"A szenvedélybetegség a családban olyan, mint a dinoszaurusz a nappaliban"

A szenvedélybetegek ellátásának Magyarországon hosszú ideig nem volt része a hozzátartozókkal való foglalkozás. A Máltai Szeretetszolgálat immár 20 éves pszichoszociális szolgálata ezt felismerve régóta nyújt segítséget hozzátartozóknak is. 2018-ban az Apa, anya, pia könyv megjelenésével párhuzamosan került egyre nagyobb hangsúly a szenvedélybeteg családok gyermekeinek segítésére, mentálhigiénés szakemberek, pszichiáter, gyerekpszichológus segítségével igénybe lehet venni egyéni konzultációt, családterápiát. Kormos Piroska szociálpedagógussal arról beszélgettünk, mit tehetnek magukért a családtagok? Hogyan lehetnek nem csupán néma elszenvedői a „házi dinoszaurusz” terrorjának?

2020.10.19 Mihalicz Csilla

Ha egy családban a gyerek folyamatosan traumatikus helyzeteknek van kitéve, ott szinte mindig jelen van valamilyen szenvedélybetegség, nem?

Ez csak részben igaz. Ne felejtsük el, hogy az elhanyagolás nem mindig jár együtt alkoholizmussal, és számos pszichiátriai betegség vagy akár egy nehéz válás is járhat elhanyagolással. A káoszos dolgok létrehozásához nem kell szenvedélybetegnek lenni. Súlyos trauma lehet az is, ha az egyik szülő meghal, és ez nincs kibeszélve, nem lehetett feldolgozni. Ezzel nem akarom kisebbíteni az alkohol részarányát a traumák hátterében, hiszen az egymillió alkoholista, a pálinka-, sör-, borfesztiválok országában élünk. Ez utóbbi nem is lenne baj, de sajnos nincs benne a kultúránkban, hogy mértéket kellene tartani. Nagyon értékelem, hogy a Kék Pont kampánya azt fogalmazza meg, hogy nem az absztinencia az elvárás, hanem az egészséges mértéktartás.

Aki már belekerült valamilyen függőségbe, annak nagyon nehéz segíteni. Ha közeli hozzátartozójaként felvetem a problémát és hárítással találkozom, én leszek a „házisárkány”, aki folyton „veszekszik”. Ez nagyon kellemetlen szerep.

A kellemetlen helyzet akkor is ott van, ha úgy teszünk, mintha nem lenne. És van azért segítség, csak nehezen vesszük igénybe.

Én most arra a segítségre gondoltam, amit a hozzátartozók képesek adni.

Ahhoz, hogy valaki elinduljon a felépülés útján, neki kell eldönteni, hogy változtatni akar. Viszont mi segíthetünk azzal, hogy elkezdünk tisztán kommunikálni, nem szemet hunyni dolgok felett, vállalni a konfrontációt. Kijelenteni, hogy „igen, én úgy látom, hogy ez probléma, hogy ennyit iszol”. Ezek kényelmetlen helyzetek, de a saját jóllétünk is függ attól, hogy kimondhassunk dolgokat. Például azt, hogy „nekem ebből elég volt!” Amíg a szenvedélybeteg nem érzékeli, hogy gond van a viselkedésével, addig nem fog változtatni.

Viszont a töréspontig tudja vinni a kapcsolatot, ha állandósulnak az emiatti veszekedések.

A társfüggés egyik jellemzője az, hogy átvállaljuk a felelősséget a másiktól, például abban is, hogy mi alkalmazkodunk hozzá folyamatosan. Ha rosszul van, betelefonálok a munkahelyére, elviszem orvoshoz, kifizettem a számláit, kimentem a bajokból. Hiszen ő a gyerekem, a férjem, az anyám, satöbbi. De ez nem valódi segítség. Ha nem hagyom meg neki a lehetőséget arra, hogy vállalja tettei következményeit, akkor elveszíti önmagát. Van ennek persze olyan oldala is, hogy ha hagyom őt elveszni, akkor mi lesz a családdal? Nehéz megtalálni az egyensúlyt. A szenvedélybetegség a családban olyan, mint a dinoszaurusz a nappaliban: mindenki tud róla, hisz óriási, de senki nem nevezi meg, csak próbál úgy mozogni, mintha nem is lenne ott.

