A gyereknek meg kell élni a biztonságos kötődést ahhoz, hogy merjen önállósodni

A legtöbb szülő szeretné, ha gyermeke önálló, talpraesett gyerek lenne, hogy felnőtt korában könnyebb legyen megtalálnia saját boldogságát és sikerességét. De mit tegyünk azzal az óvodással, aki nem hajlandó otthon egyedül öltözni, azzal az iskolással, aki nem akar egyedül tanulni? Hogyan lesz így önálló? „Ha folyton támogatás és vigasztalás kell neki, sosem áll a saját lábára” – szólal meg sokak fejében a vészharang ilyenkor. Erről kérdeztük Alfons Aichinger pszichológust, pszichoterapeutát, aki közel 40 éve foglalkozik gyerekekkel és családokkal.

2019.02.01 Fertetics Mandy

Már nagyon régóta dolgozol gyerekekkel és a problémáikkal. Az évek során tapasztaltál valami jelentős változást, ami befolyásolja a munkádat?

Amikor elkezdtem dolgozni, akkor inkább az volt jellemző, hogy a szülők túl szigorúak voltak, túlstrukturálták az életüket, a nevelést, a gyerekeiket. Az utóbbi években pedig egyre inkább azt tapasztalom, hogy kevés a struktúra vagy teljesen hiányzik. A szülők nagyon bizonytalanok. Bizonytalanok abban, hogy mit olvassanak, és abban is, amit olvasnak, hiszen mindenki mást mond. És ennek eredményeképpen már nem bíznak az ösztöneikben, a megérzéseikben, ezért végül túlságosan ráhagyják a dolgokat a gyerekekre. Hadd illusztráljam ezt egy képpel: a sivatagban útját kereső karavánnak kell, hogy legyen egy vezetője, mint ahogy gyerekeknek is. Egyes szülők elveszítik mostanság ezt a szerepüket, és a karaván elveszik, ahogy sok gyerek magára hagyva, elveszve érzi magát. Persze, hagyni kell a gyereket kísérletezni, felfedezni, önállóan menni – de emellett kellően kell vezetni, elébe menni, strukturálni.

Mi lehet ennek az oka? Mondtad, hogy egyrészt túl sok az információ, és azok ellentmondásosak, ami bizonytalanságot okoz a szülőkben.

Igen. Régebben egyértelmű volt: „így kell nevelni”. Ugyanúgy viselkedett a szülő, a pedagógus, a szomszéd. Most viszont csupa különbözőséget tapasztalhatunk, már akár a baráti körön belül is nagyon más nevelési módszerek vannak, a gyerekem barátainak a szülei más megközelítést alkalmaznak, de iskolák között is, vagy az iskola és az otthon között. Már önmagában ez nagy kihívás a szülőknek: el kell dönteni, hogy miképp szeretném nevelni a gyermekem. Már nem tűnik egyértelműnek. Amikor én kisgyerek voltam, az egész kisváros ugyanúgy csinálta, és megerősítették egymást abban az emberek, hogy mit lehet és mit nem illik.

Ha jól értem, ez elég nagy nyomás, felelősség a szülők számára…

Igen, lehetőség is, de nyomás is. Erősen érzik a szülők, hogy elronthatják. Még ha el is dönti valaki, hogy miképp akarja csinálni, egyrészt folyamatos kihívás azt ténylegesen megvalósítani, másrészt pedig folyamatosan azt látja maga körül, hogy másképp is lehet, mások másképp csinálják. Ez állandó bizonytalanságot, elbizonytalanodást okoz.

Számodra mi a legfontosabb negatív következménye a karavánvezető hiányának?

A kapcsotok hiánya. A gyerekek a magukra hagyottság érzésében inkább menekülnek hosszú ideig képernyő elé (mesék, filmek, számítógépes játékok), ahelyett, hogy egyszerűen kimennének az utcára a kortársaikkal, más gyerekekkel játszani. Emiatt kevésbé lesznek csapatjátékosok, sőt néha még a csoporttal való együttműködő képességük is elveszik. Egyszerűen nincs meg az érzékük a kapcsolatokhoz. Ezt a csoportterápiáimban is észreveszem: nagyon jelentősen emelkedik azon gyerekek száma, akiket nem tartok alkalmasnak a csoportban való munkára, és közel egy teljes évre van szükség az egyéni munkában ahhoz, hogy egyáltalán csoportképessé váljanak. Ennek az egyik legfőbb oka, hogy a mindennapokból hiányzik az egymással való közös szabad játék. Legalábbis Németországban ezt látom, nem tudom, Magyarországon is jellemző-e ez.

