Gyerekkori kötődések, felnőtt kapcsolatok

A pszichológia modern kötődéselmélete szerint, már csecsemőkorunkban kialakulnak azok sémáink, amelyek később erősen meghatározzák a felnőttkori kapcsolataink jellegzetességeit. Erre az elméleti háttérre támaszkodik a napjainkban egyre népszerűbb „kötődő nevelés” irányzata. A gyerekkorban megfigyelhető kötődési típusok felnőttkori megfelelőiről kérdeztük Gregó Enikő klinikai szakpszichológust, pár- és családterapeutát, és választ kaptunk arra is, miként határozzák meg ezek saját szülőségünket valamint hogyan tudjuk kikerülni az újra és újra előkerülő párkapcsolati buktatóinkat.

2018.08.06 Aeffect

Hogyan szivárognak át felnőtt kapcsolatainkba a csecsemőkorban kialakult kötődési mintázatok?

Arra, hogy milyen prekoncepciókkal indulunk neki annak, hogy „itt vagy te, és itt vagyok én, kezdjünk egymással valamit”, meghatározó hatása van a csecsemőkorunkban kialakult belső munkamodelleknek. Ezek a sémák rögtön attól a pillanattól, ahogy megszületünk, elkezdenek formálódni, és az első egy másfél év alatt nagyjából ki is alakulnak. Azokat az észleléseket, gondolatokat, érzéseket, benyomásokat tartalmazzák, amelyek arról formálódnak bennünk, hogy milyen velem a másik, milyen vagyok én, milyen a mi kapcsolatunk és milyen a világ körülöttem. A csecsemőkorban kialakult belső munkamodellek értelmezési és viselkedéses alapbeállítódások, amelyeket viszünk tovább. Ezeknek részei az érzelmeink, a gondolkodásunk, és az is, ahogyan viselkedünk.

Meghatározzák tehát felnőttkori kapcsolataink minőségét, de persze számítanak egyéb tényezők is mint például az egyén vele született temperamentuma, környezete, életeseményei, vagy későbbi kapcsolati tapasztalatai is.
 

Mit jelentenek a kötődések egyes életszakaszainkban?

A kötődés három fő funkciója a biztos bázis (ahonnan a világ felfedezése és az autonómiánk kibontakozása indulhat), a biztonságos menedék (ahová támaszért vissza lehet térni, ha baj van) és stresszhelyzetben a közelség keresésének az igénye. Ez gyerekkorban a gondozóval való kapcsolaton keresztül – jellemzően az anyával, de az apa sem elhanyagolható – alakul. Kisgyerekkorban, ahogy nő a gyerek, először csak a közelség keresése tevődik át a kortárs kapcsolatokra – egyre inkább a haverokkal akar lenni a gyerek, nem pedig a szülővel. Kamaszkorban már a biztonságos menedék funkciója is áttevődik a kortárs kapcsolatokra, vagyis már nem anyához vagy apához fut bizonyos problémáival, hanem barátokhoz, barátnőkhöz. De a biztos bázisért azért még hazamegy a kamasz. Felnőttkorban aztán mind a három funkció a párkapcsolatra tevődik át. De míg a szülő-gyerek viszony sosem egyenrangú, hiszen ott mindig van egy függőség, a párkapcsolatban egyenlők lesznek a viszonyok. A kérdés az, hogy én magam mennyire tudok önálló lenni benne: egy jól működő kapcsolatban mind a két fél bizonyos helyzetekben tud önálló lenni, más helyzetekben pedig nem okoz gondot számára a függőség. Érzelmileg mindenképpen van némi kiszolgáltatottság – de ez egy jó értelemben vett kiszolgáltatottság, támogató függőség.

 Mi jellemzi a korai kötődési típusokat, és milyen összefüggésbe hozhatók a felnőttkoriakkal?

Aki gyerekként abban a szerencsés helyzetben van, hogy kialakul a biztonságos kötődése az őt gondozóval való kapcsolatban, annak e mentén formálódik egy jó énképe, önbizalma. Elégedett önmagával és a másikkal is. Van egy jó érzelemszabályozási módja, tehát a stresszel, feszültséggel meg tud birkózni. Mindannyiunkat ér ugyanis stressz, a különbség az, hogy ezzel hogyan boldogulunk.

