de csak az utóbbi hetekben kezdtem magamat figyelni, azóta hogy tiszta vagyok. Rájöttem például, hogy nem csak az számít sóvárgásnak, ha konkrétan arra gondolok, hogy használom a szert, hanem a drogos múltamból hozott feszültségek is.

Ezt hogy érted? Nem jut ugyan közvetlenül eszedbe, hogy kéne valami cucc, csak azt érzed, hogy valami feszültség van benned?

Igen, és ezt tudatosan elnyomom magamban egy másik gondolattal.

Hogyan?

Elkezdtem felismerni ezeket a gondolatokat, és félek is tőlük, és félelmemben beindul egy önvédelmi mechanizmus. Nagyon szerettem focizni, az életem fontos része volt. Nem tudom, miért, de egy átlagosan feszült helyzetben Győr belvárosa ugrik be, mint valami menedék. Ha meg valami droghoz kapcsolódó feszültség indul el bennem, akkor egy focis kép kerül elő a múltamból. Becsukom a szemem, rákoncentrálok, és nagyon kellemes érzés tölt el. Focizni és szurkolni is nagyon szerettem. Hamarabb tudtam a Fradi-indulót, mint kimondani, hogy apa meg anya. A bátyám tanította meg, anyu majdnem infarktust kapott.

És miért nem focizol?

Elvitt az élet. Annyira beszűkítette a tudatomat a szer 19 évesen. Akkor szívtam el az első szál cigit. Addig se alkohol, se kábítószerek. Az egyik csapattársam megkínált marihuánás cigivel, és onnan szépen lassan csordogáltam lefelé. Egyre kevesebbet jártam edzésre, és fél év alatt elmaradt az életemből a foci. Nehezen éltem meg, főleg, mikor olyan szert szívtam magamba, amelynek a lecsengésekor iszonyú bűntudat jött amiatt, hogy otthagytam a focit, meg a csapatot.

El tudod képzelni, hogy újra játszol valami öregfiúk csapatban?

Benne van a terveimben. A sorrendben elől a felépülés, utána a munka, aztán a futball. Nehéz volt megélni, hogy a napi két edzésből nulla lett. A mozgáshiány is okozott depressziót, amiből nehezen jöttem ki.

Anna: Én figyelem magam: hogyan ülök, hogyan reagálok másra. Türelmesebb lettem - ez nálam nagy szó. De továbbra is túl hamar kötődöm és bízom meg emberekben.

Kiszolgáltatottá tesz, és elindítja másokban a kihasználási késztetéseket?

Igen, én pedig nagyon hamar mindent odaadok.

András, gondolkodtál már azon, hogy neked akkor, 19 évesen miért talált be annyira a fű?

Erre a mai napig keresem a választ. Írtam egy önéletrajzot, egészen kicsi koromtól, addig a napig, míg bele nem szívtam abba a cigibe. Volt néhány ember, akinek megmutattam, jöttek is már válaszok, de még nem volt két egybecsengő, úgyhogy még keresem.

Anna: Én sem ittam semmit 19 éves koromig. A szüleim sem. A keresztanyámhoz költöztem, Pestre, aki ügyvéd volt, és zugivó, a férje súlyos beteg, magatehetetlen. Én lettem az udvari beszállító. Megtanultam tőle, hogy ha baj van, inni kell. Otthon elmondtam, hogyan élünk, de mivel ő meg engem feketített be a szüleim előtt, nem hittek nekem. A családban mindig én voltam a fekete bárány.

Miért éppen ezt a leckét tanultad meg? Miben segített akkor? Könnyebb volt szórakozni, pasizni?

Nem voltam én pasizós, nem is voltak kapcsolataim. Elhittem, hogy igaz, amit apukám mondott, hogy nem érek semmit.

Jobban elhitted, hogy valaki vagy, mikor ittál?

Igen. Magabiztosabb voltam, és szembe mertem szállni az apukámmal. Amúgy nagyon kerülöm a konfliktusokat, olyankor viszont beleálltam a veszekedésekbe is.

Aztán jött egy pont, amikor már nem segített, hanem rombolt?

Persze. Én nem tudok kicsit iszogatni. Vagy nem iszom egyáltalán, vagy önpusztítok: ha már nem fér belém több sör, akkor hányok, és folytatom. Majd elmegyek piáért, leszólítok valakit, mindenféle kalandokba keveredem…

Milyen céllal ittál?

Különféle célok voltak: bátorrá ittam magam, máskor az alvásproblémáimat akartam vele kezelni. Miközben a pia miatt voltak alvászavaraim. Azóta, hogy itt vagyok, remekül alszom.

Most sikerülni fog leállni?

Igen. Nincs bennem félelem.

András: Az baj!

Miért mondod, hogy baj?

Mert ha nem érzi a veszélyt, nincs visszatartó erő. A félelem mozgósítja az önvédelmi mechanizmusokat. Ha megijedek saját magamtól, eszembe jut a drogos múltam, jön a félelem, és az generálja az önvédelmet. Velem volt olyan, hogy találkoztam „jó” ismerősökkel, akiknek már a látványa beindította bennem a sóvárgást. A gyomromban ugyanazt a görcsös feszülést éreztem, mint akkor, amikor akár csak rápillantottam a szerre. Iszonyatosan koncentráltam, hogy csak köszönjek, és menjek tovább. Közben a győri főtérre gondoltam.