És hogyan járul hozzá ehhez a család strukturálatlansága?

Családon belül is megtaláljuk ezt az izoláltságot. Például a közös étkezések hiánya. Mindenki csak odalép a hűtőhöz, kivesz magának valamit, és leül a tévé elé elfogyasztani. Átalakulnak, és sok esetben hiányoznak azok a rituálék a családi életből, ahol tényleges találkozásra kerül sor. Fontosak az ilyenek, például az, hogy legalább este együtt eszünk. Itt még kialakíthatunk egy védett keretezett világot, ahol valóban megélhetjük a családi életet. Ezzel ellentétben sokszor már külön is esznek a családtagok, vagy ha gyorsan meg is vacsoráznak együtt, utána mindenki szalad a szobájába, és nézi a saját tévéjét. Még tévéje is mindenkinek külön van, hogy abban sem kelljen megegyezni, mit nézünk közösen. Számomra még durvább jelenség, amikor ott ülünk együtt az asztal körül, de mindenki a mobiljában van elmerülve, ahelyett, hogy egymásra figyelnénk. Nem találkozunk már valóságosan. Sem a családban, sem azon kívül.

Ebből a családi szokásból aztán nagyon hamar, már az óvodában, iskolában könnyen probléma kerekedik, amikor kiderül, hogy a gyerek nem tud együtt játszani, dolgozni, lenni más gyerekekkel. Ekkor már a szülőket is sokszor zavarja ez.

Persze megértem én a szülőket. Hazaérnek fáradtan a munkából, még a házimunka is vár, teljesen erőtlennek érzik magukat a közös léthez. Emiatt egyszerűbb és néha felszabadítóbb érzés, hogy mindenki foglalja el magát, akár a mobiljával vagy a játékával. Tehermentesíti a szülőt. Átmenetileg. De közben elveszik a közösségi érzés, az együttlét és a kapcsolatok.

Milyen furcsa, hogy elvileg számos technológiai vívmány – mint az automata mosógép, sütő, porszívó, autó – segíti az életünket, ezért azt gondoljuk, hogy több időnk és energiánk marad a fontos dolgokra – de mintha ez nem valósulna meg. Pedig számos kis családi szertartás lehet, amivel építhetjük a kapcsolatunkat a gyerekekkel. Utaltunk rá, hogy ha viszont már problémává válik ez, segítség kell. Még mindig túl nehezen kérnek segítséget az emberek, mintha szégyen lenne, amikor külső segítségre van szükségem a gyerek nevelése kapcsán. Ha már nagyon nyomaszt az iskola, hogy gond van a gyerekkel, vagy ha a saját konfliktusom elviselhetetlen vele, akkor esetleg elkezdek keresni, de sokszor már későn. Miből tudhatják, érezhetik a szülők hamarabb, hogy segítségre volna szükség?

Én azt gondolom, hogy a szülők ezt valójában érzik. Érzik, hogy rendben vannak azzal a jelenséggel, kezelni tudják, megoldják együtt. És érzik, ha már ezt is, azt is kipróbálták, de nem változik a helyzet. Egyszerűen nincs változás, pedig már annyit mindent megpróbáltunk. Elfogytak az ötletek, a jelenség pedig még mindig ott van. Itt mondom én: miért ne lenne érdemes ekkor segítséget kérni? Nagyon sok esetben azonban az emberek megvárják, amikor már igazán szörnyű a helyzet. Az egészségünkkel kapcsolatban is egyre fontosabbnak tartjuk a prevenciót, megelőzést, de a lelki és pszichés életünkben még mindig megvárjuk, amíg sokszor krónikus a baj. Ha egyszer fáj a fogunk, és nem múlik, akkor vagy elmegyünk fogorvoshoz, vagy megvárhatjuk, hogy kiesik, illetve teljesen elrohad.

Van olyan is, hogy a szülő nem akarja tudomásul venni a bajt, nem veszi komolyan az óvónő vagy pedagógus visszajelzését a gyerekről.