Általában, aki biztosan kötődik gyerekkorában nevelőjéhez, később is stabil baráti és párkapcsolattal bír. Jól monitorozza önmagát, az érzelmeit felismeri, és nyíltan ki tudja fejezni. Kialakul benne a megfelelő empatikus készség is, van rálátása arra, mi történik a másikkal. Tud tehát segítség és támasz lenni, de kérni is mer, amikor neki szüksége van erre.

Van a kötődésnek egy olyan típusa, melyet úgy hívunk, hogy a „bizonytalanok csoportja”. Ezen belül két nagyobb kategóriát különböztetünk meg: a „bizonytalan-elkerülőt” és a „bizonytalan-szorongót”. Az egy-másfél éves korban alkalmazható, gyerekkori kötődést vizsgáló teszthelyzetben (Ainsworth-féle Idegen helyzet-kísérlet) a „bizonytalan elkerülők” azok, akik az anyjuk távozásakor nem keresik őt, idegenek is meg tudják nyugtatni. Amikor visszajön, kevéssé szaladnak hozzá, nem keresnek náluk vigaszt. Látszólag tehát mérsékelt a kötődési viselkedés.

Ők azok, akik később próbálják távol tartani magukat a másiktól, a kötődés valamiért veszélyt jelent számukra, ezért próbálják minimalizálni azt.

Ez a „bizonytalan-elkerülő kötődés” egy ridegebb, sokszor ingerlékenyebb, irritábilisabb szülői attitűd következménye lehet, ahol a szülő a gyerek érzelmeire – főleg a negatív érzelmeire – nem nagyon van ráhangolódva, fizikailag is kevesebb gesztust adnak a gyerek felé, a fizikai intimitás, simogatás, odabújás a szülőnek is nehezebb.

Kialakul tehát egy olyan érzelmi távolságtartás, amiben a gyerek megtanulja, hogy akkor jár jól, ha nem fejezi ki az érzelmi kötődését, mert nem mindig olyanok a reakciók, amelyek számára pozitívak. Ezért inkább úgy csinál, mintha nem érdekelné, így „megússza” a csalódást, a fájdalmat, az elutasítottság érzését. És ezek azok a jellegzetességek, amelyek visszaköszönhetnek később, felnőttkorban is.

A „bizonytalanok” másik csoportja, a „bizonytalan-szorongók” – szemben az „elkerülőkkel” – maximalizálni próbálják a kötődési viselkedést. Náluk általában a családi légkör, a szülői attitűd változó, bizonyos dolgokra odafigyelnek és reagálnak, másokat pedig negligálnak. Gyerekként tehát hol kapnak figyelmet és segítséget, hol pedig nem.

Ez nagyon sokszor például a túlféltő szülőnél jelenhet meg, amikor a szülő nem annyira a gyerek igényeire figyel, vagy nehezen monitorozza azt, és sokkal inkább a saját szükségleteivel van elfoglalva. Sokszor ezek a gyerekek például nagyon önállótlanok lesznek, nehezen alakítják ki a saját anatómiájukat.

Felnőttkorban ez visszaköszönhet, ők azok, akik sokkal hajlamosabbak a párkapcsolati függőségre.

Van egy negyedik csoportja is a gyerekkori kötődésnek, őket hívjuk „dezorganizáltaknak”. Ha a klinikai populációt nézzük – vagyis, akik a pszichiátriáig eljutnak, segítséget kérnek – rettenetesen magas a számuk, 50-80 százalék, aki ebbe a kategóriába esik. Ők azok, akiknél a nevelői attitűd, a családi háttér súlyosan traumatizált. Gyakori a családban a mentális beteg vagy az alkoholproblémákkal küzdő szülő, a fizikai vagy érzelmi bántalmazás. A világ, ami körbeveszi őket, félelemteli, kiszámíthatatlan, stabil pontok híján van. Az „Ainsworth-féle Idegen helyzet-kísérletben” a szeparáció után visszatérő szülők felé egyszerre van jelen a közeledés és távolságtartás (például elindul az anya felé, de a fejét elfordítja, megtorpan).  Nagyon gyakori a bizarr viselkedés vagy az öningerlés ezeknél a gyerekeknél, mert sok esetben a megnyugtatást, a kiszámítható biztonságot a saját testükben találják meg, hiszen a szülőtől ez nem elérhető.