Nincs is mindig ott, hiszen az alkoholista lehet nagyon „cuki”, amikor éppen nem iszik. Igaz, a legtöbb napon iszik, de van az a néhány óra, amikor nem.

A dinoszaurusz akkor is ott van, legfeljebb nem veszünk róla tudomást. Az egyik csoportban úgy fogalmazott egy lány: „nekem két anyukám van: a jó anyukám, meg az, amelyik iszik”. Egy másik, már felnőtt nő azt mondta, hogy nem is mer az esküvőjére gondolni, mert nem akarja, hogy ott legyenek a szülei, de nem tudja megtenni, hogy ne hívja meg őket. Főleg, mikor gyerekekkel dolgozunk, fontos elmondani, hogy lehetnek bennünk ellentétes érzések: haragudhatok anyura vagy apura, és ezzel együtt szeretem is őt. A kettősség mindig jelen van a szenvedélybeteg családjában. Amikor elkezdődik a felépülés, a család nagyon sokáig gyanakszik, figyel, és nem meri elengedni magát. Gyakori, hogy ha a szenvedélybeteg mellett nincs egy támogató közösség, mondjuk egy AA, vagy rehab, akkor a családi egyensúlyra törekvés visszarántja, mert a közös működésmód nem tudott megváltozni. Ezért nagyon jó, ha a szenvedélybeteg terápiája mellett az egész család kap támogatást.

Hogyan létezik, hogy a család rántja vissza? Hiszen szeretnének szabadulni a dinoszaurusztól, nem?

De igen. A diszfunkcionálisan működő családban azonban tabuk vannak, a határok nem láthatók, változnak, a szerepek és a felelősségek össze-vissza csúszkálnak. Senki nem a valódi problémával foglalkozik. Van ebben mégis egy kialakult egyensúly, amelyben mindenkinek megvan a helye, és mindenki arra törekszik, hogy az egyensúly megmaradjon. Eddig a szenvedélybeteget tudtuk okolni mindenért. Most, hogy felépülőben van, kit fogunk okolni? Nyilván nem szeretnénk, hogy visszaessen, de akkor nekünk is el kell kezdeni magunkkal dolgozni. Az egyik kiadványunkban van egy ábra, amely mutatja, hogy miképpen az alkoholfüggő halad a mélypontja felé, ugyanúgy halad a saját mélypontja felé a társa is, ahol végre azt tudja mondani: „na jó, most elég!” Fontos, hogy együtt haladjanak, különben szét fog csúszni az egész folyamat. Gyakran látjuk, hogy a szenvedélybeteg nem tud visszamenni a családjába. A droghasználó gyerek csak úgy tud tiszta maradni, ha elköltözik a szüleitől. Van olyan felépülő ismerősöm, aki azt mondta: „nagyon jól vagyok az anyukámmal - kétszáz kilométer távolságból”.

Ez azért van, mert a családi problémákra adott válaszok adott sémákat követnek? Ha te így teszel, én kiabálok, mire te elmész itthonról inni...

És akkor én tudok bűntudatot érezni. De ha kiabálok, és te nem mész el inni, hanem elkezdesz másképp reagálni, akkor én nem tudom, mi történik. Akkor nekem is ki kell dolgoznom egy új stratégiát. Szakemberek azt mondják, hogy egy jól működő család nem tűri meg az alkoholistát vagy kilöki magából vagy változásra kényszeríti. Egy rosszul működő család viszont, bármennyire is nem akarja, segíteni fogja a szenvedélybetegség fennmaradását, mert az egyensúlynak része az, hogy ő szenvedélybeteg. Az alkoholista megoldása mindenre az alkohollal együtt létezik. Ha azt elveszik tőle, az új megoldások kidolgozásához időre és segítségre van szüksége. Én hiszek abban, hogy ez közösségben könnyebben megy. Gyakori, hogy valaki úgynevezett száraz alkoholista lesz. Ez azt jelenti, hogy ugyan nem iszik, de a működésmódja nem változik.