Ez nem is könnyű. Minden gyerek különbözik, és a gyerekek maguk is másképp viselkednek otthon és az iskolában. Kénytelenek is. Hiszen más a feladatuk: az intézményekben több, számos más gyerek között és más struktúrák között kell érvényesülniük, boldogulniuk. Emiatt érdemes komolyan venni a pedagógusok, nevelők visszajelzését, mert mást látnak a gyerekünkből. Gondoljunk csak magunkra. Mi is máshogy működünk a munkahelyen, otthon vagy a barátainkkal. Mégis, a gyerekeknél ezt sokszor nem vesszük komolyan. Na meg aztán a bűntudat is bekapcsol: ha esetleg gond van a gyerekkel, akkor az „a saját kudarcunk”.

Talán ezért is különösen fontos teret adhat a gyermekpszichodráma, hiszen ott a gyerek megmutatja valós önmagát, a szülő kaphat visszajelzést, egy kis kiegészítést a gyerekéről alkotott képhez?

Pontosan. Az gyermekpszichodráma koncepciója épp az, hogy nem arról gondolkodunk és beszélgetünk, hogy jó vagy rossz a gyerek, beteg vagy egészséges a gyerek, jó vagy rossz szülők vagyunk, hanem arról, hogy milyen szükségletei vannak, és lehetnek-e aktuálisan számára kedvezőbb nevelési stratégiák vagy módszerek. Hiszen csak arról van szó, hogy pillanatnyilag nem találtuk meg a legjobb stratégiát a gyerekhez. Gyakran azzal keresik meg a segítőket a szülők, hogy „van valami gond a gyerekkel, szüntessük meg”. Mint egy bérgyilkosi felkérés: tessék kiiktatni a problémát. Pedig minden „probléma” csak egy tünet, általában valamilyen alapvető lelki szükséglettel összefüggésben levő ráadásul. Azt pedig nem lehet „csak úgy” eltüntetni.

Azt mondod, hogy ezek az alapszükségletek vannak a gyerekek rosszalkodása, agressziója, provokációja mögött is?

A biztonságos kötődést, ha egyszerű képben akarom bemutatni, azt jelenti, hogy a gyerek, a kiscsibe bármikor visszaszaladhat szeretetért, vigaszért, törődésért, ölelésért a tyúkanyóhoz (aki lehet a kakas is). Ha pedig éppen a baromfiudvart akarja felfedezni, kalandokra, önállóságra vágyik, akkor elmehet tőlük, biztatást, bátorítást kap tőlük, és tudja, ha bármi baj éri (megijed, bántják, elfárad), visszatérhez a biztonságos menedékbe. Amikor egy gyerek éppen izeg-mozog az iskolapadban óra alatt, hisztizik, hogy nem „tudja” egyedül felvenni a cipőjét érdemes meglátnunk ezt a kiscsibét és kideríteni, hogy mire is van szüksége valójában (közelségre, vigaszra, figyelemre stb.). Így máris nem provokációnak vagy rosszalkodásnak vesszük.

Sok szülő megijed attól, ha a gyereke nem elég önálló, vagy kevéssé alkalmazkodik. Így attól fél, hogy nem lesz elég önálló és talpraesett. Ha a gyerek nem akar egyedül öltözködni és hisztizik, azon nagyon sok szülő kiakad. Mikor kell a szülőnek azt mondania, hogy „képes vagy rá, legyél önálló” – és mikor nem?

Pont ez a kulcsa az egésznek: képes rá a gyerek? Ha igen, minden rendben van. Csak éppen akkor valami másra van szüksége. Nem az önállóságot akarja demonstrálni (például azért, mert az óvodában már egész nap ezt tette), hanem másfajta kötődési személyre van szüksége. Inkább az a kérdés, hogy ez miért zavar engem? Az kellene, hogy igazán zavarjon, ha sehol nem önálló, és sehol nem képes az életkorának megfelelő feladatokat ellátni. Akkor tényleg foglalkoznunk kell a kérdéssel! Valójában, ha máshol ezt képes megcsinálni, csak otthon most „kisbabává” válik, az történik, hogy épp a biztonságos menedékbe vágyó kiscsibe akar lenni.

Néhány szülő kimondottan úgy gondolja, hogy a gyerek csak őt akarja idegesíteni az ilyen viselkedésével – hiszen amúgy képes megcsinálni ezeket a dolgokat.