A biztonságosan vagy bizonytalanul kötődőknek – még akkor is, ha nem feltétlenül adaptív, – van egy stabil és szervezett stratégiájuk, egy jellegzetes viselkedési mintájuk, ami a maguk életében optimális, hogy a közelséget valahogyan fenntartsák. A „dezorganizáltak” bár rendelkeznek viselkedési stratégiákkal az életben, de ez nem stabil: éles helyzetben, azaz érzelmileg megterhelő, stresszes szituációban szétesik, összeomlik. Az indulatuk sokszor kifelé fordul, így jellemző náluk az agresszív megnyilvánulás. Később aztán igen magas a kockázata a viselkedési problémáknak, a párkapcsolatban nagyon gyakran bántalmazóvá válnak.

Milyen kapcsolati, viselkedésbeli jegyek jellemzik az egyes felnőttkori típusokat?

A felnőttkori kötődési típusok elnevezése más, mint a gyermekkoriaké, azonban jelentős együttjárások, megfelelések figyelhetők meg.

A biztonságosan kötődő gyermek jó eséllyel biztonságosan kötődő felnőtté válik. Megfelelő önértékeléssel bíró, autonóm ember lesz belőle. Többnyire jól boldogul a társas világban, mert az érzéseinek szabályozása és a megküzdési módjai összetettek, felismeri a környezetében lévők érzelmeit, szükségleteit, és ezekre kellő empátiával is tud reagálni. Kezdeményezőbb, nyitottabb, bizakodóbb, a másikban bízni tudó. Mindez a párkapcsolataiban is visszaköszön: kiegyensúlyozott, az intimitást és a biztonság érzését biztosító viszonyt tud kialakítani a szeretett személlyel.

A „bizonytalan-elkerülő” kötődéssel jellemezhető gyermekekből nagy eséllyel lesznek „elutasító kötődésű” felnőttek. Nehezebben fejezik ki az érzéseiket, nehezebben tudnak belemenni intim kapcsolatokban. Gyakran tapasztaljuk náluk, hogy ritkábban maradnak tartós párkapcsolatban, fennen hirdetik az önállóságukat, az autonómia és a teljesítmény fontosságát, és nagyon figyelnek arra, hogy ne kerüljenek függőségi viszonyba. Éppen ezért nehéz nekik az elköteleződés. Sok esetben tehát e mögött az húzódik, hogy „félek az elutasítástól, ezért inkább el sem kezdem, bele sem megyek”. Ez nem azt jelenti, hogy nem lesznek párkapcsolataik, csak nehezen találják meg azt a tartós partnert, aki mellett el tudják képzelni az életüket. Könnyebben belemennek egyéjszakás kapcsolatokba, gyakran váltogatják partnereiket.

A gyermekkori „bizonytalan-szorongó” kötődés nagyobb valószínűséggel vezet az „elárasztott”-nak nevezett felnőttkori kötődési jellegzetességekhez. Nagyon fontos számukra a folyamatos visszajelzés, a folyamatos megerősítése annak, hogy „itt vagyok, szeretlek, veled vagyok”. E mögött is ugyanúgy ott van a „szeretsz-e, szerethető vagyok-e, nem utasítasz-e el”, és az ettől való félelem, mint a „bizonytalan-elkerülő” embereknél, csak viselkedés szintjén ez máshogyan jelenik meg. Ha benne vannak egy kapcsolatban, nehezebben tudnak figyelni a másikra, mert állandóan a saját érzéseikkel és félelmeikkel vannak elárasztva: „szeretni fog-e, jó vagyok-e, elég jó-e a cicim, a fenekem, elég izmos vagyok-e, megfelelek-e”. A saját belső félelmeikkel és negatív gondolataikkal vannak elárasztva, ami így megnehezíti a másikra való tényleges ráhangolódást. Nagyon jellemző az önbizalomhiány, és erőteljes féltékenység is a párkapcsolataikban, nem szeretik, ha a párjuk külön programokat csinál. Ráadásul nehezebben tűrik a feszültséget, a stresszt, és ez az érzelmi szabályozásukra is kihat.