  12 kép

Forrás: Kormos Piroska

Kormos Piroska szociálpedagógus

Említetted, hogy a hozzátartozónak is el kell jutnia a saját mélypontjára. Ez gyerekek esetében nehezen értelmezhető.

Nem szeretném túlhangsúlyozni a hozzátartozók felelősségét. Abban hiszek, hogy a hozzátartozónak mindent meg kell tennie a saját felépüléséért. Ha gyerek, akkor gyerekként – és neki ebben nyilván segíteni kell, hogy merje megélni az ambivalens érzéseit -, ha férj vagy feleség, akkor úgy. A felnőtt, aki tisztában van azzal, hogy miben van benne, és látja a saját határait és felelősségét, már azzal is segíthet a szenvedélybetegnek, hogy tükröt tart elé, és megmutatja, hogy igenis lehet változni. Ettől az illető vagy sokkal durvább lesz, vagy lassan elkezd változni. Főleg a gyerekeknél látszik, hogy ez mennyire nehéz folyamat, akik elköltöztek otthonról, de még mindig hatással van rájuk, amit otthonról hoztak. Van olyan csoporttagunk, akinek az kellett hozzá, hogy ki tudjon jelölni határokat, hogy átrendeződött az élete: kisbabát vár, és most már más feladata van, mint hogy összeszedje az anyját az árokparton.

Ez azt jelenti, hogy az a hozzátartozó, aki bejön egy ilyen csoportba, azért, hogy ő maga jobban legyen, illetve tudjon segíteni, azzal szembesül, hogy vele is baj van. Méghozzá nem is csak annyi, hogy eltűri a másik alkoholizmusát?

Akaratlanul is része van a szenvedélybetegség fenntartásában. Ez nem azt jelenti, hogy ő a felelős érte, de fontos, hogy ismerje föl, hogy neki miért éri meg. Bármilyen furcsán is néz rám erre valaki, hogy ugyan miért érné meg neki, hogy van egy alkoholista férje, erre az a válaszom, hogy igen, nézzük meg, miért éri meg. Miért van még benne?

A kiskorú vagy kamaszkorú érintettek hogyan jutnak el hozzátok?

Általában pszichológus, vagy – nagy ritkán - maga a szülő küldi őket hozzánk. Olyan is van, hogy más vonalon indul el a történet. Jó kapcsolatunk van az V. kerületi gyermekjóléti szolgálattal, és a szociális munkásaik összeszedték azokat a gyerekeket, akikről tudták, hogy valamelyik szülőjük szenvedélybeteg. A szülőket pedig kötelezték a védelembe vételi határozatban, hogy hozzák el a gyerekeket a csoportos foglalkozásra. Egészen márciusig, míg a Covid közbe nem szólt - működött így egy csoportunk.

És nem szabotálták a szülők?

Volt olyan, aki igen, de olyan is volt, aki mindig hozta a kislányát. Az anyuka volt szenvedélybeteg, és amikor éppen visszaesett, akkor is mindig hozta a kislányát. Van egy kiadványunk egy svájci szerzőtől, az a címe: „Szülő mindenekelőtt, szülő mindenek ellenére”. Arról szól, hogy ha én szenvedélybeteg szülő vagyok, és nem tartok ott, hogy változtassak, mit adhatok mégis a gyerekemnek? Mi most szenvedélybeteg felnőtt „gyerekekkel” kezdtünk el dolgozni. Olyanokkal, akiknek már megváltoztak a körülményeik, elkezdtek továbbtanulni, dolgozni, elkerültek otthonról. Ők már elindultak egy fejlődési úton, elkezdtek leszakadni, látni, hogy mi minden van körülöttük. Ez ad egy lökést.

Hogyan találtak meg benneteket?

Amikor megjelent az Apa, anya, pia könyv kapcsán egy cikk, rengetegen kerestek meg minket, pedig az gondoltuk, hogy ez a könyv szakembereknek szól. Így most már tudjuk úgy szervezni, hogy ha lemegy egy csoport, indítjuk a következőt. Van egy hozzávetőleges tematika, de nem tartjuk szigorúan magunkat hozzá. Ezek a 10 alkalmas programok lehetnek nagyon különbözőek, annak függvényében, hogy a csoporttagok mit tesznek bele. Van olyan csoport, ahol már az első alkalommal is meglepően mélyre mennek. Hatalmas nagy érték számukra, hogy itt sorstársak vannak, akiknek nem kell sokat magyarázni, mert félszavakból értik egymást. Ez az előnye valamennyi önsegítő csoportnak.