Idegesít a viselkedése. Miért is? Ha nem az a baj, hogy egyáltalán nem tudja megcsinálni, akkor más zavar valójában. Valamitől „megijedek”. Mitől is félek? Hogy mindig kiscsibe marad? Hogy nem tudok neki tyúkanyója lenni ebben a pillanatban, mert számos feladat rohangál a fejemben? Hogy bántani akar a gyerekem engem? Érdemes elgondolkodni és letisztázni magunkban, hogy mi is akadályoz engem most abban, hogy pár másodperc vagy perc erejéig menedéket nyújtsak a kiscsibémnek. Valószínűleg pont a saját kötődési mintázataim aktiválódnak, és a helyzetben elkezdek szorongani, tehetetlenné válni, félni, ideges lenni – és ahelyett, hogy a gyerekem szükségletére tudnék figyelni, eluralkodnak rajtam a saját negatív érzéseim. A saját kis hároméves unokámnál is látom, hogy ezek váltakozva, egyszerre vannak jelen. Fekete párducot alakít, azt játssza éppen, hogy veszélyes, és el kell bújnom előle, mert mindjárt megtámad vagy felfal. De nem telik el egy perc, és éppen nyávog, akkor meg oda kell mennem, és megsimogatni. És képest ezt pár perc lefolyása alatt végig váltogatni. Szülőként ezt érdemes elfogadnunk, és hol simogatni, menedéket nyújtani, hol pedig elismerni az erejét, nagyságát, önállóságát, igyekezetét.

Te nagyon pozitívnak és szükségszerűnek tartod a kötődést, annak a biztonságos menedék funkcióját. Vannak viszont olyanok, akik ezt függőségi veszélynek tartják, hogy a gyerek nem lesz elég önálló, magabiztos, alkalmazkodóképes stb.

Ez így van. Sőt, szerintem ez a félelem még erőteljesebben van jelen, mint évekkel ezelőtt. A gazdaság, az üzleti világ, a globalizálódás jelenleg abszolút zavaró tényezőként tartja számon a kötődést. Elvárják az egyéntől, hogy mobilis legyen, ha kell, utazzon, bárhol képes legyen dolgozni, akkor is, ha változik a munkakör, a főnök, a cég neve, vagy éppen a város, ahol dolgozik. Az önállóság ilyen jellegű megnyilvánulása egyre inkább elvárás. Én azt látom, hogy még a párkapcsolatban is ez a trend. Nem lehetünk már függők a párunktól. Ez szörnyű, nem? Mindkét félnek önállónak kell lennie, és ha az egyiknek szüksége van a másikra, akkor ezt függőségként, gyengeségként tartják számon, és negatív a megítélése. Miért ne lehetne időnként szükségünk egymásra?

Ez nem abból ered, hogy emberek azt hiszik, hogy az alkalmazkodóképesség jobb, erősebb, rugalmasabb, ha nem kötődünk túlságosan?

Igen, de ez egy félreértés. A kötődéselmélet és a reziliencia-kutatás is ellentmond ennek. A kötődéselmélet azt mondja, hogy a gyereknek először meg kell élni a biztonságos kötődést (a biztonságos menedéket) ahhoz, hogy merjen menni felszabadultan, magabiztosan felfedezni, önállósodni. Vagyis, ha a gyerekünkből valóban önálló és magabiztos személyt akarunk nevelni, akkor pont, hogy először erős és biztonságos kötődést kell kialakítani vele, biztosítani ezt.

Mi van akkor, ha a szülő átmenetileg, vagy egyes területeken nem tud jó kötődési személy lenni? Akár önakaratán kívül, például saját gyermekkori lelki sérülései miatt? Keressen olyan kötődési személyeket, kapcsolódási lehetőségeket a gyerekének, aki képes őt kiegészíteni?