A „dezorganizált” kötődés felnőttkorban sokszor a „félelemteli” kötődés kategóriájába fordul át. Nagyon akarják a kötődést, intimitást, ugyanakkor nagyon is félnek tőle. Ez a kettő iszonyatosan intenzíven van jelen. Önértékelésük alacsony, nehezen bíznak meg bárkiben is. Gyakrabban agresszívek, erőszakosak, ellenségesek. Félnek az elutasítástól, de ki is provokálják a viselkedésükkel. Sokszor igen nehéz velük párkapcsolatban lenni.

  12 kép

Forrás: Bellai László

Gyerekkorban megfigyelhető kötődési típusok felnőttkori megfelelőiről kérdeztük Gregó Enikő klinikai szakpszichológust, pár- és családterapeutát

Hogyan élik meg érzelmileg egyes típusok saját kapcsolataikat?

A felnőtt kötődéseknél két nagyon fontos faktor van: a kapcsolati szorongás mértéke, és az, hogy az intimitást illetően mennyire erőteljes az elkerülés.

Aki biztonságosan kötődik, benne tud maradni a kapcsolatban, nem fél tőle, nem kerüli el a másikat. Magát és társát is rendben lévőnek látja benne.

Az „elárasztott” kötődésnél leginkább a kapcsolatban megjelenő szorongás magas, az elkerülés mértéke viszont alacsony. Jellemző, hogy önértékelési nehézségei vannak, a másikat viszont tudja pozitívan látni. Mivel önmagát nem így látja, ezért folyamatos a félelem, hogy „nem leszek elég jó, elég megfelelő annak az embernek, aki viszont szuper”. Ők is tudnak tartós, hosszú távú kapcsolatot kialakítani, sőt: a dependencia sem ritka. A kapcsolattal való elégedettség inkább a különbség egy elárasztott és egy biztonságosan kötődő között. .

Az „elutasító” kötődéssel jellemezhető felnőttnél tipikus, hogy önmagát rendben lévőnek látja, sőt, az önértékelésének fenntartása nagyon fontos, ennek érdekében a másikat értékeli le. Itt a kapcsolati szorongás mértéke nem magas, hiszen – mivel távol tartja magát az intimitástól, a közelségtől –, gyakorlatilag megússza ezt a fajta félelmet. De az intimitás elkerülése viszont már erőteljes.

A „félelemteli” kötődés hozza azt a kapcsolati mintát, ahol minden nagyon nehéz: az önértékelés, a saját magukról alkotott belső kép sokszor nagyon negatív, és nagyon negatív tud lenni a másikról alkotott kép is. Ha valaki bántalmazva nő fel, akkor azt tapasztalja, hogy sem a nevelő, sem ő nincs rendben. Ettől még kialakul a kötődés a bántalmazó szülővel is, csak a munkamodelljeink, a világképünk magunkról és a világról nagyon negatív színezetű. Tehát a szorongás és az intimitás elkerülésének mértéke is nagyon magas. „Ütök, de azt akarom, hogy maradj!”

 Milyen összefüggések lehetnek a gyakori párkapcsolati problémák, kudarcok és a kötődés jellege között?

A kapcsolatok nem egyszemélyes történetek, a felállásokat érdemes vizsgálni. Érdemes abban gondolkodni, mi van akkor, ha két típus találkozik.

