Szülők és videojáték – generációs és nemi törések családon belül

Mielőtt szélesebb társadalmi körben elterjedt volna a videojátékozás (idehaza a 2010-es években), a szülők számára alapvetően idegen volt ez a tevékenység, és elsősorban a gyerekeiken keresztül találkoztak vele. Mára ez átalakult, egyrészt felnőtt az a generáció, amelynek tagjai az 1980-as évektől kezdve már találkoztak a kvarcjátékokkal, kezdetleges konzolokkal, játszottak Commodore gépeken vagy PC-n, és időközben saját gyerekeik születtek. Másrészt a gaming kitört a rétegműfaj szerepéből, és elterjedt. Az alkalmi (casual) videojátékozás teljesen hétköznapi tevékenységgé vált, idehaza is milliók játszanak rendszeresen a telefonjukon vagy a számítógépükön.

2019.01.08 Pintér Róbert

Rendszerint az alapvető eltérés a gyerekek és a szülők videojátékozása között – ami véleményem szerint a konfliktusok megértését is segíti –, hogy míg a szülők (elsősorban az anyukák) legfeljebb alkalmi játékosok, akik napi pár percnél többet nem játszanak videojátékkal, addig a gyerekek (ahogy korábban láttuk, elsősorban a fiúk) többnyire hardcore gamerek, akik az eNET kutatása alapján hétköznap napi három–négy órát, hétvégén pedig akár napi hat órát is játszan(án)ak. Sokszor eltér a platform is, amin játszanak. Az alkalmi játékos szülők leginkább okostelefonon játszanak, ez az elsődleges eszköz számukra a játékhoz. Eközben a kemény játékosnak tekinthető gyerekek idehaza elsősorban számítógépen játszanak, részben a játékok hardverigénye miatt, részben, mert ahhoz könnyebb ideológiát is találni, hogy miért szerezze be a család, mivel több funkcióra is alkalmas („tanulásra kell a gyereknek”). Illetve nálunk egyértelműen anyagi okai is vannak annak, hogy a konzolok miért nem igazán elterjedtek: külön játékgépre nem minden család tud költeni, de a „gyerek jövőjébe” szívesen befektetnek, és vásárolnak egy számítógépet. De nemcsak a platform eltérő a szülők és a gyerekek esetében, hanem maguk a játékok is, a szülők többnyire pár perces játékmenetet adó címekkel töltik az időt, a legnépszerűbbek a Passziánsz, a Mahjong, a Candy Crush vagy a Szókereső. A gyerekek viszont többnyire komoly (hardcore) játékokkal játszanak, amik akár több órás játékmenettel járnak, és vagy napokat vesz igénybe a végigjátszásuk, vagy olyan többszereplős játékok is lehetnek, amiknek soha sincs igazán végük.

Végeredményben tehát a szülők és a gyerekek egyaránt videojátékoznak, de többnyire ennek a világnak két teljesen más metszetét látják: a szülő a rövid, egyszerű, „hulladékidő” eltöltésére alkalmas tevékenységként éli meg a videojátékozást az okostelefonján, a gyerek viszont hosszú, összetett és izgalmas szabadidős aktivitásként a számítógépen. Nem véletlen, hogy a szülők és nagyszülők többsége nem érti, hogyan lehet ezzel napi több órát eltölteni? Pedig ez ugyanolyan, mint a tévézés (ugyanúgy „screen time”), csak az aktivitás más. Az alkalmi és a komoly játékok úgy viszonyulnak egymáshoz, mint, mondjuk, a pár perces videoklipek a filmsorozatokhoz. Valójában a tévézés sem csak pár másodperces műsorokból áll (mint például a reklámok), amiből nagy kínok árán lehetne csak három–négy órát kibírni egyszerre, hanem vannak benne sorozatok és egész estés filmek is. Ennek eredménye, hogy miközben a legtöbb családban a szülők napi három–négy órás tévézése teljesen helyénvaló és társadalmilag elfogadott, a gyerekek hasonló mennyiségű videojátékozása felesleges és üldözendő időpocsékolásnak tűnhet… Ez kívülről nézve ugyanakkor eléggé kettős mércének hat, miközben persze az is igaz, hogy a legtöbb szülő azt sem szereti, ha a gyereke a tévé előtt tölt el „túl sok” időt – bár az utóbbi évtizedben már inkább az okostelefon, illetve a közösségi média (kisebb részben a videojáték) töltik be azt a közellenség szerepet, amit korábban a tévé testesített meg.