Anna: Én már annyit féltem…! Nem akarok félni többet.

András: De a túl nagy önbizalom veszélyes.

Anna: Önbizalmam, nekem?! A doki is mondta, hogy még nagyon az elején vagyok a piálásnak. Még csak a spirál tetején pörögtem, amikor bekerültem. Még nem húzott le.

András: Hányszor estél vissza?

Anna: Nekem ez az első rehab, még nem voltam előtte pszichiátrián.

András: De amikor felismerted, hogy függő vagy…

Anna: Nem ismertem föl. Nem vagyok függő.

András: Pedig amikor egy évig nem ittál, aztán megint elkezdted, arra mutat…

Anna: Nem foglalkoztam azzal, hogy alkoholista vagyok-e. Ittam és kész.

András: Nem rosszakaratból, de azt kívánom, hogy legyen benned félsz. Akkor fogsz talpra állni.

Anna: Akkor kaptam a szívemhez, mikor azt mondták, hogy kezdjek el Anonim Alkoholisták gyűlésébe járni. Na, mondom, akkor én is a társadalom aljához tartozom? Lecsúszott, ócska ember vagyok? Ma már egészen másképp gondolok erre. A szenvedélybetegségből is lehet klassz dolgokat kihozni. Bennem rengeteg energia van, azt alkotásba is fordíthatom. Szerintem inkább szerencsések vagyunk…

András: Nem hiszem. Örök életünkben küzdhetünk egy betegséggel.

Anna: De lehet tünetmentesen élni. A rákból fölépültem, de bármikor visszaeshetek – ahogy a piálásba is. Tudom már, hogy nem ihatok egy kortyot sem. Vagy a visszaesés, vagy a teljes absztinencia. Nincs köztes út.

Rossz érzés, hogy egész életetekben elkísér titeket ez a betegség?

András: Nem. Én ezt úgy könyvelem el magamban, hogy a közeljövőben szeretnék családot, és a gyerekem tőlem olyan neveltetést fog kapni, amilyent édesanyámék nekem nem tudtak megadni. Nem vették észre az intő jeleket. Mikor elmagyaráztam nekik, hogy ez is az volt, meg az is, a szívükhöz kaptak.

Meg tudtak volna állítani?

Igen. De ezzel nem azt mondom, hogy ők a hibásak. Volt egy intelligens gyerekük, aki ismerte, kihasználta és tudatosan tesztelgette is őket. Nagyon számító módon feltérképeztem az otthoni terepet, figyeltem, ki mikor merre jár, mire hogyan reagálnak, meddig feszíthetem a határokat.

Anna: Ez abszolút jellemző a szenvedélybetegekre. A csoportban is mesélik, hogy mennyit loptak otthonról, be akartak törni a szüleikhez…

András: Igen, de az egy másik ember…

Anna: Dehogy! Az is te vagy!

András: Nem! Én szégyellem, hogy feltörtem a tesóm szobáját. Tokostól kiszedtem az ajtót, leszereltem a biztonsági zárat és kiürítettem a szobáját. Utána elbújtam előle, de megkeresett. Nem bántott, csak sírt. Nem tudta megérteni, hogy az öccse ezt hogyan követhette el. Biztos vagyok benne, hogy én a gyerekemnél már az első jeleket ki fogom szűrni. A baráti társaságot kell nagyon megismerni. Nem tudom, hogy ha lányom lesz, hogyan fogom megvalósítani, de ha fiam születik, olyan baráti viszonyt fogok vele kialakítani, hogy mindent elmondjon.

A szülő nem lehet barát, hiszen nem kölcsönös a felelősség a kapcsolatban.

Anna: Nekem a lányom Szilveszterkor odaadta a naplóját, és azt mondta, szeretné, ha elolvasnám. Mondtam neki: „de hát ezek a te legtitkosabb gondolataid!” Azt mondta: igen, és mégis! Egy 16 éves lány!

András: Elolvastad?

Anna: El. Ha megtisztelt vele…

András, mit kellett volna tenniük a szüleidnek, hogy visszafordítsanak?

Kiállni amellett, hogy elfogadjam a szerződést, amit egy budapesti csapat kínált. Én inkább maradtam a társaságommal, akik belevittek a rosszba.

Tudtak volna rád hatni?

Igen. A tesómra is nagyon hallgattam. Nem lennék világhírű focista, de megéltem volna belőle. Már talán az edzői pályát kóstolgatnám.

A bátyád megbocsátott?

Meg.

Te megbocsátottál magadnak?

Nem. Az még hosszú idő lesz. Sok rosszat tettem, magammal és a családommal is. Még földolgozni sem sikerült.

Anna, te?

Én nem haragszom magamra. Elengedtem az egészet. Ez is én voltam. Nem jó visszafelé nézni. Nem nézek annyira előre sem, legfeljebb holnapig látok. Ezt az utat kellett végigjárnom, ahhoz, hogy valami változás jöjjön az életemben. Még nem tudom, hogy mi. Annyiszor meghalhattam volna, és annyi mindent túléltem már. Úgy látszik, valami dolgom van még itt.

 

(Lapzártánk idején Anna 135 napja tiszta. András viszont elhagyta az osztályt és visszaesett. – a szerk.)

Címlapkép: istock / KristiLinton

Neked is kérdésed van gyermekeddel, diákoddal, társaiddal kapcsolatosan?

Keress minket bizalommal!

Tovább a szakértőkhöz!