Ideális esetben két biztonságosan kötődő ember köti össze az életét. Esetükben feltételezhetjük, hogy a kapcsolattal elégedett, egészséges függőséggel jellemezhető, a másikat tiszteletben tartó, nehézségek idején egymásra támaszkodni tudó, de mindezek mellett a saját autonómiájukat megőrző, a saját negatív és pozitív érzéseiket kifejezni tudó, és a másik által meghallgatásra és megértésre találó szerelmeseket fogunk látni. Jól működik, és mindkét fél számára kielégítő a szexuális életük, amelyben az érzelmi és a fizikai bevonódás, az összhang élménye, igénye dominál.

Két „elárasztott” kötődésű ember kapcsolatában jellemzőbb lehet, hogy egymásra „cuppannak”, csak közös programjaik vannak, ami mindkettőnek szuper, nem érzik a külön program igényét. Itt jellemző a féltékenység. Nagyon jól tud működni közöttük a szexualitás, ezt azonban áthatja a megerősítés és a megfelelés iránti vágy, és gyakran hihetetlenül érzékenyek a kritikára, negatív jelekre (e téren is).

Nehezebb szituáció az „elkerülő” és „elárasztott” kapcsolata. Míg az „elkerülő” túlhangsúlyozza az autonómiáját, nagyon fontos neki a saját függetlensége, az „elárasztott”-nak pont ellenkezőleg. Menne mindig a másik után, igényelné a társaságát, az egyik kergeti, a másik pedig menekül. Ebből nehéz kapcsolati felállás tud alakulni.

A két „elkerülő” ugyanakkor remekül tud együttműködni nagyon sokáig, hiszen mindkettő járja a maga útját. Ők azok, akik sokszor össze sem költöznek, megvan az abszolút saját életük, és ebben csak bizonyos pontokon van találkozás. Ez egészen addig jó, amíg az élethelyzet meg nem változik, például születik egy gyerek, és az egyik fél már nem tudja élni a saját életét.

 

A kötődési típusok mennyire stabilak egy ember életében, mennyire lehet ezeket felülírni?

A kötődés kialakulása során negatív és pozitív sémák egyaránt raktározódnak el bennünk. A pozitívak támogatják, segítik a boldogulásunkat, a jóllétünket. Vannak azonban olyanok, amelyek megnehezítik. Nem mindegy, hogy ezek aránya milyen, mennyire hatják át a mindennapokat, és mennyire tudatosíthatók.

Kötődéseink születésünk első pillanatától fogva formálódnak. Ekkor még nem áll rendelkezésünkre a nyelv, a verbalitás, nincs olyan eszközkészletünk, amivel meg tudnánk önmagunknak fogalmazni az igényeinket és a tapasztalatainkat, csak érzések és benyomások vannak. Többek között éppen ezért is olyan nehéz ezt később korrigálni, mert egy jó részük nonverbális, nem könnyű őket tetten érni, tudatosítani. Másrészről pedig, a belső munkamodellekhez való tudatos hozzáférés eltérő az egyes kötődési típusoknál. Azonban a változtatás egyik kulcsa a tudatosítás és az önmagunkra figyelés. Az önismeretünk tágítása hozzájárul ahhoz, hogy a negatív, bennünket hátráltató, szenvedést okozó sémáinkat korrigáljuk, módosítsuk.

Az első lépés tehát, hogy magunkat jobban, tudatosabban megértsük, annak érdekében, hogy azok a primer érzések, melyek a dühünk, indulataink, elégedetlenségünk mögött állnak, felismerhetővé és azonosíthatóvá váljanak – ez már önmagában is sokszor nehézséget okoz.

A másik, hogy a kapcsolatainkon egymagunkban nagyon nehezen változtathatunk. Ehhez szükségünk van a másikra is – hogy elismerje ezeket a primer érzéseinket, megértse, kimondja, hogy „megértem, hogy ezek a dolgok neked nagyon fontosak”.

Sok függ attól, hogy a kötődési sérülés milyen mélyen és milyen mértékben van bennünk. Megesik, hogy egy nagyon jó párkapcsolat – akár mindenféle külső segítség nélkül – olyan tartós tapasztalatot hoz, hogy felülírja bizonyos sémáinkat.