Az sem segíti a videojáték-használat kapcsán a szülők és a gyerekek közti, kölcsönös megértésen alapuló jó kapcsolat kialakítását, hogy a szülők többnyire nem értik az összetett videojátékokat, vagyis amikor a gyermekük játszik, akkor nem tudják „mit kellene nézni”, mi okozza a játékélményt, így számukra követhetetlen, végeredményben unalmas a játék. Vegyünk például egy olyan komolyabb videojátékot, amiből van e-sport is (a témával később bővebben is fogunk foglalkozni), mint amilyen például a CS:GO vagy a LOL (nézzünk bele például egy LOL közvetítésbe). Laikus számára, a szabályok ismerete nélkül és anélkül, hogy valaha is játszotta volna az adott játékot, szinte teljesen érthetetlen és követhetetlen lesz, hogy mi miért történik a képernyőn, kinek (minek) kell drukkolni, vagy az, hogy egy adott történés jó-e vagy sem. Ezek után nehéz elhinnie egy szülőnek, hogy egy ilyen tevékenységnek egyáltalán van értelme, hogy kikapcsol, és akár még hasznos is lehet, mert megtanít a csapatban való részvételre, vagy javítja a kéz-szem koordinációt stb.

A fentebbiek alapján azt is észrevehetjük, hogy a generációs törés mellett megjelenhet a családon belüli videojáték-használat kapcsán egy nemi törés is, ami tovább bonyolítja azt, hogy milyen viszonyt alakítson ki a család a témával kapcsolatban, hogyan szabályozza azt. A hardcore-gaming ugyanis elsősorban a férfiak terepe, így az alkalmi játékos anyák és az esetenként hardcore-gamer apák és fiaik szembe kerülhetnek egymással, azzal kapcsolatban, hogy milyen a videojáték megítélése a családban.

Mindent összevetve tehát a gyermekek videojáték használatának beágyazódása a családba egy meglehetősen komplex kérdés, nem véletlen, hogy nagyon nehéz jó megoldást találni arra, hogy mit és mennyit játsszon a gyerek. A családon belüli „szabályozás” kérdésével a következő részben foglalkozunk bővebben.

 

Szülői tipp

Kezdjük egy kis nosztalgiával! Ha volt olyan játék, amivel régen szívesen játszottunk, akkor keressük meg, vegyük elő, és mutassuk meg a gyerekünknek. Nem kell ennek elektronikus vagy videojátéknak lennie, sőt! Beszélgessünk el vele, hogy mennyit változtak a játékok az elmúlt évtizedekben, ha van kedve, akkor játsszunk is kicsit együtt! Mi pár hete beszereztünk egy jó frizbit, azóta nagyon megszerették a gyerekek, és már ők akarják, hogy dobáljuk egy kicsit. De van itthon csocsó és tollaslabda is, mind a kettőt nagyon szeretik a gyerekek.

Ha a gyerekünk sokat szokott videojátékozni, és mi esetleg idegenkedünk a videojátékoktól, akkor (legalább átmenetileg) győzzük le az idegenkedésünket, és üljünk le a gyerekünk mellé legalább egy fél órára miközben játszik. Kérjük meg, hogyha lehet, akkor közben (vagy utána) magyarázza el, mi történik a képernyőn, és mit miért csinál a játékban. Ha van kedvünk, akkor utána játsszunk közösen is, kérjük meg, hogy mutassa meg a trükköket, legyen az edzőnk az adott játékban.

 

Címlapfotó forrása: istock / monkeybusinessimages

Neked is kérdésed van gyermekeddel, diákoddal, társaiddal kapcsolatosan?

Keress minket bizalommal!

Tovább a szakértőkhöz!