Lehet azt mondani, hogy a szenvedélybeteg szülők gyerekei hordoznak bizonyos fajta tünetegyüttest? Ha igen, akkor melyek a közös jellemzőik?

Például nagyon erős bennük a normalitás keresése. Tudják, hogy amiben felnőttek, az nem normális, de akkor mi az? Ez persze nehéz kérdés, ezért is beszélek szívesebben jól működő és rosszul működő családokról. Nincs olyan, hogy „normális” család. Viszont azt el lehet mondani, hogy mi kell hozzá, hogy jól működjön egy család. Illetve azt is, hogy mi hiányzott ahhoz, hogy szép legyen a gyerekkora. Aztán közös jellemzőjük a szenvedélybeteg szülők gyerekeinek, hogy jó korán megtanulták – annak érdekében, hogy minél kevesebb szenvedéssel éljenek – a hármas parancsot: „ne beszélj, ne érezz, ne bízz!” Az ilyen családban van egy titok, amiről legtöbbször meg is mondják a gyereknek, hogy „erről nem szabad beszélni”, vagy nem mondják, de a gyerek maga is úgy érzi, hogy ez tabu, és inkább nem beszél róla. Csak nagyon kevés család van, ahol az alkoholizmus nyílt titok. A „ne érezz” parancsnak az ad érvényt, hogy gyerekként azt tapasztalják, hogy az érzéseikre nem kapnak megfelelő választ. Gyakori, hogy már amikor a gyerek megszületik, akkor sem ő van a középpontban, hanem a szenvedélybetegség. Minden a szenvedélybeteghez igazodik, és a gyerek érzései figyelmen kívül vannak hagyva. Így azt is megtanulja, hogy neki nem jó érezni. Fájdalmas. Mivel nem lehet úgy élni, hogy csak a rossz érzéseket hasítjuk le magunkról, inkább mindenféle érzést távol tartanak maguktól, és felnőttkorban sokáig kell azon dolgozni, hogy ismét merjenek érezni. A „ne bízz” pedig onnan jön, hogy, mivel a legközelebb állókban nem lehet megbízni, hát kiben bízhatnánk. Csak magukban - vagy még magunkban sem -, tehát nincs kinek mondani, ami belül van. Gyakran hatalmas megfelelési vágy van ezekben a gyerekekben, hiszen ha már a szüleiknek nem tudnak megfelelni, tőlük nem kapnak figyelmet, akkor legalább máshol találjanak elfogadásra.

Ha ezek ennyire jellegzetes „tünetek”, miért olyan nehéz felismerni, hogy mi rejlik mögöttük?

Mert szívesen vesznek föl olyan „szerepeket”, amelyek nagyon különbözővé tehetik őket. Van, aki nagyon jól teljesít, ezért aztán nem is látszik rajta semmi. A másik egészen visszahúzódó, észre sem lehet venni: csendes megfigyelőként él, nem kelt feltűnést semmivel. Aztán vannak a kis fekete bárányok, akik rombolnak és haragszanak. És vannak, akik bohóckodással oldják fel a belső feszültségeiket. A humor az egyik legjobb megküzdési stratégia ezeknél a gyerekeknél.

Mennyire gyakori, hogy maguk is szenvedélybeteggé válnak?

A statisztika szerint a szerhasználati zavarral élők több mint 60 százaléka szenvedélybeteg családból jön – ez gyakran kiderül a felépülés-történetekből. De a másik oldala a statisztikának az, hogy a szenvedélybeteg szülők gyerekeinek egyharmada válik szenvedélybeteggé, a kétharmaduk nem. Tehát nincs senki kényszerpályán.

(A Máltai Szeretetszolgálat Fogadó Pszichoszociális Szolgálatának honlapja itt érhető el.)