Pontosan. És ne feledjük el a kötődés kettős szerepét. Egyszerre kell, hogy a gyermeknek biztonságos menedéket nyújtson, ahova visszatérhet, ha fájdalom, bizonytalanság, félelem éri, esetleg fáradt, és egyszerre kell neki egy biztos támasz, ami pedig bátorságot ad a kísérletezéshez, felfedezéshez, önállósodáshoz. Lehet, hogy például egy szerető anya vagyok (és ezáltal kiváló biztonságos kikötő), de nagyon félős vagyok, emiatt nem tudom kellően támogatni, hogy kísérletezzen, újdonságokat megéljen. Ekkor körülnézhetek, hogy van-e valaki a családban, aki jobban tudja őt támogatni ebben. Ehelyett általában nem ez történik. Hanem harc alakul ki. Kinek van igaza? Gyakran előfordul, hogy akár a szülőpáros is eltérően gondolkodik ebben, és elkezdenek harcolni. Elvárja például ez az anya, hogy az apja is ugyanúgy féltse a gyermeket, pedig pont, hogy kiegészíthetné azzal, hogy jobban tudja bátorítani. Vagy az apa várja el az anyától, hogy ne féltse már ennyire, és emiatt már a biztonságos menedéket sem tudja megadni a gyereknek. Pedig mennyivel egyszerűbb, ha kiegészítjük egymást, és nem mindent egy személynek kell megadnia. Persze az a legjobb, ha mindkét szülőnél megtalálhatja a gyerek mindkét szerepet, vagyis a menedéket és a felfedező támogatást is, de teljesen természetes, ha az egyik szülőnek ebben, másiknak pedig abban van az erőssége.

Sokan valószínűleg a tradicionális szerepek miatt arra asszociálnak, hogy az anya a biztonságos menedék inkább, az apa pedig a felfedező támasz. Ez szükségszerű?

Nem feltétlenül. A kötődési elmélet csak annyit mond, hogy kell valaki, akihez kötődik a gyerek, nem kizárólagos bármelyik szerepre nézve. Ez lehet az anya, az apa, a nagyszülő, egy nagynéni vagy nagybácsi.

A bébiszitter is?

Ez nehéz ügy. Mert, ha a bébiszitter csak pár órát van a gyerekkel, akkor szerintem nem. A kötődés kialakulásához tartósabb együttlét és mélyebb kapcsolat kell, és az együttlét alatt többféle helyzet, szerep közös megélése. Persze azzá válhat, ha nem is a legfontosabbá. Ha pedig a legfontosabbá, az is előfordulhat, de akkor azt a szülőknek ki is kell bírniuk, amikor például vigaszért nem hozzájuk, hanem a bébiszitterhez fordul.

Ha jól értem, ez még mindig jobb, mintha nincs megfelelő kötődési személy a gyermek életében. Összességében úgy gondolom, nagyon nehéz ezeket a gondokat és kérdéseket a szülőknek elmagyarázni, és még ha meg is értik, akkor sem igazán tudnak változtatni a hozzáállásukon.

Igen. Ezért is szeretek játszani a szülőkkel, családokkal a terápiám során. Mert sajnos más módszerekkel gyakran nem jutunk tovább a „fejüknél”. Agyban akarják megoldani azt is, ami az érzelmek dolga. Arra gondoltam, hogy a játékkal majd segíthetek nekik abban, hogy jobban megérezzék a gyerekük viselkedésének mozgatórugóit. A szülő jobban ránéz a helyzetre, és hamarabb megérti a játékon keresztül, ráadásul még segítséget is kaphat azzal, hogy kipróbál más megközelítéseket, például egy állat szerepében. Nagyon sikeres ez a perspektívaváltás. A szülőket már a testtartásuk is elárulja. Amikor jön egy édesanya, és arról panaszkodik, hogy milyen vad, félelmetes és agresszív a gyereke, ezért nem bír vele. Majd a gyerek a szimbolika világában egy oroszlányanyára vágyik, aki megszelídíti. Ám ez az anya, oroszlánanyaként is félős, esetleg azért, mert depressziós, megijed az oroszlánkölyöktől. Vagy éppen el tudja játszani az oroszlánanyát, és az oroszlánkölyök hirtelen szót fogad. Egy játékon keresztül megértik és megérzik, hogy kinek mire van szüksége, kit mi akadályoz abban, hogy jól működjenek együtt.

Bízom benne, hogy a szülők, családtagok közötti különbség ezekben a kérdésekben kevesebb harcot eredményeznek, és inkább a gyerekeket gazdagítja. És egyre többen lesznek képesek és hajlandók a közös szabad játékot, a mesék világát és a gyermekpszichodráma eszközét segítségül hívni ebben. Köszönöm a beszélgetést.

Köszönjük a Kende Hanna Gyermekpszichodráma Egyesületnek a szakember magyarországi meghívását és az interjú lehetőségét.

Címlapfotó: Bellai László

Neked is kérdésed van gyermekeddel, diákoddal, társaiddal kapcsolatosan?

Keress minket bizalommal!

Tovább a szakértőkhöz!