Ezek a kötődési minták azonban lassan alakíthatók. Ráadásul, ha sok a sérülés, sok az ebből fakadó nehézség, akkor az önismeret csak egy ideig lesz elég, onnan szakember segítségével tudunk csak tovább haladni.

Előfordulhat az is, hogy – a saját fejlődésünk érdekében – nem a másikkal kell tovább mennünk. Erre többnyire akkor kerül sor, ha már felismertük, hogy mi, ketten milyen jellegzetes, romboló, destruktív köröket futunk egymással, és a másik a körökből való kilépésben nem partner, vagy nem tudunk rajta változtatni.

De már önmagában a felismerés is fontos: ha észrevesszük, hogy ugyanazok a problémák bukkannak fel minden kapcsolatunkban, tettünk egy lépést a változás útján.

Kötődési jellegzetességeink hatással lehetnek saját gyermekünkkel való viszonyunkra is? Mennyire befolyásolja szülőségünkkel való elégedettségünket?

Az, hogy én hogyan viszonyulok magamhoz egy kapcsolatban, a szülőségben is megjelenik. Ha itt lenne négy anyuka a síró csecsemőikkel – a sírás a csecsemő egyik legfőbb eszköze a közelségkeresésre – valószínűleg biztosan volna köztük olyan, aki azt gondolná: „sír a babám, mert éhes”. A másik pedig ezt: „úristen, sír ez az átkozott kölyke, már megint engem idegesít”. Vagy: „Biztos azért bőg, mert nem vagyok elég jó neki, mit fogok most csinálni, hogyan nyugtatom meg?” Sokféleképpen értékelhetjük tehát a babánk viselkedését, millióféleképpen reagálhatunk rá, és ezt a belső munkamodellünk határozza meg.

Ismét egy egyszerű példa: megérkezik az anyuka a bölcsibe a gyerekéért, aki éppen a kedvenc játékával játszik, amire már húsz perce vár, és éppen akkor ült le mellé. Felnéz az anyára, üdvözli, de nem akar elindulni, otthagyni a játékot. Ezt a helyzetet is lehet százféleképpen értékelni. „Jól van, de jó, pont megkaptad, játssz nyugodtan még pár percet, aztán elindulnunk.” De gondolhatjuk azt is, hogy „már megint nem örülsz nekem” vagy: „bezzeg, ha az apád jön érted, azonnal eldobsz mindent”. Ugyanaz az a helyzet, de látjuk, hogy más jelentőséget tulajdonítunk neki, máshogyan reagálunk rá.

 Gyerekkorunkban tapasztalt kötődéseink, a nevelőnktől érkezett reakciók, mennyire határozzák meg saját szülőségünket?

Van transzgenerációs átadása is ezeknek a kötődési sémáknak, de nem szükségszerű: ha felismertem és dolgozom magamon, próbálok tudatosan figyelni, lehet valamennyire változtatni rajta. Mindemellett azonban vitathatatlanul meghatározza a gyerekünkkel való viszonyunkat a saját gyerekkorunkban megtapasztalt gondozói attitűd. Sokat számít, ha tudatosan figyeljük magunkat, és bizonyos dolgokat szándékosan nem akarunk tovább adni. De azért az elkerülhetetlen, hogy sokszor a fejünkhöz csapjunk, hogy „már megint olyan voltam, mint az anyám”. Nem tudunk tökéletesek lenni, sőt nem is kell. Az énfejlődéséhez, a megfelelő érzelemszabályozás kialakulásához frusztráció is szükséges, így szülői részről az egészséges mértékű hibázás szükséges is. Az a fontos, hogy felismerjem a gyerekem igényeit, érzelmileg képes legyek ráhangolódni, érzékenyen reagálni rá, óvni, érzelmi értelemben tartalmazni őt, „elég jó” mértékben.

Fotó a címlapon és a cikkben: Bellai László

Neked is kérdésed van gyermekeddel, diákoddal, társaiddal kapcsolatosan?

Keress minket bizalommal!

Tovább a szakértőkhöz!