Az anya, akitől az orvosok tanultak

Mama P. egy egyszerű, szókimondó, szeretettel teli asszony volt. Évtizedekkel ezelőtt szembeszállt az orvosokkal, hogy ne gyógyszerezzék, ne vizsgálják újra és újra, ne címkézzék a nevelőszülői gondoskodásban rábízott gyermeket. Az iskolában tanító pedagógusoknak pedig – ahonnan magatartási problémák miatt kötelező vizsgálatra rendelték be a gyerekét – egyszerűen azt javasolta, hogy tanulják meg szeretni a gyerekét. A gyermekkori trauma kapcsán végül maguk az orvosok tanultak tőle. „A ketrecbe zárt fiú” című könyv tanulságos olvasmány minden szülőnek, akinek a saját életében trauma történt és szeretné ezt minél kevésbé továbbadni a gyermekének.

2019.06.15 Hogyan mondjam el neked

Robert édesanyja kokain- és alkoholfüggő prosituált volt. Vagy elhanyagolta, vagy verte a fiút. Miután a kissrácot kiemelték ebből a környezetből, nevelőszülőtől nevelőszülőhöz került. Nem igazán bírtak vele. A sorozatos vizsgálatok alatt számtalan diagnózis született („figyelemzavar, hiperaktivitás, opponáló viselkedészavar, bipoláris zavar, szkizoafektív zavar, többféle tanulási nehézség”).

Amikor a nehéz hátterű srác Mama P. családjába került, az otthoni agresszió és viselkedési problémák teljesen megszűntek. Az iskolában azonban változatlanul agresszív volt a fiú és kötelező jelleggel vizsgálatra küldték a houston-i klinikára. Az anamnézist végző Bruce D. Perry ismét részletes diagnózist állított fel és gyógyszert írt fel Robert-nek. A fiú nevelőanyja azonban nem volt hajlandó ezeket beadni a gyereknek. A nézeteltérés feloldása érdekében elkezdtek arról beszélgetni, hogy hogyan szűntek meg az otthoni panaszai a fiúnak. Mama P. receptje ennyi volt: 

„megölelem és ringatom. Egyszerűen szeretem. Ha éjszaka felébred és riadtan járkál a házban, magam mellé veszem az ágyba, simogatom a hátát és énekelek neki, amíg el nem alszik”.

Bruce D. Perry - Maia Szalavitz: A ketrecbe zárt fiú - és más történetek egy gyermekpszichiáter jegyzetfüzetéből

Bruce D. Perry végül hitt neki és későbbi kutatásainak alapgondolata lett, hogy a traumatizált gyereket nem minden esetben az életkoruknak megfelelően kell kezelni, hanem megkeresni azt, hogy mire van szükségük, mik maradtak ki a korábbi életszakaszaikban az életükből.

A könyvben számos felkavaró esetet dolgoz fel az író. Ketrecben, kutyák között tartott kisfiúról. Szüleik halálát végignéző csöppségekről. Szektában, mindennapos félelemben, agresszióban élő gyerekekről. Családi erőszak, szexuális zaklatás áldozatairól. Ami közös mindegyikben, hogy nem mondtak le róluk a (nevelő)szülők, kezelésüket végző orvosok. Végül számos fentiekhez hasonló, néha zavarba ejtően egyszerű következtetésre jutottak, hogy hogyan tudják enyhíteni ezeknek az embereknek az életében a fájdalmat, hogyan tudnak ők is felnőttként kiegyensúlyozott életet élni.

Mondhatjuk persze, hogy ezek szélsőséges estek! Mégis segítenek tudatosítani azt, hogy egy „átlagos szülőként” miért fontos számos egyszerű dolgot megtenni az életünkben. Van, akinek ezek természetesen jönnek. Vannak olyanok, akiknek ezeket felnőtt fejjel kell megtanulnia, tudatosítania. Ahogy a későbbiekben a Mama P. mellé költöztetett anyáknak, akik itt sajátították el a mintákat, amelyeket sajnos kisbaba vagy gyermek korukban nem kaptak meg a szüleiktől. Ők végül olyanok lesznek, mint amikor nyelvet tanul valaki. „Akcentussal ugyan, de megtanulják beszélni a szeretet nyelvét”.

(Következő cikkünkben azzal foglalkozunk, hogy Bruce D. Perry milyen foglalkozásokat javasol egyes életszakaszokban kimaradt gondoskodás esetén.)

„A ketrecbe zárt fiú - és más történetek egy gyermekpszichiáter jegyzetfüzetéből” című könyv itt vásárolható meg, vagy itt kölcsönözhető ki a Szabó Ervin Könyvtárban.

Címlapkép: istock / fizkes

Neked is kérdésed van gyermekeddel, diákoddal, társaiddal kapcsolatosan?

Keress minket bizalommal!

Tovább a szakértőkhöz!